2011. március 16., szerda

Arthur Phillips: Te vagy a dal

Julian Donahue, a negyvenes New York-i reklámfilmrendező élete nagy válságából próbál kivergődni, sikertelenül. Kislánya meghalt, felesége elhagyta, munkájában ugyan sikeres, de tudja, hogy fényévekre van ifjúkori filmiskolás álmaitól – és még az egyéjszakás kalandok sem működnek. Az egyetlen, ami mindig ott van, amihez mindig nyúlhat, a zene. 8000 számot tartalmazó I-Podja nélkül még a WC-re se megy ki, és ezt most tessék egészen konkrétan érteni. Julian gyerekkora óta a zene megszállottja, akárcsak apja, akinek egy Billie Holiday koncertfelvételen megörökített bekiabálása segített átvészelni a háborús sérülések borzalmait.

Egy este Julian betéved egy bárba, és meghallgat egy feltörekvő csillagocskát, aki elvarázsolja – ezzel veszi kezdetét egy hol emelkedett love story-ba, hol perverz idiótaságba torkolló történet. Arthur Phillipset jól ismerheti a magyar olvasó, elsőként megjelent, Prága című regényét a mi kis fővárosunkban eltöltött két éve inspirálta, az ilyet pedig szeretjük. Azóta megjelent még két könyve, s most a harmadik, a Te vagy a dal, amiben szintén szerepel – immáron saját nevén – a magyar főváros, mi több, a történet tulajdonképpen nálunk tetőződik be – vagy nem.

Miután Julian meghallgatja a tehetséges ír énekesnőt, Cait O’Dwyert, hormonzavaros tinihez illően kezd el kajtatni utána. Elmegy minden fellépésére, letölti az összes demoját, kivágja az újságokból a róla szóló cikkeket, végigolvassa az összes kommentet a honlapján. Aztán egy este összeszedi a bátorságát, és tizenkét söralátétre rajzolja bölcs tanácsait a lánynak. Aki annak rendje és módja szerint elalél az eredeti ötlettől, no meg attól, hogy a sokasodó talpnyalók közt végre valaki kritizálja is, és a honlapján üzen a fickónak – mire elkezdődik a rajongó és a sztárjelölt kergetőzése végig Manhattanen, aztán fél Európán, klubokban, egyetemeken, koncerteken – hogy a Gellért Szállóban érjen véget.

Miközben Cait és Julian játsszák a kis játékukat, mindkettőjük életében felmerül még ez-az, egyik oldalon elhidegült feleség, problémás báty és rámenős asszisztens, másik oldalon fülig szerelmes gitáros-dalszerzőtárs, levitézlett rocksztár, és meglepő módon egy sunyi, zenegyűlölő rendőr. Julian a házassága válságával és a volt feleség emlékével küzd, Cait a dalszerzőtárssal szemben folyamatosan lebegtetett vonzalom mellett főleg saját önbizalomhiányával. És persze, ahogy az e-mailekből, kommentekből, dalszövegekből, rejtjeles üzenetekből álló kapcsolatuk halad előre, szépen alakítgatják, gyógyítják, segítik a másikat.

Rengeteg jó ötlet van ebben a könyvben, viszont nem igazán sikerült kibontani őket. A rajongó és a sztár kapcsolata érdekes, és valóban magvas gondolatokat is tartalmaz a zenéről, a zenélésről, a művészetről, az önbizalomról, közben meg annyira ostoba és gyerekes néhol, mintha Phillips tényleg a saját tinédzser-fantáziáit írta volna bele. Az e-mailes kommunikáció, a pultossal üzengetés, a telefonnal lopva készített fotók még hihetőek, de dalszövegben felszólítani a „skicces fiút”, hogy keresse meg a lábtörlő alatt a kulcsot, már sok a jóból. És közben húsz oldalanként kérődznek egyet azon, hogy mi legyen a feleséggel, mi legyen a gitárossal, mi legyen a munkával, meg a sztársággal…

Nehéz megítélni ezt a könyvet, mert nagyon jó is lehetett volna, épp csak egy kis összefogottság hiányzik belőle – de az nagyon. Olvasom, olvasom, néha felbukkan egy-két állati jó gondolat, aztán több tíz oldalnyi tömény unalom. A legihletettebbek Cait dalszövegei, nem tudom, Phillips tört-e valaha szövegírói babérokra, de lehet, hogy inkább afelé kéne mozdulnia – némelyik pársoros dalával többet mond, mint a maradék háromszáz oldallal.


Kiadó: Európa
Fordította: Pék Zoltán
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...