Grindelwald bűntettei – film

Amikor kifelé jöttünk a moziból, több beszélgetést is elcsíptünk, amelyek mind ugyanazt rótták fel: jó volt, jó volt, de miről szólt? Ez biza jó kérdés… Kihasználva a magyar nyelv határtalan kreativitását és férjecském hajlamát a hülye szóviccekre, nagyjából úgy lehetne összefoglalni, hogy „hová tegyük a kredencet”? (Én kérek elnézést, de megígértem neki, hogy beleírom…) Mert hát tényleg, a film nemigen szól másról, mint az első részben megismert, majdnem tragikus halált halt, de aztán mégis mindent túlélő, hallatlan erejű obskuráló Credence-ről – a fiúról, akit Grindelwald mindenáron szeretne maga mellé állítani, akinek a sötét oldalra pártolását Dumbledore minden erővel meg akarja akadályozni és akit az aurorok nemzetközileg ki akarnak végezni. A fiúról, aki mást sem szeretne, mint megtudni származása titkát (na meg végre egy varázspálcát).

Persze mire odajutunk, hogy Credence válaszra, oldalra, pálcára lel, kalandozunk kicsit itt-ott, leromboljuk fél Párizst, cirkuszba megyünk, megjárunk három mágiaügyi minisztériumot, találkozunk régi ismerősökkel, fejest ugrunk némi varázsló-szappanoperába és visszatérünk az ikonikus dallamokkal a Roxfortba. Ja és pár fantasztikus bestia is feltűnik a vásznon. Még mindig kérdéses számomra, hogy miért is Göthe Salmandert és az ő cuki állatkáit kellett ennek az ötrészes, a varázsvilág múltjába és a legendás varázslóháborúkba vezető filmsorozatnak a középpontjába állítani, és attól tartok, ha abba az irányba folytatjuk, amerre elindultunk, ez csak még kérdésesebb lesz. Már az első részben is zavart, hogy nem igazán tudták összeegyeztetni a magizoológus gyermetegségét és a vicces állatkák jelenlétét a felvázolt sötét mágiával – a második filmnél ez fokozottan igaz: nem elég, hogy röhejesnek hat amikor Göthe egy csörgőbábu segítségével a nyílt utcán csalogat bőröndjébe egy megvadult, cirkuszból szökött óriás cicaszörnyet (gőzöm nincs mi a neve), de teljesen kizökkent a Grindelwald erősödő befolyása és sötét tervei alapozta hangulatból. (Mondjuk azt el kell ismernem, hogy a bébifurkászok irtó cukik, a felnőtt furkász hőstette pedig visszamenőleg is szépít valamit a legendás lények jelenlétén.)

Mindettől függetlenül egyébként baromira élveztem. Visszatérni a varázsvilágba önmagában remek érzés, hát még az, hogy végre azt éreztem, ez az a felnőtt varázsvilág, amit én már a Harry Potter sorozattól is vártam volna. A nyitójelenetek Grindelwald látványos és kíméletlen szökésével remekül alapozzák a hangulatot, Göthe vergődése a minisztérium kezei között amellett, hogy vicces, igazából mélyen tragikus (hisz pont a fiatal magizoológus legnagyobb félelmére reflektál), Leta Lestrange és a báty megjelenése szépen mélyíti e megalkuvásra képtelen, kalandleső, legszívesebben csak saját mániáinak élő varázsló karakterét. Épp az az érdekes ebben a Göthében, hogy ha megtehetné, nem venne tudomást az őt körülvevő világról, csak tutujgatná a kis kedvenceit és utazgatna újabbakat gyűjteni. Az ő tragédiája, hogy a világ ezt nem hagyja. Egyik oldal sem. Hisz Dumbledore éppúgy akarata ellenére kényszerítené bele egy szerepbe, ahogy a minisztérium.

Van valami hobbitszerű Göthében. Ahogy Dumbledore ki is mondja: azt csodálja benne a legjobban, mennyire nem kísérti a hatalom. Aztán persze megjelenik a nő… Először csak a New Yorkban megismert barátok, a mugli Jacob és a dilis Queenie, aztán hamarost odáig kuszálódnak a szálak hogy zsupszkulccsal szökünk Párizsba a rajongott (és immáron újra auror) Tina után. Tina Credence-t keresi, ahogy Grindelwald is, meg egy bosszúszomjas afrikai aranyvérű, meg egy korrupt bérgyilkos, meg egy rakás auror, élükön Göthe bátyjával, aki magával cipeli Párizsba jegyesét, öccse egykori szerelmét, Letát is, csak hogy kéznél legyen, amikor a Lestrange család ocsmány kis titkaira fény derül. És még Nicholas Flamellel is találkozunk.

Ahhoz képest, hogy a film nem szól semmiről, elég zsúfolt. Sok központi karaktert mozgat, némelyikük jelentőségére jó eséllyel csak a következő egy-két részben derül fény: ilyen Nagini, akitől sokan többet vártunk, most még épphogy csak felvillantották, hogy nahát, ez egy fiatal nő, egy maledictus, aki aztán egyszercsak majd kígyótestben ragad és a sötét oldalra áll (vagy nem lesz választási lehetősége); ilyen Queenie, akiről nem derül ki, miért áll Grindelwald mellé (szerintem egyébként az őrület csírája már az első részben is ott volt benne); ilyen Theseus Salmander, akinek kapcsolata a bátyjával még kifejtésre vár; és bizony ilyen Albus Dumbledore is, akiből csak villanásokat kapunk, de motivációi, múltja titkai, elköteleződései még rejtve vannak előttünk.

