Mindig
nagy érdeklődéssel – és egyre nagyobb elvárásokkal - megyünk az AEGON
Művészeti Díjhoz kapcsolódó rendezvényekre a Szépművészetibe, talán
mert az eddigi tapasztalatok alapján az egyik legizgalmasabb
próbálkozás a különböző művészeti ágak egymásra hatásának
érzékeltetésére. A rendezvényeknek otthont adó múzeum látnivalóival
illusztrált, személyes és ezáltal személyhez szóló, zenés
hozzáfűzésekkel tarkított pódiumbeszélgetések ösvényéről most egy sok
szempontból nehezebb útra tért a rendezvénysorozat. A legkritikusabb
közönséghez, a gyerekekhez szeretne szólni.
Február
19-én volt az első ilyen családi matiné, Láss csodát címmel, ahol Bíró
Kriszta színésznő két zenész, Bujtor Balázs és Fekete-Kovács Kornél
segítségével a farsang jegyében válogatott képeket a múzeum kínálatából,
és játékos formában, zenei improvizációk segítségével mutatta be
azokat a gyerekeknek, s a rendezvény zárásaképp a kicsik és nagyok
farsangi álarcokat készíthettek maguknak.
Kemény
a gyerekközönség, főleg ha a program határozott célja bekapcsolni őket
a történésekbe; én tudom, anno pár évet gyermekkönyvtárban töltve
alkalmam volt többször megtapasztalni az azonnali, kérlelhetetlen
kritikát – az elkalandozó figyelmet. A gyerekeket sokkal gyakrabban kell
szóhoz juttatni, öt egyszerű mondatonként be kell vonni őket a
kérdés-felelekbe, nagyon kell vigyázni a magyarázat mélységére, bizony
kerülni kell a többszörösen összetett mondatokat és ügyelni a
„rávezetés” célközpontúságára; főleg, ha az aktivizálandó gyerekközönség
ilyen sok korosztályt képvisel egyszerre.
És
leginkább be kell menni közéjük a mikrofonnal. Már az egy hatalmas
varázslat a gyerekeknek, ha a moderátor-műsorvezetők közöttük járkálnak
egy ilyen csodaeszközzel a kezükben, és ők is belebeszélhetnek, ez a
komolyan-vétel gesztusa, a felnőtt-játékba vonásé. Nem szerencsés, ha
maga a felnőtt ismétli utánuk a csak általa hallott mondandót a
mikrofonba. És türelmesebben ki kell várni a gyerekek hozzászólásait,
azok tartalmi kapcsolhatóságával játszva közelíteni a feltett kérdésre
várt válasz felé. Akkor is, ha óhatatlanul ki is kell mondani a végén a
megoldást, ha nem hangzik el, de ezzel türelmesen ki kell várni a
tanácstalanságnak azt a szintjét, amikor már egyik gyerek se
kapaszkodik, mikor már nincsen ötletük.
Mert
az ötletek szintjén a műsor maradéktalanul a helyén volt, és bizony
kevés hiányzott a megvalósításából, hogy mindenkinek olyan átütő élményt
jelentsen, mint anno a felnőtt közönségnek egy-egy pódiumbeszélgetés.
Amikor sikerült bevonni a srácokat, egy-egy kép beállításainak
„újraalkotásakor” például, megpezsdült a terem – bájos momentum volt,
tán kortünet, hogy a gyerekek közül sokkal többen akartak rendezők
lenni, mint szereplők – de legalább ennyiszer nem értették a gyerekek,
pontosan mit is várnak tőlük a felnőttek. Nem mellesleg jobb, ha a
gyerek a saját szája íze szerint belealakíthat a programba. Nem egy
előre eltervezett elemet kell kiejteni akár a moderátoroknak a
lehetőségért, hogy a gyerek annyira a magáénak érezze a dolgot, hogy ne
is figyeljen már arra, mit várnak el tőle – hogy a szó legteljesebb
értelmében legyen felszabadult.
Első
alkalom volt, mondhatni kóstoló. Az ötlet van annyira jó, van benne
annyi potenciál, hogy ha szülő lennék, mindenképp adnék a matinénak még
egy esélyt – a következő alkalommal, március 19-én a „ritmus” lesz a
téma, (a zene, a kép, a vers, az élet ritmusa) Szabó T. Anna költő, M.
Tóth Géza animációs rendező, Herczku Ágnes énekes és Lukács Miklós
zenész közreműködésével.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése