Nem titok, hogy elfogult vagyok.
Nagyon szerettem Fredrik Backman könyvét, sőt, ezt a könyvet mind a ketten nagyon szerettük; nehéz volna most pár mondatban
összefoglalni, mi minden szólt mellette – azért megpróbálom: úgy épült
iróniából és szeretetből előttünk ez a nehéz fegyelmű öregember, úgy formálódott
beszüremlő múltból, kicsinyes elégtételekből, feleslegesen mindig vállalt
konfliktusokból, fájdalmasan friss gyászból és megalázó szeretetlenségből, hogy
a könyvben nemigen maradt hely pátosznak és giccsnek. Volt benne szelíd írói
csalás, ahogy az író odanézte az empátiát, a toleranciát a szomszédsága, a
szeretni való lúzerek életébe. Az idiótán idillit szinte; a másik iránti
türelem képességét azokba, akik a
dolgokhoz úgy amúgy képtelenek. Ove közvetlen lakókörnyezete, a friss
szomszédság, Parvaneh, a férje, a lányaik – a tolatni, szerelni, a hétköznap
kihívásainak megfelelni képtelen szomszédság volt e formájában a szelíd írói
csalás maga. Hisz az író általuk szőtte a valóság keserű, ironikus keretébe a
mesét: képzelte oda általuk az elégtételt, ahova kell – akkora empátiát
álmodott Ove köré az író, amitől a végén visszavonulót fújt az embertelenség
is, mert nem bírt el ekkora együttérzéssel. Az iróniából és keserűségből épült
szöveg, a pokrócdurva megjegyzések, a keresetlen, jól hangban tartott,
visszafogott, közvetlen stílus ezt a mesét horgonyozták ügyesen – hogy ne fújja
el a pátosz egyfajta naplementés giccsbe.
A könyvet nem ismerők kedvéért:
Ove 59 éves, Saabot vezet. Mélyen megvet mindenkit, aki képes Volvót vásárolni,
nem is beszélve azokról, akik érthetetlen okból német, vagy (jézusom!) francia
„járműre” szórják el a pénzük. Ove tiszteli és betartja a szabályokat, és ezt
várná el mindenki mástól is. Amibe beleértendő, hogy ha akciós kuponnal vásárol
az ember virágcsokrot (kettőt 70 koronáért), akkor az egy csokor ára 35 korona.
És nem ötven. Mégis, kinek van szüksége két csokorra? - kérdi Ove a döbbent
eladót, aki nem érti. Nem érti ezt a kötekedő vénembert, aki nem megy el szó
nélkül a mi kifacsarodott logikáink mellett. Soha. Egyik mellett se. Aki
egyedül maradt, negyven év házasság után, munka nélkül negyven év munka után
(természetesen ugyanazon a munkahelyen töltve az éveket…) – és aki a felesége után
igyekezne. Mondjuk ki: meg akarna halni. Csak folyton közbejön valami. A
tolatni képtelen, vezetni képtelen, életvezetni képtelen szomszédok, a felesége
egykori diákja, egy srác a Kebab-bárból, aki festi a szemeit – akik nem
boldogulnak olyan egyszerű, gyakorlatias dolgokkal, amivel Ove igen…
Meg kell mondjam, az általánosan
használt jelenkori filmnyelv okán nem vártam a mozitól túl sokat – egy érzést
kerestem a filmen is, avagy pontosabban nem hagytam az időnként elszabaduló
pillanataitól kiszakítani magam ebből az érzésből. Hadd ne menjek bele, miért
nem érzem a jelentőségét, hogy ez skandináv film, hogy milyen esetleges kortárs
filmes párhuzamokkal játszik, hogy más frissen ott forgatott történetekkel
milyen viszonyban van - beleértve a Száz éves embert… - lévén ez annak a
háztájnak a meztelen mainstreamja, inkább rokon a Hollywood diktálta filmes
megoldásokkal, mint a skandináv mozi-világ bátrabb határeseteivel, a nyelv amin
beszél ilyen értelemben egyáltalán nem feszeget határokat. Szóval egy érzésbe hagytam
ringatni magam a film által – amely annyira azért közel állt a könyv kiváltotta
érzésekhez, hogy ne legyen zavaró a különbség.
Persze nem ugyanaz. Hiszen az író stílusa, a könyv
egyik sava-borsa, ahogyan Backman elmeséli a meséjét, az a film nyelvén csak
rendkívül áttételesen jeleníthető meg, ha egyáltalán... Szerintem a
legtisztábban a környezetét gát nélkül leidiótázó morgás, a pökhendi
ingerültség pillanataiban sikerült – és a visszaemlékezések mélyen elfogódott,
érzelmeket kényszeresen azonnali cselekvésbe fordító pillanataiban. Amikor az
öreg Ove (Rolf Lassgard) nem érti, miért nem logikus az akciós mennyiség
feléért az akciós ár felét fizetni… ahogy aztán a temetőben odamorogja a
sírnak: „kért csokrot hoztam… de nem lesz rendszer belőle.” Ahogy a fiatal Ove
(Filip Berg) fordítja a cselekvésbe a kirobbanni készülő örömöt, amikor a
feleségétől megtudja: apa lesz. Vagy amikor nem fogadva el az utolsó utáni
visszautasítást sem, maga akadálymentesíti az iskolát, ahol a felesége végre
taníthatna. Én főleg az ifjú Ove, Filip Berg játékát csodáltam, azt a pár
pontosan elfogott, alig látható rezzenést az arcon, ami ebből a
rezzenéstelenséget és érzelemmentességet sugárzó figurából szinte úgy
préselődik ki, mindig az akarata ellenére… A történet másik filmes pólusával,
Parvaneh-vel persze az öreg Ove morog – azért az is magasiskola, amit Bahar
Pars összecsetlik-botlik ebben a
szerepben… és szerintem ő az egyetlen, aki a pátosz olykori pillanataiban is
megőrzi a hitelességét.
Mert azért pátosz van. Mivel (úgy
különben igen helyesen) a narráló hang keveset szerepel, pátosz van. Kicsit
bántam, hogy az utolsó képsorokra már szinte csak az maradt. De csak kicsit
bántam, és jobbára utólag… akkor és ott meg voltam hatódva, és hálás voltam a
filmeseknek. Hogy a jelen mozis filmnyelvi környezetben el tudták mesélni az
egyik kedvenc kortárs boldogságmesém. Ami úgy és akkor is boldogságmese, hogy
torokszorító a végén.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése