Bárhogy
is tagadjuk, azért minden vérbeli Harry Potter-rajongónak összeszorul
kicsit a szíve, amikor beül az utolsó kötetet feldolgozó első mozifilm, a
Harry Potter és a Halál Ereklyéi bemutatójára. Tetszik vagy
sem, egy korszak szép lassan véget ér. Ugyan kaptunk még egy kis
haladékot azzal, hogy a hetedik könyvet két részben filmesítették meg,
és egészen 2011 júliusáig várhatunk a nagy csatára, de ez az utolsó
előtti, ha úgy tetszik, felvezető rész már visszavonhatatlanul jelzi,
hogy vége a varázslatnak. A gyerekek felnőttek, és velük mi, olvasók is.
Akik hozzám hasonlóan a tízes éveikben kezdték olvasni, azok érzik
igazán, hogy nem csak a varázslótanoncokat játszó színészekkel fordult
meg a világ, hanem velünk is: egészen más szemmel nézzük ma már a
Potter-filmeket, mint 2001-ben.
Gondolom, az senkit nem lep meg, hogy a sorozat egyre sötétebb, kiábrándultabb, horrorszerűbb. Az előző rész, a Félvér Herceg
végén érte el a történet egyik legdrámaibb pontját, ami után a hetedik
film nem is kezdődhet másként, mint a teljes reménytelenség állapotában.
A hatodik film kissé gyermetegre és erőltetetten poénosra hangolt
részei után félve ültem be a moziba az új részre, de már a kezdő
képsorokkal sikerült eloszlatni a kétségeim nagy részét: párhuzamosan
látjuk, ahogy a három barát készül a nagy útra, hogy maguk mögött
hagyjanak iskolát, otthont, családot, mindent. Amikor Hermione kitörli
magát a szülei emlékezetéből és egy szál maga elindul az ismeretlenbe,
már nyeljük a könnyeinket, pedig még csak a film harmadik percében
járunk.
Szívbemarkoló
apró jelenetekben, elharapott félmondatokban, lopott pillantásokban
folyamatosan ott van a filmben a fenyegetettség, a reménytelenség, a
háborús hétköznapok rettegése – ebben van olyan erős, hogy elfeledteti
velünk a fantasy zsánert, és azt vesszük észre, hogy úgy nézzük, mint
egy világháborús filmet. És persze óriási súlyként nehezedik ránk, hogy
három még csak diák varázsló indul el, hogy legyőzzön egy olyan gonoszt,
akinek az erejét elképzelni se nagyon tudják: a könyvben még csak-csak
kapálóznak a felnőttek, hogy segítsenek, itt nem. Itt bizony magukra
vannak hagyva a terhükkel.
Harry
nagyszabású akciójelenettel kísért átmenekítése az Odúba, majd Bill és
Fleur érzelmes jelenetekkel tarkított esküvője után el is kezdődik a
könyv legnagyobb részét kitevő és a filmkészítőket nehéz feladat elé
állító vándorlás. Harry, Hermione és Ron gyakorlatilag hónapokon át mást
se csinálnak a könyvben, csak vándorolnak erdőn-mezőn át és törik a
fejüket, hogy hol találják a horcruxokat és hogyan semmisítsék meg őket.
Valljuk be, ezek a könyv legunalmasabb részei. A filmkészítőket
dicséri, hogy meg tudták oldani, hogy ne váljon unalmassá a vándorlás,
az viszont bosszantó, hogy nem használták ki jobban.
Az
összezárt hármas érzelmi csatározásait elég jól belesűrítették a
filmbe, viszont fájóan keveset tudunk meg a történet igazi lényegét adó
horcruxokról és egészen a végéig gyakorlatilag semmit a Halál
Ereklyéiről. Már a hatodik filmben is problémás volt számomra, hogy
Dumbledore nem mondta el Harry-nek, amit a horcruxokról tud vagy sejt – a
könyvben azért több információ állt a gyerek rendelkezésére – de itt
már teljesen érthetetlen, hogy mi is lesz azzal a maradék három
horcrux-szal, az meg pláne, hogy hogyan sűrítik bele az utolsó részbe a
Halál Ereklyéit, és ezzel összefüggésben Dumbledore múltját is. Ezek
azok a dolgok, amiknek épp a hosszú, eseménytelen vándorlás alatt lett
volna helyük a filmben, a második részben mindenképpen zsúfolniuk kell,
és ezzel elkerülhetetlen lesz, hogy kihagyjanak valamit.