Ó igen, a nagy Dumbledore-Grindelwald rejtély… A film (és meggyőződésem, a sorozat) központjában Göthe Salmander mellett a két nagy varázsló kapcsolata és vetélkedése áll. Iszonyú sok lehetőség van ebben, ez a rész csupán hézagos bevezető: kapunk egy megnemtámadási (vér)szerződést, némi „még egy testvérnél is közelebb állt hozzám” utalást a rég elsuttogott románcra (istenem, mondják már ki nyíltan… felnőttünk, könyörgöm…), és egy megdöbbentő csavart a végére, ami alkalmas arra, hogy megkérdőjelezzen (megint) mindent, amit a tévedhetetlen, tökéletes Albus Dumbledore-ról eddig tudtunk. Namármost, fele-fele esélyt adok annak, hogy a leleplezés Grindelwald átverése vagy eddig sikerrel titkolt információ, ami átírja a Dumbledore-kánont (főnix ide vagy oda). Egyfelől, Grindelwaldtól nem lenne idegen egy ilyen húzás – másfelől, ahogy a Harry Potter és a Halál Ereklyéi első részében Harry orra alá (és a nézők orra alá) dörgölték: alig tudunk valamit Dumbledore-ról. És amit tudunk, az is a győztesek írta történelem… Ezen nem árt elmorfondírozni. Miért ne radírozhatott volna ki darabokat a múltjából? Miért ne manipulálhatta volna a róla kialakult képet ő, a világ legnagyobb mágusa, aki legyőzte a legnagyobb sötét varázsót? Miért ne derülhetne ki, hogy nem annyira tökéletes, mint Harry Potter hitte? Mert nem volt benne az első hét könyvben? Hahó, attól hogy valami nincs benne a Harry Potter sagában, még nem jelenti azt, hogy nem létezhetett… Elvégre a Potter-gyerek születése előtt eltelt pár évszázad a varázslóvilágban is. Éltek varázslók, haltak varázslók, zajlottak háborúk, és a HP szereplői közül is sokaknak volt évtizedes múltja mielőtt a kis kiválasztott a történetükbe csöppent. Szóval azt a létező legirrelevánsabb kritikának érzem, hogy „azért nem lehetett úgy, mert nincs benne a Harry Potterben”…

S ha már Dumbledore és Grindelwald… Nyilván a legnagyobb várakozás azt előzte meg, milyen lesz a vásznon Jude Law és Johnny Depp párosa. Nos, erre egy fikarcnyi kritikánk sem lehet. Az ifjú pápa óta meggyőződésem, hogy Jude Law generációja egyik legjobb színésze, nem nagyon tud hibázni – itt csodálatos visszafogottsággal és alázattal kelti életre azt a Dumbledore-t, akiből elhisszük, hogy Michael Gambon ikonikus varázslója lesz. Azt máig nem tudom elképzelni, miféle varázsgombát fogyasztott a rendező/producer/akárki akinek eszébe jutott, hogy Johnny Deppet be kell illeszteni a Potter-univerzumba, de bármilyen meredek elképzelésnek hatott elsőre, remekül sikerült. Sokakkal egyetemben én is attól tartottam, hogy Depp itt is a Jack Sparrow-figurát hozza majd, de sikerrel váltott és bizonyította hogy sokkal jobb színész annál, amit mostanság általában látunk tőle. Az ő Grindelwaldja a film aduásza: végre egy igazi felnőttfilmes gonosz, egy manipulatív politikus, aki mindenki fülébe azt suttogja, amit az illető hallani akar, aki nem kényszerít követésre, hanem valóban tömegeket képes maga mellé állítani, akit meghallgatsz és elgondolkodsz a szavain, aki nem csupán megfélemlít, de valóban képes lehet kifordítani önmagadból. Ilyennek szerettem volna látni Voldemortot is, ahelyett a túlkarikírozott mesei gonosz helyett, akinek ábrázolták (mindamellett, hogy az alakítás minden momentumában szétfeszíti a neki adott keretet).

S ha már felnőtt varázsvilág: végre magunk mögött hagytuk Harryék állandó capitulatusát meg a halálfalókkal szemben alkalmazott petrificus totalust. Ezek a varázslók kemények, erősek, gyilkolnak, ha kell, ha nem és nem szabnak gátat a mágiának. Ez nyilván nem mindig jó, sőt, viszont végre lefoszlik a Disney-csillámpor a varázslatokról: a mágia világa bizony rohadt kegyetlen is tud lenni. Persze aztán mindig bekúszik a képbe egy furkász vagy egy bólintér. Még mindig nem vagyok róla meggyőződve, hogy jó ötlet volt a varázsháborúk krónikájának középpontjába Göthe Salmandert és az ő fura állatait helyezni, de nagyon úgy fest, még három részen át kell küzdenünk a háború és a cukiságok közti egyensúlyozással. Ám legyen. Igazából kíváncsi vagyok, mire fut ki ez az egész.