2018. január 18., csütörtök

Douglas Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak - a lélek sötét teadélutánján

Egy rettenetesen keserű, önpusztító időszakba pukizott bele annak idején – máig igen hálás vagyok érte Douglas Adamsnak, hogy a vak véletlen, avagy másik nevén a következetes sors a kezem ügyébe sodorta. Épp mélyen meg voltam győződve róla, hogy amit élek, az belső Szibériába száműzött orosz nagyrealizmus, csipetnyi görög sorstragédiával, egy rettenetesen tehetségtelen Tom Stoppard klón tollával elmesélve – amikor is az albérletben, ahol laktam, reménytelenül turkálva az előző lakók által otthagyott holmiban, felfedeztem a spájzban egy doboz könyvet, legfelül az Útikalauz egy igen gyűrött példányát. Úgy másfél napra kiestem az időből, ha bírja a lábam, ott, az ajtófélfának támaszkodva olvasom el egymás után háromszor. Nem mondom, hogy maradéktalanul és azonnal kinevelt a démonetetésből, de tény, színesebbnek tűnt az élet utána – többek közt újra tudtam röhögni saját magamon…

Merthogy Arthur Dent, meg a halogatása, meg a tétovasága, meg a konvencióba kapaszkodásai, a szörnyen ostoba csütörtökei, meg esetlenségei meg… szóval Arthur én vagyok, meg a hozzám hasonló férfitársak, abban a permanens kudarcban, ami a bétahím állapot alapvető velejárója, s amiről Adams mellett talán csak Chris Moore szól ennyire bensőséges, de kegyetlen humorral. Anglia nincs többé. Ezt még valahogy megértette. Újrapróbálta. Amerika - gondolta - megsemmisült. Nem tudta felfogni. Megint szerényebbel próbálkozott. New York odalett. Semmi hatás. Eddig sem hitt komolyan a létezésében. A dollár - gondolta - egyszer s mindenkorra lezuhant. Enyhén megborzongott. Elsöpörték a Bogart filmeket – mondta magában, s ez jócskán mellbe vágta. McDonald’s – gondolta. Nincs többé olyan, hogy McDonald’s hamburger. Elájult. Arra tért magához egy másodperccel később, hogy az anyjáért zokog. Így kísérli meg gondolatban feldolgozni az emberiség egy szem szerencsés túlélője a tényt, hogy a szörnyen ostoba csütörtökön, amikor egy gyorsforgalmi út kedvéért a Városi Tanács le akarta rombolni a házát, megjelent a Föld egén a Vogon Építész Flotta – s egy csillagközi gyorsforgalmi pálya kedvéért szanálja a bolygót. 

Teljesen beteg menazséria mozog a lapokon, Ford Prefecttől, Arthur megmentőjétől Marvinig a zseniálisan depressziós személyiséggel ellátott robotig. Teljesen beteg a humor, ami mozgatja őket, helyzetről helyzetre egyre őrültebb kalandokba; és ez a teljes könyvsorozaton át így marad, a Világ Végén elhelyezett, időben folyvást hátráló étteremtől (ahol megcsodálhatod, hogy néz ki a Nagy Reccs, minden világok vége), a Krikket bolygó lakóiig, akik hittek a békében, az igazságban, erkölcsben, műveltségben, sportban, a családi életben és minden más értelmes faj kiirtásának szükségességében… merthogy az első kötet elolvasása után néhány nap alatt levadásztam a többit, és befaltam gyakorlatilag egy hét alatt, a Vendéglő a világ végént, Az élet, a világmindenség, meg mindent, a Viszlát és kösz a halakatig bezárólag, csak az utolsó Douglas Adams által befejezett kötet maradt ki akkor (a Jobbára ártalmatlant akkor éppen képtelenség volt beszerezni…). Iszonyatosan zavaros és ellentmondásos katyvasz az egész – de lenyűgözött a szabadságfoka. Az elképesztő tömegben szövegben sziporkázó ötlet. Más könyvtárakat töltött volna meg ennyi őrülettel a fejében – Adams belepakolta ebbe a könyvbe, szerintem hat tonna saját keserűséggel együtt. Elolvastam ezeket a könyveket, és becsajoztam… nem biztos, hogy az összefüggés ennyire egyenes vonalú, de az biztos, hogy az Útikalauz miatt húztam végre ki a seggemből a fejem – és ez jót tett a párkapcsolati készségemnek.

Persze elolvastam aztán mindent, amit csak lehetett tőle… tény, olvasmányélményként sokkal inkább megmaradt bennem a két Dirk Gently-regény, mint az Útikalauz – egyszer írnom kéne a Dirk Gently holisztikus nyomozóirodájáról és a Lélek sötét teadélutánjáról. Sokkal jobban markolt, adagolt, szerkesztett történetek, mint a saját kereteit folyvást szétfeszítő, a világon egyedülálló öt(öt és fél-)kötetes trilógia. De az adott pillanatban nekem pont erre a könnyesre röhögés közben megejtett félig öntudatlan tükörbe nézésre volt szükségem. Volt csajom. Egyre jobban sejtettem, mit nem szeretnék az életben csinálni. Egyszer csak újra tudtam szépirodalmat olvasni. Meg úgy egyáltalán bármit a Bűn és bűnhődésen és a Feljegyzések az egérlyukból-on, meg a Karamazovok utolsó kötetén kívül. Könnyebb volt utána valahogy könnyebben venni bármit.

Szóval lehet, hogy egyszerűen az élmény hozta így, hogy számomra a Viszlát és kösz a halakattal ér véget a könyvsorozat… vagy csak ennyire romantikus alkat vagyok titokban. Csak ennyire szeretek én is valóságtól elrugaszkodott fellegekben járó lányok körében időzni, akiknek (mintha) nem érné a talpa a talajt. Az első könyv és a negyedik könyv első bekezdését hasonlítsa össze, aki nem érti, mit beszélek – számomra így zárul a mese, ezzel a teljesen dilis hepienddel, világvége után kicsivel. Ebben az optimizmusban szeretném befejezni – a teremtő utolsó üzenetének elolvasása után. Konkrétan leszarom, hogy erről mit gondolnak a (Jobbára ártalmatlanban galaktikus szart kavaró) pszichológusok…

Amikor híre jött, hogy meghalt, nagyon meggyászoltam a szerzőt. Mintha egy barátot veszítettem volna el. Aki a magam lelkének sötét teadélutánján nyújtott meghálálhatatlan, segítő kezet. 

Kiadó: Móra (Galaktika), Moebius, Gabo
Fordította: Molnár István, Nagy Sándor, Kollárik Péter, Németh Attila

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...