Sarah Perry: Melmoth

Sarah Perry Az essexi kígyója tavaly túlzás nélkül letarolta a hazai olvasóközönséget – nem utolsó sorban kiemelkedően gyönyörű borítójának és annak köszönhetően, hogy három másik társával együtt nyitotta a 21. Század Kiadó nagyon várt KULT Könyvek sorozatát. Hogy az ájult rajongás mennyiben tükrözi a regény valódi értékeit és mennyiben írható a „körítés” számlájára, már sosem tudjuk meg. Az biztos, hogy bennem például anno akkora várakozásokat épített a sorozat és a regény híre, hogy olvasáskor óhatatlanul csalódtam (ennek ellenére jó szívvel gondolok vissza az „essexi bestiára” – kellemesen szórakoztató, nosztalgikus kalandregény, de nekem semmi több). A szerző újabb regényét ennek megfelelően igyekeztem minimális várakozással olvasni, hátha majd így elmarad a csalódás. Nos, az eredmény felemás: Sarah Perry ugyan továbbra sem az én szerzőm, a Melmoth-ot sem tudom teljes szívvel kedvelni, de azt sem tudom mondani, hogy megbántam az olvasást.

Akárcsak Az essexi kígyó esetében, ezúttal is egy, a misztikum ködébe burkolt alak áll a középpontban: embereket rabló tengeri szörnyeteg helyett egy fekete leplekbe burkolt szellem, Melmoth, a „tanú”, aki végigkíséri az emberiség évszázadait és ott van, ha valahol bűnt követnek el. Tanúsága maga is büntetés, átka, hogy magányosan rója útját, vérző lábbal kísérve-kísértve a hozzá hasonló bűnösöket. Időnként egyet-egyet magához szólít, hogy társa legyen magányos vándorútján.

Ilyen bűnös Helen Franklin, a Prágában élő fordító is, aki fiatalon elkövetett vétkéért sanyargatja magát egy életen át. Kisszerűen kényelmes angliai életét, lehúzó családját hátrahagyva költözött a cseh fővárosba, ahol magányosan tengeti napjait sivár albérlete, unalmas munkája és a csendes egyetemi könyvtár háromszögében. Egyetlen engedménye valamiféle „élet” felé a véletlenül megismert baráti házaspárnál, Karelnél és Thea-nál időnként elköltött vacsora – és épp ez a kapcsolat, ez a repedés lesz az, ami életébe engedi a bűnösökre vadászó Melmoth-ot. Karel egy napon rejtélyes kéziratot nyom Helen kezébe: szerzője a könyvtárban megismert idős Josef Hoffmann, aki a második világháború előestéjén, Prágába szakadt németként elkövetett ifjúkori bűneit vallja meg benne – s azt, hogyan talált rá, a bűnösre Melmoth, a tanú. Helen pedig, az örökkön önmagát büntető, évtizedekkel ezelőtti bűn terhét magányosan hordozó Helen, minden borzadálya közepette úgy érzi: hazatalált. Lehet, hogy Melmoth-ot nem is Karel engedte be Helen életébe? Lehet, mindig is magában hordozta?

Miközben Karel menekül, beteg feleség elől, kötelességek elől, Melmoth elől, Helen a kéziratot olvasva, szembesülve az emberiség évezredek során felhalmozott vétkeivel, egyszerre féli és várja Melmoth megjelenését, miközben óhatatlanul beengedi a világot, és kinyílik. Gyáva férj helyett a szinte magatehetetlen Thea támasza lesz, erőszakos házinénije születésnapján mulat, ismeretséget köt egy idegennel, felszínre engedi saját múltját. És Melmoth ott van. Figyel. És lecsap, amikor Helen a legsebezhetőbb, amikor elengedi magát, amikor bízna (Kiben vajon? Magában, barátaiban, áldozata megbocsátásában?). És Helen rájön, hogy eltemetni a bűnt és látványos, ám hazug önsanyargatásba menekülni egyszerűbb, mint szembenézni és együttélni azzal, mit elkövettünk.

„Nem, Thea, nincs Melmoth, nem figyel senki, csak mi vagyunk. És ha csak mi vagyunk, akkor azt kell tennünk, amit Melmoth tenne: látjuk, amit látnunk kell – tanúskodnunk amellett, amit nem lenne szabad elfelejteni.”

Hogy Melmoth létezik-e, hogy valóban a nyomunkban jár-e egy vérző lábú szellem, ki minden vétkünk, szenvedésünk, hazugságunk tanúja, maradjon a könyv titka. Hogy mivel szembesít minket, az meg maradjon az olvasóé. Akárcsak előző regénye esetében, Sarah Perry most is a szereplőin keresztül tart tükröt elénk: hiedelmeink, önbecsapásaink, rettegéseink elé. Hisz miközben egész életünkben szekrényből magukat ránk vető szörnyektől, a bezárt ablakot kopogtató szellemalakoktól, misztikus igazságtevőktől, felsőbb hatalmak ítéletétől félünk, rendre elfelejtjük: magunknak megbocsátani, magunkkal együttélni, hibáinkat, tévedéseinket, bűneinket elfogadni a legnagyobb feladatunk. Nem véletlen, hogy sokszor a tükröktől tartunk a legjobban.

Kiadó: 21. Század

Fordító: Sziklai István