2011. március 4., péntek

Raymond Chandler: Kedvesem, isten veled!

Philip Marlowe szó szerint az utcán botlott bele legújabb ügyébe. Miközben békésen sétálgatott valami – soha ki nem derül már, milyen – ügye után, összetalálkozott Marha Malloyjal, aki épp akkor szabadult a börtönből, s miután a legújabb divat szerinti öltözékre tett szert, elindult megkeresni az ő édes kicsi Velmáját, akit nyolc éve kint hagyott. Ám a lány nem várta kedvesét, sőt, a bár, ahol éjszakai tündérként táncolt, azóta igencsak átalakult, így hát Malloy jobb híján szétver egy-két fejet, hátha úgy könnyebben a lány nyomára akad. Itt jön a képbe Marlowe, aki szemtanúja lesz az eseményeknek, s ki tudja, miért, szaglászni kezd a lány után.

Közben furcsa megbízást kap – egy látványosan rettegő szépfiú testőre kell hogy legyen egy estére, egy pénzátadási ügy során. Naná, hogy a két eset valahogy összefügg, de hogy mily módon, az emberünknek nem kevés fejtörést (néha szó szerint) okoz. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket, miközben újabb meg újabb szereplők tűnnek fel, mindenki ismer mindenkit, az ügy szálai egyre csak gabalyodnak, és sokáig fogalmunk sincs, mire is megy ki a játék. Látszólag Marlowe-nak sincs, aztán a végén kierül, hogy ő már a legelejétől tudott valamit, csak az olvasónak nem kötötte ezt senki az orrára.

Mire a végére érünk a sztorinak, a Chandler-regényekben megszokott szereplőgárda itt is felvonul: lecsúszott rendőrök, akik hol korruptak, hol irodai bohócok, hol csak egyszerűen szánalmasak; iszákos öregasszonyok; zsaroló szépfiúk; titokzatos gazdag szépasszonyok. S persze mindenki rejteget ezt-azt. Marlowe társat is kaphatna a nyomozáshoz, ha akarná: a szokásos kotnyeles fiatal nő is megjelenik, aki szívesen részt venne nyomozónk munkájában – meg még sok mindenben. És ahogy a legtöbb regényében, itt is szinte önálló szereplőként van jelen a velejéig korrupt, bűnben és mocsokban térdig gázoló kisváros, Bay City.

Raymond Chandler másodikként megjelent regényében Marlowe annyira szerencsétlen módon keveredik egyre nagyobb galibába, hogy az már fáj. Leütik, megverik, megfenyegetik, majd bedrogozzák, napokig fogva tartják – még jó, hogy alkohollal jócskán kibélelt szervezete mindennek ellenáll. Ám épp amikor már elkezdenénk sajnálni, és azt kívánnánk, hagyja a fenébe az egész ügyet, ő ráharap a csontra, és mint vérbeli magánkopó, aki a legaljasabb utcákon űzi az ipart, addig nem nyugszik, amíg a végére nem jár a dolognak. Hát, lelke rajta.

Indokai igazán sosem derülnek ki. Nem rendőr, a bűnözők börtönbe juttatása és a társadalom erkölcseinek védelme látványosan nem érdekli; nem is a pénzért nyomoz, hisz alig kap valamit megbízóitól, megvesztegetni meg nem lehet; a zsarolás sem az ő asztala. Miért nyomoz hát mégis, a végsőkig? Tán valami homályos rosszfiús igazságérzetből – Marlowe-nak az igazság kiderítése és a gonosztevők szembesítése saját tetteikkel önmagáért való cél, ami szentesít minden eszközt, hogy utána mi jön, megbűnhődnek-e vagy sem, az neki mintha mindegy lenne. Ő kiderítette, mi a helyzet, megnyugodhat – mi meg törhetjük a fejünket, ha össze akarjuk rakni a képet.

Csavaros, izgalmas, nagyon jól kitalált krimi ez. Ugyan a történet fő kérdésére – mi történt a kicsi Velmával – a válasz könnyen kikövetkeztethető, ám némely mellékszereplő funkciója, a sztori némelyik csavarja őszintén szólva homályban maradt számomra. Nem kissé bonyolította túl a dolgot, és így a vége ismeretében úgy tűnik, némely cselekményelem teljesen felesleges volt – de ez legyen a legnagyobb bajom.


Kiadó: Európa
Fordította: Bart István
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...