Ellentmondásos múltunk: Szilvási Lajos

Na, ő aztán vastagon az ellentmondásos múltunkhoz tartozik. A könyvei a szocialista éra egyik állócsillagává tették, nem volt olyan háztartás, ahol ne lett volna a polcon legalább néhány regénye. Antifasiszta történetekkel kezdte, aztán a hatvanas években nagyon jó érzékkel váltott - a pályatárs, Solymár József tanácsára a baráti körük tagjairól kezdett némileg idealizálva, de teljesen megfogható, a hétköznapi tapasztalatoktól alig elemelt módon mesélni. A sebész, a pilóta, a pap, a jogász, az autószerelő - társadalomtükörnek túlságosan válogatott társaság, de a velük történtek nagy rutinnal, kiszámíthatóan, mégis, jó tollal elkapva kerültek a közönség elé. Lektűr-irodalom szépirodalmi köntösben; valahol betöltött egy űrt - szerkezetében hasonlított a nyugati bestseller-irodalom műfaji regényeire, de hordozta magában az illúzióját: igazat szól. Kiismerhető, megszokható keretben, egyfajta kisrealizmussal összemarkolt szereplőkkel úgymond visszaadta a szocialista "valóságot". A hősei (gyakorlatilag minden regényében ugyanúgy) válságba kerülnek, de a végén mindig megteszik azokat az elhatározó lépéseket, ahol az ember a másokért végzett munkában megtalálja léte értelmét - írták róla.

Valójában egymás után olvasva olyan, mint egy televíziós sorozat romkomja. Pontosan azt a szerepet is töltötte be, a teleregények korszaka előtt. A rajongók (nagymamámtól az irodalomtanáromig) valójában ezt a kiszámíthatóságot szerették benne - meg az előremutatást, hogy érdemes. Sikeríró egy rendszerben (amúgy messze jobb tollú, mint a nagy vetélytárs: Berkesi), egy rendszerben, aminek soha nem ment el a faláig, hogy megnézze, mi van mögötte. De remek realitásérzékkel adagolta a "visszásságokat", és talált mindig pont eléggé elcsalt megoldást rájuk. Nagyon sok minden megjelenik nála, ami akkoriban mindenkit foglalkoztatott, a vidéki korrupciótól a papság helyzetén át az alkoholizmusba forduló értelmiségi nihilig. Ügyesen csal - a jogásza például nem tud megoldani egy áldatlan, pártbőrbe húzott helyzetet, de legalább a helyi hatalom egyik sameszének kezéből kicsavarja a bántalmazott családot...

Én annak idején, az egyik Pázmándon töltött, porszagú nyár alkalmával olvastam el többször egymás után a Légszomj című regényét. Simon Sándor, a szuperszonikus vadászpilóta a földre kényszerül - foltot találtak a tüdején. Ha műtik, vége az életének - legalábbis így érzi, hiszen tényleg a repülés az élete. A történetbe nő kerül, a barátok finom segedelmével szerelem, meg megváltás... Elsőre persze, hogy nem ez fogott meg, hanem a meglehetősen jól elkapott rajz a vadászpilóták honi életéről (nyilván nem kicsit idealizálva, és sokat egyeztetve a hatalommal: mi kerülhet bele, és mi nem). Sokadikra kezdtem értékelni azt a könnyen olvasható szerelmi történetet, amit a repülőromantika (avagy ügyesen tálalt látszólagos hiánya) addig eltakart. Kezembe vettem a többi könyvét is rögtön (hosszú volt a nyári szünet és én gyorsan olvastam), az Albérlet a síp utcában, a Ködlámpa és végül a Lélekharang, Peterdi Mihály, a plébános története. Kamasz-énemnek valójában tetszettek, csak észrevettem így, négy könyv után, hogy különböző köntösben ugyanazt az egy történetet olvasom...

Aztán később még rám akadt a Kamaszok - de a belefoglalt két regénynek, a Fekete ablakoknak, meg az Egymás szemében levélregényének már Vonneguttal, meg a sci-fi rohammal kellett versenyeznie; értelemszerűen maradt alul. Nem tettek rám rossz benyomást, csak úgy igazán mélyet se - ellenálló gyerekek és szerelmes fiatalok is estek bőven az akkori kedves könyveimben ennél sokkal zaftosabb helyzetekbe (most így hirtelen Wyndham Újjászületése jut az eszembe, meg a szerelemről Boris Vian és a Tajtékos napok). Ráadásul kellett a Szilvási-könyvekhez az a szövegkörnyezet, kellett az a kettős beszédbe szoktatott, folyvást mögöttest találni akaró olvasói hozzáállás (amit aztán Esterházy kimaxolt a Termelési regényben). Látszik talán az itt messze teljesség igénye nélkül sorolt párhuzamos olvasmányokból, hogy eddigre pontosan éreztem, amit Szilvási Lajostól olvashatnék, valahol úgyis minőségi lektűr marad (ráadásul egy adott kor ferde-tükrözte, jó szándékú, de hamis lektűr) - amivel önmagában nem lett volna bajom, csak egyre jobban zavart: komoly, társadalomkritikus irodalomnak álcázná magát.

Persze ettől még nagyon sokan szerették, aztán a rendszerváltással a népszerűsége nagyot zuhant. A beáradó műfaji regényekkel nem is akart (a példámon talán látszik: nem is tudott volna) versenyezni - történelmi tablók gyártásába fogott. A politikai változásokat "gatyaváltásnak" hívta, nem hitt abban, hogy másként is lehet. Mostanra egyfajta kortükör - ami bár torzít, csal, szebbnek mutatja a tükre előtt álló eltelt időt, mint amilyen az valójában, mégis jól leképezi annak a korszaknak a működését. Hazugságok árán... Ezt soha nem szabad elfelejteni. Viszont pont a jól felismerhető hazugságok és csúsztatások mesélhetnek arról a korról a legtöbbet a könyveiben. Azok a lekerekítések, amik egykor reményt adtak az olvasóinak. Meghonosította itthon a szórakoztató mozi, a szappanoperák beszédmódját, dramaturgiáját, ellenségképét. Akkor ez reform volt. Mára kortükör. Nincs ezzel semmi baj.