Számomra nem kérdés, hogy ez a
könyv csak a Bolond elolvasása után
élvezhető, mivel én előbb olvastam azt és aztán élveztem ezt. Szerintem tény, hogy
ennyi közvetlen bizonyíték után ez esetben nem árt sorozatként gondolni Tarsoly
mester (többszörös ex, királyi szerető és bolond, bőséggel felszerszámozott
nőcsábász, késdobáló, tolvaj és örökös törpe) kalandjaira, és szépen sorban
olvasni őket. Megteheted, hogy nem így teszel – az én lelkiismeretem nyugodt,
mivel szóltam. Nem érted. Akkor mondom egyszerűbben. Menj és olvasd el a Bolondot, ezt a saját véres levébe
facsart Lear-király átiratot, aztán olvasd el A velencei sárkányt... A Viharba
oltott Szeget szeggelt még ne olvasd
el, mivel az még nem jelent meg (szívatlak olvasó – bár szerintem úgy különben tényleg
az jön).
…elsőre csak annyi tűnik fel: ez egy lúzerapoteózis megint. Moore
minden könyvében elégtételt mesél a lúzereknek. Miközben bétahím-elmélettől
abnormális rajongást kifigurázáson át a kényszer-virággyerekség pompás és
megalázó rajzáig számtalan módon üti a lúzer olvasót, aközben díj gyanánt a
neki kedves lúzer hősök ölébe ülteti a felajzott buja bestiákat, és a (fele?)
királyságot is elnyereti velük a végén. Szóval ez is egy elégtételmese szelíd
bolondoknak… (ami annyiban dühített, hogy a Bárdtól lopott bárdolatlan varia
megint nem a Biff ösvénye, a vicc vastagja mögött a vaskos mondanivalóval, csak
a vaskos vicc…)…
Ezt így egy az egyben átmásoltam
a Bolond ismertetőjéből – valahol
öröm és bosszúság, hogy erre a könyvre is ugyanúgy érvényes. Öröm, mert a játék
minőségi még mindig, a pofátlansági faktor ha lehet, még nagyobb – hiszen
ezúttal két történet mixelődik egybe az isteni William szövegvilágaiból (kis
Poe-vérhabbal a tetején…), A velencei
kalmár és az Othello, a velencei mór.
Öröm, hogy a történet-tolvaj írókedv ilyen precízen és hiánytalanul fércel
mesét, kihagy, összefésül és pótol úgy, hogy a klasszikus alapok ismerőit is
elismerő csettintésre készteti – miközben persze kiforgat. Ebben a többfenekű
előadásban kiforgatja a meggyökeresedett mesélés-módjainkat, nevetségessé és
pitiánerré teszi atavisztikus gonoszainkat, de tovább mélyíti a bárd által gúny
tárgyává tett emberi gyarlóságok csatornabűzét is – öröm, hogy szerintem ez a
fajta gátlástalan tiszteletlenség szerintem a Bárdnak is tetszene. És bosszúság,
hogy mindehhez a folytatások leggennyesebb kézenfekvő húzásával oldja fel az
előző rész „boldogan éltek míg” befejezését – bár ugye a történetbe mindig kell
egy kibaszott szellem… Bosszúság, hogy egyre inkább megszokom Moore fűszereinek
ízeit – ami nem jelenti azt, hogy nem röhögtet… de róla is elmondható: tud ennél
sokkal extrémebb, nemcsak szájban, de (hatásában, visszatérő
eszembe-jutásaival) agyban robbanó főzetet is – és e tekintetben ez a (tétjeit
mesében felejtő) vihogtatás biza első pillantásra kevés. Szerencsére tovább
nézegettem…
Mert bár a játékszín, Velence pont
annyira (olasz és vizes) sztereotip kulissza, mint amennyire Shakespeare-nél –
de jó volt felfigyelni rá, hogy pont annyira másképp az, mint a kor, amihez a
megidéző író beszél. A Bárd egyik legnagyobb erénye volt a bárhová helyezett
mesékbe csomagolt erős költői nyelven megejtett ki- és beszólás: a közönségnek,
és a hatalomnak – Moore ezt legalább ilyen magas szinten műveli a mai
közönségnek és hatalomnak. Azért az gyönyörű, ha minden technikai segédlet
nélkül kapja meg a szelfi-megosztó net-nemzedék a maga pofonjait (nemtől
függetlenül); ha a pénz igényei szerint csavargatott törvénykezés gúnyrajza a
történelmi sorvezetés nélkül is tökéletesen érthető bohócbábot nyom a Wall
Street farkasainak arcába. Ahogy a Bolond
gonoszul eljátszott a „legkisebb királyfi, akinek szurkolsz” meseeffektjeivel:
a vér jogával éléstől jutva a nagyobb jó érdekében elkövetett cseréptöréseken,
csalásokon, átveréseken át egészen a véres bosszúig (csak egy degenerált családot söpörtem el az útból – mondja e család
bohócruhás, törpenövésű „legkisebb fia”) úgy játszik el a bosszú sorvezetője
mentén ez a történet a nagy gazdasági-politikai mesék bevett paneljeivel.
Figyeljetek oda erre – sosem árt, ha az ember a (morbid, vér- és egyéb
testnedves) jó poén mellett magán is röhög, a történetek (hírek és szakértések)
által jobbára (meg)vezetett önmagán.
Van néhány ötlet ebben a
könyvben, amit irigylek. A kórus,
akit nemcsak a közönség, de a szereplők is hallanak, s akit főhősünk, Tarsoly
így jellemez: csak egy nagyképű dinka, aki
nem tudja megállni, hogy ne törje át a történetmesélés negyedik falát, akár egy
nagy, tompa agyú faltörő kos. Jól példázza e kis részlet, hogy rétegez
Chris Moore: hisz e jellemzéssel épp Tarsoly ragadja meg és használja a mesélés
„negyedik falának” áttörésére faltörő kos gyanánt a kórust, mintegy mellékesen
elismerve: színész a kedvünkért és szórakoztatásunkra, nekünk és miattunk szív,
avagy élvez. Adott esetben akár egy sárkánnyal (valaki azért nézesse meg előbb
vagy utóbb egy terapeutával a szerzőt, ez a nemi gigahüllő-fétis A Melankólia-öböl buja bestiája óta kelt
bennem gyanút és nincs megmagyarázva kedves Christopher, egy utolsó utáni,
sunyi lábjegyzettel – bár Timi szerint egyszerűen csak ráizgultál sráckorodban
Arielre…).
A végére egészen megszerettem ezt
a könyvet. Sőt. A második fele olvasását csak biztonságos magányban javaslom –
főleg azoknak, akik (ahogy én) gyereknövés-akasztó, közbotrány-okozó módon, teli
pofával, nyerítve röhögnek.
Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése