„- Merde! – mondta Lucien.
A műalkotás létrehozása során elérkezik egy pont – attól függetlenül,
mennyi gyakorlat és tapasztalat nyilvánul meg a folyamatban –, amikor a művészt
egyszerre fogja el a lelkesedés és a rémület, a Bassza meg, mi a picsába
keveredtem? pánikpillanat, amely hasonlatos
a magasból zuhanás érzéséhez. Lucien merde-pillanata akkor érkezett el, amikor
Juliette leengedte a lepedőt, amivel elfedte magát, és megkérdezte: - Hogy
akarod?”
No igen… Az az igazság, hogy ha
az ember Christopher Moore regényt olvas, akkor is jó eséllyel bekövetkezik a
fent leírt pillanat, amikor megkérdezzük magunktól: Mégis mi a fenébe
keveredtünk? Így volt ez a Biff evangéliuma esetében, így a Mocskos melónál, és így a vámpírparódiái közben is – bár utóbbiak már adtak némi
keserű szájízt az élményhez. Olyannyira, hogy én például a legutóbbi két
regényt el sem olvastam, mert tartottam az újabb csalódástól. Ám a Te szent kék!-et annyian hasonlították
(inkább színvonalában, mint jellegében) a Biffhez, hogy nem hagyhattam ki. S
bár az eleje picit döcögősen indult, és meglepően sokáig tartott, mire
elkezdtem otthon érezni magam a Montmartre-on és önfeledten kacarászni az
impresszionista festők gyermeteg nyomozásán, a végére érve csak azt tudom
mondani: tényleg kár lett volna kihagyni.
Olvasva Moore agymenését, adja
magát a kérdés: miért nem írt eddig senki jóféle krimit Vincent van Gogh
(feltételezett) öngyilkossága köré? Mert hát valljuk be, tényleg furcsa… Egy
festő mellbe lövi magát egy búzamező közepén, majd egy mérföldet gyalogol az orvosa
házáig, hogy segítséget kérjen. „Semmi
értelme” – ahogy Moore írja. „A halála
érthetetlen és tragikus, bár a bizonyítékok szerint hatalmas szenvedély
fűtötte, hogy elérje azt a szintet, amit csak ő tudott magának definiálni, és
ez a küzdelem szolgálhatott kínlódásának forrásául. Mi a mérce, amikor olyasmit
csinálunk, amit még soha senki? Milyen múzsához fordulunk ihletért? Na ugye.”
Óh, igen, a múzsa… De ne
szaladjunk ennyire előre.
Van Gogh halálának híre
villámcsapásként éri a festő barátait – köztük Henri Toulouse-Lautrec-et és a
Montmartre-i péket (s reménybeli festőt), Lucien Lessard-t. Nem is hiszik el a
mesét az öngyilkosságról, pláne, mert halála előtti leveleiben van Gogh óva
intette őket a rejtélyes Színembertől, aki üldözőbe vette, s követeli rajta
jogos jussát. A két botcsinálta bohém nyomozó elindul hát a Színember nyomában,
hogy kiderítsék, ki vagy mi kergette halálba a kor legnagyobb festőgéniuszát. Nyomozásuk
közben végigjárják a Montmartre megannyi bordélyát, kávézóját, mulatóját, temetőjét
és sikátorát, összefutnak a kor majd’ összes jelentős festőjével – Degas
kivételével, aki „kellemetlen fráter volt” –, korszakalkotó tudományos
felfedezéseknél asszisztálnak, és még a hipnózissal is kacérkodnak. S persze
festenek. Főleg nőket. Főleg egyazon nőt – a
múzsát. S közben mindannyian a „szent kék” befolyása alá kerülnek – ki így,
ki úgy.
Csóró Lucien, néha komolyan
sajnáltam – nem elég, hogy megannyi tehetségesnél tehetségesebb festő között ő
a „Montmartre-i pék”, aki bár ügyesen fest, legfőbb szerepe mégis csak az, hogy
etesse a művészeket, ráadásképp kamaszregények hőseihez illően belepistul a
legveszélyesebb nőbe, akit elé sodorhatott a véletlen szeszélye. Annyira, hogy
egy idő után már nem csak a festőbarát halála utáni nyomozás áll a fókuszban,
hanem hogy megmentse a szeretett nőt a visszataszító, majomszerű, gonosz,
ostoba, minden tekintetben alávaló Színembertől. Ó, szent együgyűség – mintha
ennek a rüfkének szüksége lenne megmentésre!
Szerelem, szenvedély, szex, ital
és káromkodás, mértéktelenül adagolt irónia és annyi impresszionista festő és
festmény, amennyi csak belefér, mindez alaposan összerázva és egy kis
színelmélettel megbolondítva – nagyjából így lehetne leírni Moore legfrissebb
agymenését. Kevésbé volt „harsányan röhögős”, mint a Biff, viszont még annál is
gonoszabb és gunyorosabb humor jellemzi. Csak úgy lubickoltam a Montmartre
hangulatában – franciás, szellős, művészies, ihlető… (Vagyis pont olyan, amilyennek a századfordulós Montmartre-t elképzeljük
– önmagában rém ironikus, ahogy Moore az összes közhelyes kelléket szépen elénk
sorakoztatja.) És bár a könyv azért épp nem ér fel egy festészeti
gyorstalpalóval (de majdnem), minimális festészeti ismeretek birtokában nagyon
jól el lehet kacarászni a művészek kis szurkálódásain és a folyamatosan jelen
lévő helyzetkomikumon („Anyád hogy van,
Whistler?”).
A végére érve nagyjából senkit
nem érdekel, mi történt van Gogh-gal, annál jóval érdekesebb, mi történt a művel, melynek a képe nem került be a
könyvbe – szerencsére erre is megkapjuk a magunk válaszát. Hogy aztán az utolsó
oldal után rohanjunk a könyvespolchoz (vagy gugli barátunkhoz) és megkeressük a képet – majd elmerengjünk azon, vajon
milyen múzsa ihlethette e csodát? Azt hiszem, a nyomozás és a fékevesztett
humor mellett mégiscsak ez a lényeg: a csoda, amit ezek a festők létrehoztak.
Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése