2011. március 1., kedd

Philip K. Dick: Az elektromos Lincoln

Ez a bejegyzés cselekményleírást tartalmaz. Ami egy skizofrén könyvről szólva minimum két (egymástól hellyel-közzel független) cselekmény (egymástól független, de szükségképpen szétválaszthatatlanul összekutyult) leírását jelenti.

Egy olyan világban járunk, ahol mindenkinek vigyorgóban lenne a helye. Oda is kerülnek szép sorban egyébként, a Szövetségi Lélekgondozó Iroda diagnosztikai részlege jóvoltából. Pszichotikus személyek, leépült fréniások, hebések, skizofrének, szimplán neurotikusak – és mindez a könyv ismertetőjegye is, a szöveg hű tükre a tartalomnak.

Louis Rosen és társa mostantól szimulákrumokat árul. Ha már annyira népszerű a polgárháború, gyártsuk le hőseit és játszassuk el velük újra a csatákat, hozzuk vissza Stantont, Lincolnt, gondolom hamar sorra került volna Grant, Lee, meg a többi emblémafigura, s persze a nagy sorozatban tömeggyártott katonaság. Igazi csaták, igazi robbanások, igazi (beteg) látvány, szimulákrumokkal.

Louis Rosen szerelmes lesz. Prisbe, üzlettársa járóbeteg lányába. Egy önmaga elől cselekvésbe menekülő, rettegésében mindent szertekarcoló, mindent apró darabokra bontó pszichotikusba. Louis nagyon messzire elmegy a lányért. Persze beteg irányba, mindig rossz felé fordulva, mint egy rossz álomban – minél közelebb akarja magához Prist, annál távolabb löki. A közelségben, az érintés lehetőségekor magába fordul, a vereségébe, az önzésébe, a másik veresége és önzése, de főleg a másik gyávasága elől a saját rettegésébe. De higgyétek el, nem (csak) ő a gyáva, meg a vesztes. Higgyétek el, ebben a történetben Pris Frauenzimmer/Womankind/Rock, ez a háromfejű párka a leggyávább – mert ő védekezik a leghatékonyabban mindenki ellen. Még Barrows, a milliárdos ellen is, aki Pris számára a legnagyobb csábítás-kihívás-bukáslehetőség. Aki esetleg beszállhatna a polgárháborús szimulákrumbuliba. Vagy esetleg lenyúlhatja az ötletet.

Ami egyébként azért a facsart citrom szájösszehúzó szintjén mosolyfakasztó. Ha már analízis: ez a skizofrénkönyv egy fordított Woody Allen. Teljesen humortalan – ez már csak ilyen, a neurózis vicces, a skizofrénia nem. Legfeljebb facsart fintorok szintjén és szarkazmus, beteg szarkazmus formájában az. Lincoln melankóliába hajló, gyermeteg szimulákrum-személyisége, Pris megsemmisítőmonológjai, Louis elszabadult szómenései, ha telefonál – ha ezeken van kedve bárkinek is nevetni, kezeltesse magát.

Persze leginkább a polgárháború népszerűségének képtelen ötlete a szarkazmus-forrás. Amerikában a téma nemhogy nem népszerű, de szinte kínos. Kényszeredett ünnepléseken, esetlen centenáriumokon látszik: nehezen veszi be az amcsi gyomor, hogy a kifinomult Délt megtaposta a bugris Észak, és hogy kvázi joggal; hogy valójában a szürkekabátos, udvarias déli úriemberek voltak a rosszfiúk. Az egyfenekű sztereotípiákba nem fér bele az egész valóságos történelmi katyvasz, a hozzáállás a témához alapjában skizofrén – nem véletlen, hogy Hollywood is kizárólag a kellemdúsan bukó déliekről ekecsölt sikeres fimregéket, a kékkabátosok filmileg legfeljebb az indiánok ellen dicsőülhettek meg. (Amíg nem lett ez is nembaráti az nagy szent tolerancia áldott nevében.)

És igaza van Barrowsnak, a dolgot újrajátszani csak akkor lenne érdemes, ha lehetne fogadni a kimenetelre. A konzolos játékipar őt igazolta, minden játékosított mese skizoid varázsa, hogy lehetsz náci is, vagy barbár, vagy ork. A játékban nyerhetsz is. A „valóságban” úgyis mindig a Barrowsok nyernek. Azok, akik fogják a „nagy ötleteket”, mondjuk az űrutazást és sorozatgyártott űrbilit csinálnak belőle. A szimulákrumok története, „hasadt történet-tudatrésze” a könyvben alkalom Dicknek, hogy kicsit vicsoroghasson a pénz embereire. Más szinte nem is történik, hiába kel életre Stanton és Lincoln, ez a regényi aspektus paravánvékonyan feszül a sokkal erősebb regény-fél előtt.

Ezt a legnehezebb elfogadnom, hogy a Dick által oly sok könyvben annyiszor, annyiféleképp felcsillanó paranoid jövővízió a lényegtelenebb része a könyvnek, a kevésbé fontos skizoelem. A teljesen andalításmentes szerelem-betegség-történet, Pris könyve a skizofrén könyv igazi arca. Ha lehántjuk róla a sci-fit, egy rémületesen átélhető betegemberkönyv. Ahol minden alárendelődik a mániás gesztusnak, a szerelemnek, ami nem szerelem, hanem szurrogátum, pótszer, mint ahogy a hősök csak és kizárólag pótszereket „fogyasztanak” az érzelmi életükben is, még gyógyulni is pótszerektől gyógyulnak. Érzelmi szadomazo hömpölyög a lapokon, mígnem a 193. oldalon Az elektromos Lincoln teljesen eszelősbe vált. Jegyezzétek meg, a 193. oldalon!

„Pris könyvét” érdemes elolvasni. A „szimulákrumok könyvét” – háát… A kettő együtt úgy nem alkot egységet, ahogy Louis Rosennél a szándék és cselekvés. De ennyi el is várható egy skizofréniakönyvtől, nemde?


Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...