Nem igazán mérvadó, mit gondolok
a sorozatokról, mert igen ritkán nézem őket – jobbára csak akkor, ha Timi
szívós munkával kíváncsivá tesz. Így alakult… nem elhatárolódás ez a műfajtól,
nem a szépművészet szerelmesének gőgje, még csak nem is a rendszerességet
teljesen más ritmusban élő emberé, aki képtelen hétről hétre egy élménynek
ugyanakkor időpontot ajándékozni (bár tény: ha nézem, akkor felvételről – sosem
akkor, amikor adják). De Sorrentino sorozatát nem kellett a kedvesnek túl
sokáig tukmálnia – egyrészt beleszerettem az öregség finom rajzába e rendezőtől
az Ifjúságban, másrészt hittel
alapjában sokat viaskodó emberként az első róla hallott hírek után érdekelt ez
a széria.
Mert a hitemmel kicsi gyerekkorom
óta viaskodom – írhattam volna hiteimet, hiszen teljes szívvel valóság-esélyben
tartok egymást alapjában kizáró gondolatmeneteket, meglátásokat és
meghallásokat; prófétálást és tanítást, szentséges ihletet és megvilágosodást.
Az egyik legfontosabb rácsodálkozásom volt, amikor ráébredtem, hogy hiteink
kerete minden esetben általunk rendbe látott adomány – mert azóta nem tehetem
meg, hogy választok. A másik legfontosabb, hogy ennek ellenére az alapok, ahol
a gondolataim állnak azért a maguk módján belehorgonyoznak a kereszténységbe –
a felismert különbségtételeknek ez a hitrendszer biztosítja az alapzatot.
Csapongó kíváncsisággal élem az életem – a tapasztaltat próbálom minél több
hitnyelven megfogalmazni, anélkül, hogy rendszert építenék belőlük. Egyfajta
vállalt tudathasadás ez, nem ökumené – hiszen folyamatosan ellentmondásokat
termel.
Látnotok kell mindennek alapján,
hogy nem voltak elvárásaim. Csak kíváncsiság – mit kezd az egyház sajátos,
szentséges szörnyeteg voltával ez az érzékeny rendezői szem, milyen arcot ad
neki azáltal, hogy hosszan követi az egyház fejének (és közvetlen
környezetének, a sajátos szent szörnyeteg elképzelt sárkányfejének) vívódásait.
A kezdetektől, az első hallatlanul vicces képsoroktól áradt, a főcímből áradt,
hogy ez a saját olvasat végre arról beszél, amiről én is szeretek gondolkodni.
Hogy itt a politika, az alkuk, az alapeszméket tényekhez idomító kényszerek
csak kulissza lesznek a legizgalmasabb mesében, amely arról mer szólni: Sorrentino
szerint mit kezd a legkevésbé világi hatalommal az arra leginkább méltó.
Durván fogalmazva mit kezdene egy
teljesen mai helyzetben az egyházával Krisztus – avagy az Antikrisztus. Elragadónak
találtam a gondolatot, és e gondolat szabadságfokát. Az már csak a hab volt
ezen a tortán, hogy a sorozat maga erős, saját nyelven (a szokásos
sorozat-nyelv visszafogott használatával) operált, hogy a színészi munka
frenetikus – amit azért ilyen gárdától el is vár az ember. Nem lepett meg Jude
Law átlényegülése, hogy nemcsak simán tartotta a lépést nem egy régi
kedvencemmel (mint pl. Javier Cámara…), de vitte a hátán az egész építményt – azért
jó pár szerepében látszott már ez a formátum. Mint ahogy az sem lepett meg,
milyen jól teremt a színészeinek helyzeteket a forgatókönyv és a rendezés. Ezt
én Sorrentinotól azért minimumként vártam el. Ahogy a komponált képek
kifinomult szépségét is… Felfogom persze, mennyire kevés lehet ez annak, aki
ezt a pápát például hit nélkülinek tekinti – azaz nem ért egy kukkot sem a
felrajzolt dilemmából. Ennek a műnek van egy túlértékelt felfújt lufi-nézete,
csak vaknak kell lenni rá hozzá, valójában miről szól a külső események és eseménytelenségek
alatt Lenny Bellardo, Az ifjú pápa
belső utazása.
