Philip
Marlowe szó szerint az utcán botlott bele legújabb ügyébe. Miközben
békésen sétálgatott valami – soha ki nem derül már, milyen – ügye után,
összetalálkozott Marha Malloyjal, aki épp akkor szabadult a börtönből, s
miután a legújabb divat szerinti öltözékre tett szert, elindult
megkeresni az ő édes kicsi Velmáját, akit nyolc éve kint hagyott. Ám a
lány nem várta kedvesét, sőt, a bár, ahol éjszakai tündérként táncolt,
azóta igencsak átalakult, így hát Malloy jobb híján szétver egy-két
fejet, hátha úgy könnyebben a lány nyomára akad. Itt jön a képbe
Marlowe, aki szemtanúja lesz az eseményeknek, s ki tudja, miért,
szaglászni kezd a lány után.
Közben
furcsa megbízást kap – egy látványosan rettegő szépfiú testőre kell
hogy legyen egy estére, egy pénzátadási ügy során. Naná, hogy a két eset
valahogy összefügg, de hogy mily módon, az emberünknek nem kevés
fejtörést (néha szó szerint) okoz. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket,
miközben újabb meg újabb szereplők tűnnek fel, mindenki ismer mindenkit,
az ügy szálai egyre csak gabalyodnak, és sokáig fogalmunk sincs, mire
is megy ki a játék. Látszólag Marlowe-nak sincs, aztán a végén kierül,
hogy ő már a legelejétől tudott valamit, csak az olvasónak nem kötötte
ezt senki az orrára.
Mire
a végére érünk a sztorinak, a Chandler-regényekben megszokott
szereplőgárda itt is felvonul: lecsúszott rendőrök, akik hol korruptak,
hol irodai bohócok, hol csak egyszerűen szánalmasak; iszákos
öregasszonyok; zsaroló szépfiúk; titokzatos gazdag szépasszonyok. S
persze mindenki rejteget ezt-azt. Marlowe társat is kaphatna a
nyomozáshoz, ha akarná: a szokásos kotnyeles fiatal nő is megjelenik,
aki szívesen részt venne nyomozónk munkájában – meg még sok mindenben.
És ahogy a legtöbb regényében, itt is szinte önálló szereplőként van
jelen a velejéig korrupt, bűnben és mocsokban térdig gázoló kisváros,
Bay City.
Raymond
Chandler másodikként megjelent regényében Marlowe annyira szerencsétlen
módon keveredik egyre nagyobb galibába, hogy az már fáj. Leütik,
megverik, megfenyegetik, majd bedrogozzák, napokig fogva tartják – még
jó, hogy alkohollal jócskán kibélelt szervezete mindennek ellenáll. Ám
épp amikor már elkezdenénk sajnálni, és azt kívánnánk, hagyja a fenébe
az egész ügyet, ő ráharap a csontra, és mint vérbeli magánkopó, aki a
legaljasabb utcákon űzi az ipart, addig nem nyugszik, amíg a végére nem
jár a dolognak. Hát, lelke rajta.
Indokai
igazán sosem derülnek ki. Nem rendőr, a bűnözők börtönbe juttatása és a
társadalom erkölcseinek védelme látványosan nem érdekli; nem is a
pénzért nyomoz, hisz alig kap valamit megbízóitól, megvesztegetni meg
nem lehet; a zsarolás sem az ő asztala. Miért nyomoz hát mégis, a
végsőkig? Tán valami homályos rosszfiús igazságérzetből – Marlowe-nak az
igazság kiderítése és a gonosztevők szembesítése saját tetteikkel
önmagáért való cél, ami szentesít minden eszközt, hogy utána mi jön,
megbűnhődnek-e vagy sem, az neki mintha mindegy lenne. Ő kiderítette, mi
a helyzet, megnyugodhat – mi meg törhetjük a fejünket, ha össze akarjuk
rakni a képet.
Csavaros,
izgalmas, nagyon jól kitalált krimi ez. Ugyan a történet fő kérdésére –
mi történt a kicsi Velmával – a válasz könnyen kikövetkeztethető, ám
némely mellékszereplő funkciója, a sztori némelyik csavarja őszintén
szólva homályban maradt számomra. Nem kissé bonyolította túl a dolgot,
és így a vége ismeretében úgy tűnik, némely cselekményelem teljesen
felesleges volt – de ez legyen a legnagyobb bajom.
Kiadó: Európa
Fordította: Bart István
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése