2011. március 27., vasárnap

Richard Yates: Egy jó iskola

Felmérhetetlen tartozásokat halmozott fel annak idején a magyar kultúrpolitika azzal, hogy bizonyos szerzőket engedett fordítani, másokat nem. Hogy fókuszáltan, erősen válogatva-szűrve engedte be például az angolszász nyelvterület bizonyos irodalmait – jó pár a hatvanas-hetvenes években nagy hatású szerzőt szó szerint elhallgatva. Raymond Carver novellái és Richard Yates történet-világa is teljesen másképp szólt volna abban a korban – hiszen az akkor akár reveláló erejű könyvek ma, annyi év és annyi erősebb hangon lázadó író, könyv után legfeljebb emlékművei annak a kornak, amikor az első komoly ráncok és hájak megjelentek a háború után nagy kínnal újraformált „Amerikai Álom” rózsaszín kötényes kertvárosi háziasszonytestén.

Csökkentendő e tartozást, a Partvonal Kiadó életműsorozatot szentel Yatesnek. A szabadság útjai és a Húsvéti korzó mellett e sorozatban jelent meg az Egy jó iskola is, amely Amerikában először 1978-ban jelent meg.

Yates látszólag könnyű kézzel ír. Epizódokat kapunk, négy év szinte random módon kiválasztott pillanatainak felvételeit. Néhány jellemző helyzettel személyiesülnek figurák, még William Growe, a nem is annyira titkolt író-alteregó sem nyer jelentősen több teret másokhoz képest. Érdemes végiggondolni, ezt az epizodikus, tablószerű formanyelvet hány író és filmes kismester koptatta azóta közhellyé, hogy aztán mi ki merhessük jelenteni azt a meglehetősen elkapkodott véleményt, hogy Yates közhelyes. 1978-ban ez a szöveg nyers volt és szókimondó, mai szemmel kimódolt. Mondom, jókor érkezett élmények tömegével kellene „elszámoltatnunk” nekünk, olvasóknak az Aczél-korszak kultúrpolitikai kurzusának összes döntéshozóját. Persze hiába: az ellopott kutya-rágta katarzist nem adja vissza a számonkérés.

Az Egy jó iskola iskola-regény. Ebben a műfajban itt, Közép- és Kelet-Európában alaposan otthon vagyunk, kifinomult, olykor igen beteg történetek által igényesre képzett olvasók. Musil, ugye, meg Ottlik; még méltatlanul elfelejtett iskola-regényre is futja: Zsolnay Vilmos A gyermekkor édessége című könyve könnyedén a kánon része lenne szegényebb helyeken. Ha ezek fényében nézzük Yates könyvét, bizony szerényebb, kimódoltabb, de legfőképp démonoktól szinte mentes irodalom ez, nem járat az olvasóval mélyen feszítő poklokat. Ha pedig a saját irodalmi közegét „világítom át” ezen regény fényében, bizony ugyanúgy idézőjelbe helyezi Yates olykor kényelmes-konform szövegi világát szinte rögtön az amerikai irodalom következő nemzedéke, például Bukowski – ahogy Pável sommás értékelésében tulajdonképpen jogosan fejtegeti a Moly-on.

Viszont ez a könyv hétköznapi emberekről szól. Hétköznapi bűnökről, hétköznapi nyelven. És hétköznapi kisszerűségekről. Olyan emberekről, akik nem kapják meg az élettől a totális katarzist, azokról a hozzánk igen hasonló egyedekről, akiket szerencsére elkerülnek a „nagy sorskataklizmák”. A Dorset Gimnázium, ez a milliomos öregasszony hóbortjából született elit-álom, ez a bukásra ítélt intézmény, a máshonnan kibukottak és a felkapaszkodni vágyók menedéke a maga konstans hétköznapiságában a mi életünk felé hiteles. A jó iskola, amely tulajdonképpen nem az - hiszen valójában csak a bentlakásos elit-középiskola illúziója, de hiszen nem ilyen illúziók mentén működik-e minden oktatási intézmény az elitképzés szűkös elitvilágán túl? A Dorsetben még Pearl Harbor megtámadásának híre sem ver fel igazán nagy port, egy hír a Growe által szerkesztett iskolaújságban, és csak úgy beszédtéma a diákok között, mint az iskolát fenyegető bezárásról terjedő pletyka, vagy a legjobb dobójátékos szobatárs-választásának kérdése. A fülszövegben ígért jóval tágasabb horizont Yates könyvében valójában illúzió. A hétköznap nem tűri a tágabb horizontot, de ez nem is baj: még szem elől tévesztenénk tőle a következő elvégzendő feladatot.

Ha egészen kényelmesen olvasod, egyszer csak rádöbbensz, hogy ez a könyv jobban rólad szól, elbaltázott életű, hétköznapi halandó-társam, mint az Iskola a határon, vagy a Törless iskolaévei. Ez legnagyobb erénye. Mivel nem a határhelyzetek története, nem kényszerít ki fájdalmas állásfoglalást, nem ad látványos katarzist. De ezeknek a nyugodt mondatoknak valójában hallatlan súlya van. Élet-súlya, amit nem olyan izgalmas emelgetni, mint világok és közösségek sorsát alakító nagyívű sorsok megatonnáit, viszont muszáj. Hiszen általában tényleg ennyi csak az élet. És hidd el olvasó, erről írni az egyik legnehezebb írói feladat.


Kiadó: Partvonal
Fordította: Karáth Tamás

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...