2011. március 26., szombat

Precious – A boldogság ára

Kisebb fajta csodával ér fel, hogy Lee Daniels 2009-es filmje jókora késéssel ugyan, de utat talált a hazai mozikba. Az akkor még Push címre hallgató alkotást a Sundance filmfesztiválon mutatták be, ahonnan a közönségdíjjal és a zsűri fődíjával távozott, hogy aztán végigmasírozva a 2010-es szezon díjátadóin meg se álljon az Oscarig – hat jelöléséből kettőt váltott díjra (legjobb női mellékszereplő és legjobb adaptált forgatókönyv). Mégis, díjak ide, Oprah Winfrey co-producersége oda, mi csak hallomásból ismerhettük a filmet, és reménykedtünk, hogy egyszer majd kiadják DVD-n. Hogy minek köszönhető, hogy mégis moziforgalmazásba került, nem tudhatom, ám örülnék, ha ez nem csak egyszeri csoda lenne, és több kisköltségvetésű független amerikai filmet láthatnánk a jövőben nagyvásznon, nem csak a csilivili hollywoodi sikerfilmeket.

A Precious – A boldogság ára megérdemli a moziforgalmazást, a néző pedig megérdemli, hogy a moziszékbe lapulva gyötrődje végig a filmet – igen, gyötrődje, mert ez nem egy kellemes utazás ám. Félő, hogy ha otthon néztem volna a filmet, félúton abbahagyom, és megpróbálom még az emlékét is kitörölni – nem sikerült volna, tudom jól. Mélyen megrázó szociodrámát láthatunk, amit szeretnénk menet közben tagadni, eltávolítani magunktól, de ezt a film nem engedi: a saját távolító- és bevonó gesztusai olyan erősek, hogy a néző nem tud elbújni előlük. Borzadállyal nézzük, mégsem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól, és a végén, a székbe szögezve csak valami halk, megdöbbent reakcióra telik.

Clarice P. Jones, becenevén Precious tizenhat éves harlemi diáklány – nyilván Harlemben diáklánynak lenni eleve nem egy leányálom, ám Precious halmozottan hátrányos helyzetére semmilyen szociológiai szakkifejezés nem elég kifejező… Kórosan túlsúlyos, százötven kilójával és borzasztóan előnytelen ruháiban úgy siklik a koszos utcákon, mint egy bálna, enyhén fogyatékos, arca a bambaságba és a bántalmazásba belemerevedett buta maszkra hasonlít – már kinézetével is céltáblája a kortársak állandó megalázásainak. Ám mindez semmi azokhoz a megalázásokhoz képest, amikben otthon van része.

Ördögi anyja folyamatosan terrorizálja – a folyton a fotelban tespedő, megállás nélkül zabáló és cigiző, a lányát palacsintasütővel ütő, szexuálisan aberrált Mo’Nique képe beleég az emberbe. Precious bűne, hogy „elcsábította” apját szenvedő anyjától – ahogy kibontakozik előttünk a kép, szó szerint azt se tudjuk, hova nézzünk, hova meneküljünk, kit gyűlöljünk jobban, a brutális apát, aki hároméves kora óta zaklatta lányát, vagy az anyát, aki tűrte, majd maga is részt kért belőle, vagy a világot, amiért álságosan szemet huny afelett, hogy az otthonok zárt falai közt ilyesmik megtörténnek. Precious-nek az erőszakból kétszer is gyermeke fogant, lányát, a Down-kóros Little Mongo-t a konyha padlóján szülte meg, miközben elborult anyja a fejét rugdosta; újabb terhességének köszönhetően pedig kirúgják az iskolából, így ugrik a szociális segély, és Precious még inkább anyja gyűlöletének célpontjává válik.

Amikor felmerül némi esély a kitörésre (na, nem nagyszabású kitörésre kell itt gondolni, ahhoz ez a film túl realista, mondjuk inkább úgy: a felszín felé evickélésre), egy speciális felzárkóztató iskola és annak segíteni vágyó tanára képében, akkor jön a minden addiginál nagyobb pofon: a lány apja AIDS-es volt. Precious esélye a boldogságra már azelőtt darabokra hullik, hogy megszülethetett volna, hiába minden segítő szándék.