A
két részre bontás egyébiránt, ha nem is szimpatikus gesztus – mert hát
ne legyenek illúzióink, elsősorban a profitmaximalizálás volt a célja –
nagyon is jól jön. Annyira sűrű az utolsó könyv, hogy ilyen
részletességgel biztos nem lehetett volna egy részbe tömöríteni – csak
hát óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ha már dupla játékidő állt
rendelkezésre, miért maradt ki mégis annyi minden? Sokáig találgattunk,
hogy hol lesz kettévágva a film, itt is felemás alkotói döntés
született. Az egyik legnagyobb drámai csúcsponton vágták ketté, amikor
Harry-ék épp hogy kimenekülnek az ellenség karmaiból, Dobby meghal, és a
teljes reménytelenség állapotában vergődnek; Voldemort pedig megszerzi a
legerősebb fegyverét, és hatalma még nagyobb lesz, mint addig. Viszont
bármilyen jó ez a befejezés, kihagytak egy még nagyobb dramaturgiai
magas labdát, Harry vívódását a horcruxok és az ereklyék között.
Gyanítom, hogy ha eddig nem került szóba, akkor ez a szál is kimarad a
filmből, pedig a könyv egyik legerősebb része, hogy Harry maga is
vívódik, merre induljon, az ellenség gyengítése az előbbre való, vagy a
saját erejének növelése?
Mindezen
kritikáim ellenére azonban a film a sorozat legjobban sikerült darabjai
közé tartozik – már persze leszámítva az Alfonso Cuaron rendezte Azkabani fogolyt,
ami önálló filmként is briliáns darab. Kifejezetten jót tett neki, hogy
kiszabadult a Roxfortból, én ugyan imádom a varázslósulit, de sokkal
erősebb film született így, hogy nem volt ott a gyerekek háta mögött a
minden rejtett fenyegetése ellenére is biztonságot adó kastély. Viszont
így a diákszerepből is ki kellett nőniük a szereplőknek, ami nem ment
zökkenőmentesen. Persze összefonódtak már annyira a szerepükkel, hogy
nem is nagyon kell játszaniuk, ők már egy az egyben Ron, Harry és
Hermione, de azért a történet vége felé egyre több (és még több lesz) az
olyan drámai csúcspont, ahol a tíz éve állandóan bevetett
arckifejezések mellé kéne valamit mutatni. Az meg pláne a főszereplő
hármas pozícióit gyengíti, hogy olyan színésznagyságokkal mozognak egy
vásznon, akiknek a kisujjukba több tehetség szorult, mint hármukba
együttvéve.
A
Potter-filmekben megfordult már a brit színjátszás színe-java, minden
film hozott legalább egy új nagyszerű vendégszereplőt, itt épp Bill
Nighy tűnt fel a mágiaügyi miniszter nyúlfarknyi szerepében. Szintén
csak villanásnyi idő jutott a remek Alan Rickmannak, a többi tanárnak
pedig gyakorlatilag semmi. Amire viszont nem lehet panaszunk, hogy végre
valamivel többet kapunk Ralph Fiennes Voldemortjából, mint eddig –
Fiennes, aki nem kissé elfogult véleményem szerint a világ egyik
legjobb színésze, olyan szuggesztív erővel jeleníti meg a Sötét
Nagyurat, hogy sikeresen szétfeszíti a sablonosra formált pszichopata
fantasy-gonosz szerepét. Alig várom, hogy a befejező részben még többet
lássam. A felemelkedő sötét oldal szereplői egyébként is remekelnek a
filmben, Helena Bonham Carternek eszméletlenül jól áll a teljesen őrült
Bellatrix szerepe, Jason Isaacs pedig úgy játssza a szétcsúszott,
rettegő, egykor magabiztos Lucius Malfoyt, hogy jóféle angol filmek
lecsúszott alkoholista arisztokratáit idézi.
Sűrű,
sötét és nagyon horrorisztikus utolsó előtti rész született, amit jó
szívvel már nem igazán ajánlanék gyerekeknek, persze akik a könyvet
elolvasták, úgyis megnézik. Alaposan megágyazott a nagy finálénak,
amitől mindannyian tudjuk, mit várhatunk. Hatalmas csatákat, nagy végső
összecsapást, óriási morális tanulságokat és – ha mindent
belepasszíroznak, ami innen kimaradt – iszonyú gyors tempót és
zsúfoltságot. Van bennem egy jó adag pesszimizmus, de ha tartják ezt a
színvonalat, akkor azért nagyjából elégedett leszek.
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése