2011. március 12., szombat

Fahrenheit 451 - Bárka Színház

Van ez a Bárka-érzés. Ami a belépés után hamar magával ragad. Lapozgatni a minden előadáshoz makacs igényességgel vezetett Hajónaplót, látni a hevenyészettségében telitalálat „polcokon” gyarapodó könyveket, a „Fahrenheit-könyvtárt” a ruhatár előtt; a bárki egyetlen könyvét, amit a bárki behozott a Bárkába, a néző hozzájárulásának oly sokféle lehetőségét. A „kilóra mérhető tetszés” ötletét, hogy szó szerint mérlegre tehető az előadás. Két mérlegen a két üvegvázába dobálható golyókkal mondani el a kilóra nem mérhetőt: merthogy a tetszés többlete avagy hiánya a szív tonnáiban valójában mérhetetlen. Van ez a Bárka-érzés, jó érzés, jól alapoz az Anger Zsolt rendezésében színpadra állított Fahrenheit 451 előadáshoz.

Ami aztán a „majdnem teljesen így képzeltem” csodája mellett eléggé vegyes élmény. Komoly akadályfutás ez a színpadon minden résztvevő számára, én azt éreztem, hogy az előadás még „nincs kész”. A kerete már áll: telitalálat ez a tér, ez a kifordítom-befordítom díszlet, ami hol az utca, hol a tűzőrség, hol a „lakóparki belső udvar”, hol Montag lakásának belseje! Apró jelzésekkel, egyetlen bútordarab odébbtaszításával változik a szín, hibátlanul követhetően. A  képernyők, a balkon, a „beléptetőrendszer” a falon élettel tölthető helyszínt nyitnak az előadásnak. Jók a jelmezek is. A tűzőregyenruha, de főleg a sisak, Mildred pongyolái, Clarisse sosem-volt-divatos ruhái, Faber szemüvege – néhány momentum jelez azonnal és félreérthetetlenül. A háttér-munka, az előadás tárgyi kerete erős, koncepciózus, kiforrott.

Viszont a színészek még nem mozognak maradéktalanul ebben a térben, ezekben a ruhákban. Nem a saját „színészi feladatuk” megoldatlanságai által: Kardos Róbert anyanyelvi szinten beszéli Montag tanácstalanságát, azt a torokszorítóan keserves állapotot, ami a tűzőrt, akinek „égetni” egykor „gyönyörűség volt”, a könyvek karmaiba űzi. Szorcsik Kriszta úgy Mildred, hogy szinte nekem is fáj. Réti Adriennbe bele lehet szeretni, Pásztor Tibor és Telekes Péter (főleg a két méregtelenítő szerepében) a helyén van. Seress Zoltán ha megjelenik, lopja az összes figyelmet; valóban az, ami Beatty az összes szereplőnek: az egyszerre atyai és fenyegető, de főleg zavarba ejtően művelt „hatóság”. A fiatalok hozzák magukat, zabálnivaló volt a csajok „vendégség-jelenete” például. Mégis, az előadás nincsen egyensúlyban.

Bizonytalan ugyanis az alaptónus. Anger Zsolt igen bátran használja a kísérőzajok, -szövegek eszközkészletét: szinte önálló szereplővé lesz a falba illesztett televíziókon látható, a hangszórókból hallható erőszakos média-világ. Komoly funkciója van, helyénvaló. Egyfelől a regény állásfoglalása képeződik itt le minden kultúrahelyettesítő hamis médiagesztus megjelenítésével, másfelől a darabot finoman aktualizálja is – ez a mi médiánk görbe tükre, nemcsak pompás hivatkozás Bradbury világának önmagába húzó tévéfalaira, a „tévécsalád” agyrágógumi-színvonalára. Viszont a háttérzajok túlságosan sokszor kerülnek előre, ez a „szereplő” a legzabolátlanabb, „ő” van színészileg a legkevésbé a helyén. Mert a megértés szempontjából igen fontos mondatok alatt is ezerrel dübörög – hallatlanul megnehezítve a színész dolgát, akinek ilyenkor a szinte-kiabáláson kívül nem sok „tonális játéktere” marad. Többen írták az előadással kapcsolatban, hogy nem hallották a színészeket; szerintem alapvető kockázat, ha az előadás „alaphangja” folyamatos változásban van, hogy a halk beszéd, a suttogás (főleg a nézőknek háttal) a hátsó sorokban ülők számára gyakran marad a hallásküszöb alatt. (Megjegyzem, a remek díszlet köré L alakban telepített nézőtér akusztikailag azért nem a legstabilabb alap, s erre az alapra rakódik további tehernek a tonális bizonytalanság.)

Még egy észrevételem van, alapvető koncepciókat érintő - tehát ha valaki nem látta a darabot és zavarná a többlet-információ, kérem, ugorja át ezt a bekezdést. Beatty mártíromsága, amit ebben az adaptációban konkrétan, erős szimbolikával jeleznek, Bradbury-nél egy hallatlanul izgalmas lehetőség csak. Beatty valóban láthatta Montag vergődésében a saját egykori lázadását, amire a szövegben többször is utal. És valóban, ott van az egykori lázadó kettős-érzete a parancsnok minden megnyilvánulásában, a kultúra-fétist romboló minden mondata fájdalmas önmarcangolás is, a társadalomra  veszélyest megszüntető „szükséges rossznak”, és a kultúrát eláruló „szükségtelen rossznak” egyszerre látva magát. Kettős remény az övé, Montaggal kapcsolatban: ha Montag lázadásában elbukik, újabb igazolás Beatty bukásához, ha nem, hát továbbviszi az egykori cselekvéssort, amit Beatty nem mert, nem  tudott. A könyvben Beatty a végletekig provokálja Montagot, de ezzel csak utat nyit mindkét esélynek – nem tesz többet. Ezt a kettősséget a mártírság önmegsemmisítő döntésével nem semmisíti meg. Ezen az egy helyen én nem értek egyet az előadással. De csak ezen az egy helyen nem.

Ahogy írtam, „majdnem teljesen így képzeltem” élmény volt – ennek ellenére részemről két „tetszés-golyót” érdemelt. Aztán az előadás után otthon lapozgatva a Hajónaplót döbbentem rá, hogy kényszerből (betegség? - a hajónaplóba beillesztett plusz lap, Seress hozzáfűzéseinek utólag-csatolása ilyesmit sejtet) játssza a premier óta a legfontosabb szerepet, a tűzőrség parancsnokát, Beatty-t Blaskó Péter helyett Seress Zoltán. Tehát ez az egyébként is „színpadi akadályfutás” nehézségű produkció tovább nehezült azáltal, hogy a próbafolyamatban kialakult egymásra-hatásokat felülírta az élet – hiszen egy színész cseréje nemcsak a személy, hanem az interakciók cseréje is. Nincs kész az előadás, írtam; hát mérget vennék rá, hogy ha ennyi nehézség után „elkészül” majd (Blaskóval vagy nélküle; jelzem, nagyon szeretem őt, és ez „ráírt szerep”), akkor az évad egyik legizgalmasabb darabjaként fogunk rá emlékezni.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...