2011. március 9., szerda

Lilian H. AgiVega: Második Atlantisz - A tízezer éves varázs

Nagyon nagy érdeklődéssel, de legalább ugyanekkora távolságtartással vettem kézbe ezt a regényt. Érdekelt, mert Nima olyan jót írt róla, mégis, az utóbbi évek ifjúsági fantasy-dömpingje annyi csalódást hozott magával, hogy lassan félek kézbe venni bármit, ami ebbe a műfajba tartozik. Ráadásul a könyv külalakja riasztóan gyerekes, és amit előzetesen a szerzőről tudtam, az sem győzött meg, inkább elriasztott – Lilian H. AgiVega évek óta ismert és világszerte népszerű (!) fanfiction-író. A fanfiction sajátos műfaj, vannak, akik nagyon profin csinálják, de bevallom, nagyon kevés olyan szerzőt ismerek, akik azután, hogy évekig mások világában „éltek”, képesek működő, önálló világot teremteni, valóban „saját” regényt írni. Persze vannak kiugró pozitív példák – most mindenkinek nyilván eszébe jut Görgey Etelka, azaz Raana Raas – de van számtalan elrettentő is, akik azt hiszik, csak azért, mert fanficet tudnak írni, ugyanazt eladhatják könyvben is.

Lilian H. AgiVega e tekintetben hatalmas pozitív csalódást okozott. Első könyve egy nagyon jól kitalált, átgondolt, logikusan felépített, működő történet – saját világgal, ami valóban saját, nem az agyonrágott csontokat csócsálja tovább. Amikor fiatal hazai írók kis kiadók által kiadott könyveit veszem kézbe, mindig félek, hogy szerkesztetlen, átgondolatlan dolog lesz belőle – ettől sem kellett volna tartanom, AgiVega úgy tűnik, azon kevesek közé tartozik, akik még szem előtt tartják a kezdő írók egyik legnagyobb feladatát: szerkesztés, szerkesztés, szerkesztés! Nem mindig az a legjobb, amit elsőre lepötyögünk – sőt! Sokan tanulhatnának tőle, ahelyett, hogy az első leírt hatszáz oldalukat gyorsan kiadatják kvázi magánkiadásban, aztán várják a világhírt.

Ennyi – megérdemelt – dicséret után lássuk, miről is szól ez a könyv. Ifjúsági fantasy, még sincsenek benne vámpírok, zombik, vérfarkasok, de még varázslók sem – vannak viszont igazi tündérek Írországból és sellők. Bizony, sellők! A prológusból megtudhatjuk, hogy Atlantisz népe már több tízezer évvel ezelőtt is a mai embereknél jóval fejlettebb civilizációval rendelkezett, királyaik varázserővel bírtak, melynek segítségével leigázták és rabszolgasorba kényszerítették a szigetükre érkező tündéreket. Azonban az évezredek során a varázserő megkopott, a tündérek pedig megerősödtek, míg egy napon fellázadtak, és elsüllyesztették Atlantisz szigetét. A király utolsó erejével sellővé változtatta egész népét, akik így túlélték szigetük süllyedését, ám mielőtt elmondhatta volna nekik, hogy a szárazföldre lépve ismét emberré válnak, meghalt.

Tízezer évvel később a sellők közül már senki nem emlékszik arra, hogy valaha a szárazföldön éltek, emberekként – az ősi tudás kikopott a köztudatból, a varázserő teljesen kiveszett belőlük, fejlettségük meg sem közelíti szárazföldi őseikét. Mikor a király fiát, Azaészt gyilkosságért száműzik, ő Írország partjaira vetődve nem elég, hogy emberré változik, ráadásul varázserőt fedez fel magában, és rátalál a tündérekre is, akikről addig semmit sem tudott – no meg egy fiatal magyar lányra, Elelre, aki apjával és barátjával a szigeten nyaral.

Azaészt a tündérek megölnék, ha nem találkozna a fiatal tündérherceggel, Aengus-szel, aki, hogy borsot törjön a sellőket gyűlölő családja orra alá, segít a fiúnak elrejtőzni – innentől kezdve cselvetés követ cselvetést, az összeesküvők rejtőznek, elfogják őket, megszöknek, megint rejtőznek, és szépen lassan sodródunk a  háború felé. Azaész megismeri népe múltját, Aengus rájön, hogy valaki irtja a tündérkirály családját, Elelék pedig kénytelenek felfogni, hogy sellők és tündérek bizony vannak, és ez az írországi kiruccanás egészen meglepő élményeket tartogat. És akkor még nem is szóltam Spiróról és Stavrouláról, akik Santorinin élnek, és első Atlantisz egyetlen élő leszármazottjai…

Évezredes háborúskodás, viszálykodó sellők és tündérek, egy furcsa feltalálófiú, egy piperkőc és beképzelt sellőherceg, egy vicces tündérherceg, ármánykodás, harc mindenféle királyi koronákért – remek történet lehetne, ha nem állna mindennek a középpontjában egy szerelmes magyar tinilány. Sajnos ott siklik ki a dolog, hogy Elel szerelmes lesz Azaészbe, és onnantól kezdve az ő cívódásuk legalább akkora részt foglal el a történetben, mint a sellő-tündér viszály. Ráadásul, bár nem vitatom, hogy Azaész pont úgy viselkedik, mint egy hormonzavaros tini, aki életében először igazán szerelmes, és közben még a koronáját is meg akarja tartani – de bicskanyitogatóan idegesítő volt. Kár érte. A célcsoportot és a műfaj mai követelményeit tekintve érthető, hogy az események középpontjában mindig egy szerelmes kívülálló lányka kell, hogy álljon – én mégis sokkal jobban élveztem volna a könyvet a tini szerelmi szál nélkül.

Ennek ellenére egy nagyon élvezetes, jó kis könyv lett ez – bár a végére úgy éreztem, alaposan túlbonyolította a dolgot a szerző, és a pörgés, ami kezdettől jellemezte, a négyszázadik oldal tájékán már inkább fárasztó volt. Nagyon nehéz pontosan belőni, hogy egy könyv mikor csap át unalmasból pörgősbe, vagy épp pörgősből túlzsúfoltba – ez egy hangyányit már túlzsúfolt volt. De még mindig inkább ez legyen, mint ötszáz oldal unalom.

Minden kritikám ellenére tényleg pozitív csalódás volt, csak gratulálni tudok a szerzőnek, különösen a szereplők jellemrajzáért – az látszik, hogy mindegyiküket alaposan ismeri, nincsenek sablonkarakterek, mindenki saját életet él, aranyosak, szellemesek, viccesek. Nem mondom, hogy lerágom a körmöm a folytatásért, de ha megjelenik, elolvasom - azért remélem, abban kevesebb szerelmes nyűglődés lesz.


Kiadó: Aba Könyvkiadó

Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...