Mert az alapkérdés tényleg ez:
mihez kezd a valódi szentség egy ilyen, általunk neki kreált pozícióban. És ennél
nem lehetne nyitottabb (az egész ismeretében) ez az alapkérdés – mert a hit
mindkét ígért végletének, a kétféle lehetséges eljövetelnek tükrében is
érvényes. Minderre a lehető legintelligensebben épültek rá a másodlagos
kérdések: mit kezdhet az egyház a saját belső ellentmondásaival – amelyek mára
az alapjait fenyegetik. Hiszen minden szükséges modernizációs törekvés,
amellyel úgymond visszaszereznék, apaszthatja is a hívek számát. A katolicizmus
reformja kényszer, sőt, valamilyen mélységig (állásfoglalásokat tekintve) ez a
reformkényszer elérte mára a reformált egyházakat is. A legnyilvánvalóbb
kihívások valóban alapvető hozzáállás-módosulást követelnének: a hittételekből
következő valóságos szigor és kérlelhetetlenség mára politikai (akár meztelenül
népszerűségi) kérdés lett, mint például az abortusz esetében. Kérdés,
fogyatkozásában mit kezd az egyház a homoszexualitással (főleg ha érintett),
mit kezd a bűnhődéshez való hozzáállással Kolumbiától Afrikán át a saját
vatikáni korrupciójáig, s mit kezd a pedofíliával (ahol főleg, és intézményi
szinten érintett)… Érdekes volt látni, hogyan nyílt e sorozatban ugyanaz a
valóság, amit a Spotlight megtörtént
eseményeket szinte dokumentarista módon bemutató meséjében (egy másik tükörben
úgymond) már megvizsgálhattunk.
![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgYEdJ1d7ZjPLQqGvglO3LEuCq1RiwewO7hLhI4eGRipNA9Cf2DLjAF51L2nAVDjBnmEd11MPfTKGuEpt8dzx7eB9uE01YE3WSdaSdlABjtrhHxicKyDvY42NAnuUCmXXQYTXpM5yTfJBo/s320/the-young-pope-0.jpg)
Avagy másfelől hogyan bukik el az
Antikrisztus, akinek beszéde van Istennel, de nemcsak az élet, hanem az ítélet
jogában is – aki halált is kér, ha a rész vétele ezt kéri tőle. Aki gonosz
gesztusokkal büntet és száműz a birodalmának tekintett földgömb mellett; aki
valójában minden megvalósuló csodája ellenére (a meddő nőnek gyermeket
ajándékozó csodája ellenére is) hitetlen; akinek még az eltávozott pápák
szelleme is csak azt tanácsolja: magában higgyen. Hogyan bukik el az
Antikrisztus, mert az általa megismert (és levelekben tudatosan eltávolított)
szerelem mintáit felismerve maga körül elragadják a példák – a részvétbe.
Hogyan bukik el ez a szenvedélyek-rabja kiválasztott, amikor a szülőkeresés
szenvedélyéből is kiszabadul (miután eltemette a sorsa adta apját és elengedte
a sorsa adta anyja kezét) – aki rádöbben, magunkra hagyottságunkban, ebben a
siralomvölgyben (ebben a hitrendszerben) valójában mindenki árva és senki nem
ítélhető.
Ennyire szabadon értelmezhető ez
a sorozat – messze túlmutatva saját magán. Ez nem a nívós szórakoztatás szokott
szintje, politikával, henteléssel, csöcsökkel és zombikkal. Értem azt is, aki
nem érti – vagy mert pusztán azt szeretné, ha szórakoztatnák, vagy mert
alapjában nem érti-érzi a hit körüli vívódásokat. Ismerek ilyen embert, aki ettől
még fejlett érzelmi és egyéb intelligenciával bír, így kijelenthetem, erre a
vívódásra talán nincs is szüksége. Ez akkor nem neki szól – nem fogom kevésbé
becsülni Sorrentinot azért, amiért nem tud mindenkit megszólítani. Egy csomó
minden engem sem szólít meg… úgy, ahogy tette azt Az ifjú pápa. Örömmel hallottam, hogy lehetséges: lesz második
évad, s hogy nem folytatás lesz – mert ez így kerek egész. Viszont kíváncsian
várom, nyílik-e az is majd ekkorát.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése