2011. március 10., csütörtök

Mark Seal: Vadvirág

2006. januárjában Joan Rootot, a hatvanas-hetvenes évek legendás hírű természetfilmesét brutálisan meggyilkolták a kenyai Naivasha-tó partján található házában. A hatvankilenc éves Root elszánt környezetvédő volt, akkor már évek óta a tó körüli orvhalászat és -vadászat megakadályozásának szentelte életét, magára haragítva a sokszor éhező, munkanélküli, napi alig egy dollárból élő orvvadászokat, a tó partjára üvegházakat telepítő nemzetközi rózsatermesztőket, a kenyai hatóságokat egyaránt. Halála körülményei máig nem világosak, gyilkosait nem ítélték el, természetvédő munkáját nem folytatták.

Mark Seal, a Vanity Fair újságírója a gyilkosság után rögtön Joan Root nyomába eredt, és először csak a magazin számára írt cikkében, később könyvben állított emléket ennek a valóban különleges életet élő nőnek. Joan Thorpe a harmincas években született brit telepesek gyermekeként, apja kávéültetvényből gazdagodott meg, majd fotós szafarikat szervezett gazdag turisták számára. Joan már gyerekként vadállatok közelében élt, korán nyilvánvalóvá vált, hogy van érzéke az állatokhoz, megszelídített bármit, ami a kertjükbe tévedt. Felnőve a családi szafari-vállalkozásban dolgozott, szervezett, vezette a turistákat, még a gépet is a kezükbe adta, ha meglátta, mit érdemes fotózni. Így ismerkedett meg későbbi férjével, a természetfilmes Alan Roottal.

Miután összeházasodtak, Joan és Alan Root a vadvilági filmkészítés legjobb párosa lett. Életveszélyesen közel merészkedtek az állatokhoz, alapelvük volt, hogy azokat természetes környezetükben, emberi beavatkozás nélkül mutatják be. Ehhez, ha kellett, hónapokig éltek egy gorillacsapat közvetlen közelében, vagy védőfelszerelés nélkül úsztak együtt vízilovakkal. Igazi legendának számítottak, filmjeik nem csak népszerűek voltak, kritikai elismeréseket is hoztak; az egész világon ismerték a Root házaspár nevét. Londonban bemutatták őket a királynőnek, Kenyában ők vitték hőlégballonos túrára Jackie Kennedy-t, és ők vezették el a gorillákhoz a fiatal és lelkes Dian Fossey-t.

Mindent együtt csináltak, és mindig a legkülönlegesebb helyzeteket keresték. Ballonnal átrepültek egy vulkán fölött közvetlenül a kitörés után, lefilmeztek egy puffogó viperát, ahogy szembeköpte Joant, és éjszakákon át hevertek a sárban, miközben egész testük tele volt termeszekkel, hogy felvegyék egy termeszvár kikelését. Karrierjük csúcsa volt, amikor a Mysterious Castles of Clay (Titokzatos agyagvárak) című filmjüket 1978-ban a legjobb dokumentumfilm Oscar-díjára jelölték.

Nem sokkal ezután a házasságuk felbomlott, évekig szenvedtek közös munkájuk és immár széthúzó magánéletük miatt, Alan sokáig őrlődött, hogy a szerelmet vagy a tökéletes társ és filmkészítő partner Joant válassza-e, végül az előbbi győzött. Válásuk után Joan egyedül maradt a Naivasha-tó melletti birtokon, és hátralévő életét egy új célnak: a tó megmentésének szentelte. Kenya a nyolcvanas-kilencvenes években vált a föld legnagyobb rózsaexportőrévé, a tó mellett is elszaporodtak a melegházak; a nagyüzemi rózsatermesztést övező munkásáradat, az oda özönlő nyomorgó családok pedig szép fokozatosan tették tönkre a tó és környezete élővilágát. Az emberi és ipari hulladék okozta károkat csak növelte az elharapódzó orvhalászat és -vadászat. Joan Root minden eszközzel, saját pénzét feláldozva küzdött azért, hogy megállítsa a természeti katasztrófát, ám végül az életével fizetett eltökéltségéért.

Mark Seal dokumentarista regényben dolgozta fel ezt az életutat és a gyilkosság körülményeit. Elkötelezettsége és rajongása Alan és Joan Root munkásságáért süt a lapokról, olykor szinte idealizálja őket, és nem sikerült teljesen levetkőznie a hatásvadász újságírói stílust sem – ami alapjában véve nem baj, csak jó tudni, hogy nem tényfeltáró riportot olvasunk.

Amivel viszont baj van, az a magyar kiadás. Mostanában általános jelenség, hogy csökken a kiadott könyvek színvonala, általában kisebb bosszankodások után szemet hunyunk felette, hisz könyvet kiadni manapság kemény üzlet, sokszor nem telik szerkesztőre, lektorra, a kiadók ott spórolnak, ahol tudnak. E könyv esetében viszont már nem tudok elmenni szó nélkül a színvonaltalan kiadás mellett. A fordítás kritikán aluli, csak úgy hemzsegnek a könyvben a magyartalan mondatok, értelmetlen szóösszetételek, egyeztetési hibák; ezek után a rengeteg helyesírási- és tördelési hiba csak hab a tortán. A legbosszantóbb az, hogy egy alapvetően érdekes és jó történetet tesz gyakorlatilag élvezhetetlenné a kiadás minősége. Szívesen ajánlanám ezt a könyvet mindazoknak, akik érdeklődnek Afrika, a természetvédelem, a vadvilág vagy épp a vadvilági filmesek iránt, de azt kell mondjam, aki tudja, inkább olvassa eredetiben.


Kiadó: Sasare
Fordította: Barta Árpád
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...