2015. augusztus 28., péntek

Steinar Bragi: Felföld

Két felső-középosztálybeli fővárosi pár a sivár izlandi felföldön, a semmi közepén, összezárva egy minden földi jóval megtömött luxusterepjáróban – horgásznak, kirándulnak, növényeket határoznak meg, próbálnák átadni magukat a „magunk mögött hagytuk a nagyvárost az összes ránk rakódott stresszével” életérzésnek, de leginkább csak egymás idegeire mennek. Hrafn és Egill régi jó barátok – telve nehezteléssel, irigységgel egymás iránt, ugyanakkor fiatalkorból hurcolt véd- és dacszövetség által összekötve. Párjaik, Anna és Vigdís kölcsönös féltékenységgel szemlélik egymást a hátsó ülés két sarkából – mintha csak a legrosszabb sztereotípiákat lennének hivatottak életre kelteni. Mindannyian menekülnének valami elől, vágynának valamiféle feloldódásra, le- és kikapcsolódásra – de leginkább csak isznak, füveznek és mennek bele a vakvilágba. Hátha a következő homokbucka mögött valami más várja őket.

Naná, hogy eljön az a homokbucka, ami után valóban ott van valami. Egy ház, egy sötét este, egy figyelmetlen pillanat, amikor maguk mögött hagyták az utat. A ház falába ékelt terepjáróval ugyan el nem indulnak már, kénytelenek hát elfogadni a titokzatos öreg pár kelletlen vendéglátását. De vajon kik ők, akik a kietlen felföld eme eldugott szegletében élnek, látszólag a semmiből, a semmin, a semmitől körülvéve?

Az ijesztő, rejtekszobákkal és sehova sem vezető ajtókkal tarkított ház horrorkliséjéből menekülni vágyó hőseink persze mennének, ha lenne hová – ám az ósdi kölcsönterepjáró is lehasal alattuk, gyalog homokviharba keverednek, térképen nem jelzett gátak és barakkok tűnnek elő a semmiből; hogy aztán megnyúzott állattetemek és rejtélyes csonthalmok kérdőjelezzék meg végképp a szereplők épelméjűségét. Az olvasó meg csak pislog, mert olyan egyértelmű, mire is megy ki a játék, de hát ennek a műfajnak alapkövetelménye, hogy a benne lévők ne tudhassák – így csak szorítunk, hogy minél előbb vége legyen a vesszőfutásuknak, még ha ez azzal jár is, hogy a könyvnek is vége.

Steinar Bragi Felföldje pszichothriller a javából, nyomasztó túra az emberi lélek legsötétebb zugaiba, megspékelve nem kevés társadalomkritikával és a borzongás-faktort csúcsra járató izlandi folklórral – viszont horrorként tán túlságosan is kiszámítható. (Mondjuk én nem szoktam horrort olvasni, szóval ki tudja – lehet, hogy a műfaj önmagában kiszámítható.) Esetünkben ez nem feltétlenül baj, hisz a „slusszpoén” kitalálása után is bőven hagy felfedeznivalót a könyv, sőt, a végére könnyedén az lehet az olvasó érzése, hogy maga a fordulat jóval kisebb jelentőségű, sokkal érdekesebb az oda vezető út. Az a jó kis tocsogós tapicskolás a négy főszereplő szennyes lelkében.

Mert hát ne is próbáljuk tagadni, ami belül van, az mindig sokkal szörnyűbb, mint a kívülről ránk támadó rémségek. Az éj sötétjéből ránk rontó szörnyetegek elbújhatnak az évtizedes elfojtásaink, mániáink, félelmeink mellett. A szereplők az önsorsrontás iskolapéldái: foggal-körömmel ragaszkodnak múltjuk legsötétebb perceihez, kapaszkodnak beléjük, mintha attól félnének, ha elengedik őket, elsüllyednek. Nem is próbálok úgy tenni, mintha nem érteném pontosan, milyen az, amikor valaki a traumái mentén határozza meg önmagát – bizonyos szempontból igencsak görbe tükör ez a könyv. Más szempontból meg nagyon is egyenes társadalomkritika. Az izlandi közelmúlt vitriolos kritikája, főszerepben gátlástalan „újgazdagokkal”, kényeztetett drogfüggő bankárcsemetékkel, főként háton fekve előrébb jutó helyiérdekű celeb újságírónőkkel. No meg az egy szem Vigdís-szel, aki nem néz vissza, aki nem a múltjában él, aki jövőt tervez, aki nyitott szemmel tekint az őt körülvevő világra, miközben helyén kezeli a múlt ajándékait.

Vannak felföldek, melyekről nincs kiút, de akad olyan is, amiről van – sokszor csak rajtunk áll. Máskor meg nem, de azt hagyjuk meg más szerzőknek. Bragi könyve a kiszámítható vég ellenére is remek thriller, szórakoztató és tanulságos utazás az emberi lélek mélyére. Kis őszi borzongásra kiváló választás – kicsit több folklórral (Skimmi Stokkurt minden thrillerbe!) és kevesebb állattetemmel még kiválóbb lenne, de hát ne legyünk telhetetlenek…


Kiadó: Animus
Fordító: Utassy Ferenc

2 megjegyzés :

szeee írta...

végre valaki, aki kb. ugyanazt vette ki ebből a könyvből, amit én :)

Ilweran írta...

:) jaja, láttam a posztod. a visszapillantó tükrös meglátásod jó kis "aha"élmény volt, sose jutott volna eszembe ez így ;)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...