Ahogy nézzük a filmet, önkéntelenül megfogalmazódik bennünk a kérdés: Minek így élni? Hogy lehet ezt elviselni? Milyen kilátásai lehetnek, miben reménykedik egyáltalán ez a lány, hogy nem adja fel?

Márpedig Precious nem adja fel, és ezzel – noha az elején cseppet sem szimpatikus, még sajnálni se nagyon tudjuk, mert már annyira túlzás a szerencsétlensége – végül elnyeri a szimpátiánkat. Eleinte álomvilágba menekül, színes-szagos, csillogó álmokba, melyekben ő vékony, fehér, népszerű sztár, vagy épp boldog életet él a rajongott férfi oldalán – hogy aztán mindig visszarántsa a valóság mocska. És mégis, valamiért megy tovább, és próbál szabad lenni, noha tudja, hogy boldog már sosem lesz, hogy a múltját ki nem törölheti, csak annyit akar, hogy  a gyermekeivel lehessen, anyja terrorja nélkül. Hogy értékesnek érezze magát, és felfedezhesse az életében is az értéket – s ha tudjuk is, hogy a kicsikart és ezerszer megfizetett boldogságmorzsák sem lesznek tartósak, drukkolunk neki, hogy legalább egy kicsit élvezhesse őket.

Precious a maga korlátolt, megkínzott, számtalanszor megalázott, buta alakjával olyan tükröt tart elénk, amibe nem esik jól belenézni: saját kényelmes, civilizált, erőszaktól mentes életünk álproblémái, amikbe nap mint nap kicsit belehalunk, jelentéktelenek az ő problémái mellett – ő mégsem akar belehalni, sőt, az életet önmagában való értékként akarja élvezni, dacára minden nyomorúságnak.

Iszonyú erős és torokszorító filmet köszönhetünk Lee Daniels-nek, ami csak néhány apró momentumában esik a hatásvadászat csapdájába – főleg az ördögi anya figurája az, ami túlságosan sarkított, túl erőszakosan az arcunkba van tolva a gonoszsága, nehéz elhinni és komolyan venni. Félreértés ne essék, nem vitatom, hogy élnek ilyen elborult szörnyetegek, de az ennyire direkt ábrázolásmód filmen hiteltelenné teszi a szereplőt. A néma, csak jelzett terror sokkal hatásosabb tud lenni, mint az őrjöngés – ahogy például a csak fel-felbukkanó emlékrészletekben mutatott, teljességében soha nem látott (hál’istennek…) szexuális zaklatás is erősebb hatást vált ki, mintha premier plánban látnánk.

Ez az egyetlen kritikám, Daniels egyébként remekül bánik a különböző filmes eszközökkel: a Precious álomképeit kísérő erős stilizáltság, mely éles ellentétben áll a valóság szürkeségével és lepattantságával, remek húzás; akárcsak az olykor egyéb filmeket megidéző fogások – a magát sztárként a vörös szőnyegen vagy a színpadon elképzelő Precious a Táncos a sötétben Selmáját idézi; míg a lányhoz beszélő, negédes és varázslatos, szeretetteli világba repítő fényképek az Amelie csodálatos életét. De ugyanígy remek a „film a filmben” jelenet – amikor Precious beleképzeli magát és anyját Vittorio de Sica legendás Egy asszony meg a lánya című filmjébe; vagy a segítőkész tanárnőt játszó Paula Pattont és tantermét körülvevő, angyalokat idéző ragyogó fehér fény, mintha Precious valamiféle mennyországba váltott volna belépőt a beiratkozáskor.

Nehéz leírni a hatást, amit ez a film kivált; amikor az ember feláll a moziból, csak menekülne ki a szabad levegőre, hogy aztán ott zakatoljon benne mindaz, amit látott, és még hetek múltán se hagyja nyugodni – némely képe szinte beleég az agyunkba. Ugyan nem hibátlan, de remek arányérzékkel összerakott alkotás, feledhetetlen színészi játékkal, és erős forgatókönyvvel. Nem az a fajta film, amire azt mondhatnám, jó szívvel ajánlom mindenkinek, mert tényleg megvisel; de aki kíváncsi egy igazán durva és erőteljes szociodrámára, és bírja  a gyomra, az mindenképpen nézze meg!

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...