2016. február 17., szerda

Olivier Truc: Sámándob

Rövid időn belül másodszor kirándulhattam egy könyv lapjain Lappföldre – a tavalyi évvége egyik legkellemetlenebb csalódása, a Stallo után itt a Sámándob, ami az idei évkezdet egyik legkellemesebb meglepetése lett. Az idő közelsége miatt nem tudom nem összehasonlítani őket, úgyhogy gyorsan le is írom: bármennyire is szeretett volna Stefan Spjut „komolyabb” könyvet írni és bármennyire kacérkodott más műfajokkal (sikertelenül), a Sámándob lett végül az a könyv, ami a Stallo lehetett volna. Sötét, depresszív, kilátástalan nyomozásba belefeszülő krimi, két saját démonaival küzdő főhős, vaskos társadalomkritika, politikai intrikák, gazdasági játszmák, az igazságot minden oldalról felülíró érdekek – ismerős, ugye? A Sámándob a legjobb skandináv krimi hagyományokat hozza biztos kézzel, megfejelve egy olyan plusz réteggel, ami lazán elemeli a zsáner általam olvasott többi darabjától: a számi nép tragédiájával, reménytelen küzdelmével a fennmaradásért, a kultúra, az ősi hit, a hagyományok továbbéléséért.

Lappföld legészakibb vidékén járunk, a negyven napos sarki éjszaka földjén – embertelen hideg, sűrű sötétség, titok, észak-fok, idegenség… Sajátos világ ez, sajátos szabályokkal, sajátos emberekkel. Kemény, szikár, lélektelennek tűnő valóság. A felszín alatt felfoghatatlan kincsekkel – egészen konkrét és átvitt értelemben is. A lutheránus felekezetek által háromszáz éve jószerivel eltörölt számi vallás, a sámánok, jojkák, sámándobok világa, mely éppen utat keres magának vissza a huszonegyedik századba egyfelől – a rénpásztorok legeltetőterületei alatt megbújó ásványkincsek, melyek mintha mindenáron elő akarnának törni a földből erre a szép, új, a hasznot mindenek felé helyező világra másfelől. Kétféle gazdagság ütköztetése ez a könyv – és bár  a végkimenetel rövid távon a szereplőinken múlik, hosszú távon ugye nincs kétségünk afelől, melyik irányba billen a mérleg nyelve?

Egy eltűnt sámándobbal kezdődik minden – a Kautokeino múzeumába elsőként „hazatért” eredeti sámándob még kiállítása előtt eltűnik a raktárból, felbolydítva ezzel az unalmas kisváros békéjét. Vajon kinek állt érdekében ellopni a felbecsülhetetlen kincset? Hagyományőrző számiknak, akik a múzeum helyett maguknál akarták tudni népük ősi örökségét? A számikat gyűlölő szélsőjobbnak, akik bármit elkövetnének, hogy megakadályozzák az őslakosok identitásának megerősítését? Politikai bajkeverőknek, akiknek érdekük, hogy egymás torkának ugrassák az ellenfeleket? A laestadiánus lelkésznek, aki a hívek feletti befolyását félti az újraéledő számi hittől? Netán pusztán és meztelenül gazdasági bűntény történt és a dob már egy vagyonos gyűjtő magángyűjteményében pihen? Esetleg valami sokkal összetettebb és a messzi múltban gyökerező szövevény áll a doblopás mögött?
 
Kautokeino

Eközben a viddán, messze minden ember által szívesen lakott területtől a téli legeltetésen lévő rénpásztorok közt konfliktusok dúlnak. A csordák keveredése napi probléma, a kis csordájukat hagyományos módszerekkel őrzők és a „scooter-lobbi” fejlődéshívei között állandóak az ellentétek, a magányba, az italba, a kilátástalanságba könnyen beleőrül az, aki nem elég erős vagy nincs elég pénze a számkivetett életmódhoz… Mint Mattis, a sorból mindig is kilógó pásztor, kit hamarosan holtan találnak a sátrában – fülében a rénszarvasok megjelölésére használt metszéssel. Vajon addig fajultak a csordakeveredések okozta ellentétek hogy egy pásztortársa ölte meg? Netán régi adósságot törlesztettek így? És van-e bármi összefüggés a doblopás és a gyilkosság között?

Naná, hogy van, különben nem lennénk egy krimiben – szerencsére, amíg főszereplőink a nyomára bukkannak az összefüggéseknek és felfejtik a szálakat, mi remekül szórakozunk. Amikor kezembe került a regény, a rénrendőr kifejezésre figyeltem fel először – tegye fel a kezét aki hallott már eme furcsa foglalkozásról! Különös világ az övék (is), egész télen járják a viddát, gyakran napokig távol minden civilizációtól, hogy felügyeljék a rénpásztorokat és akadályozzák a csordák keveredését. Most gyilkossági ügybe keverednek, ami szinte példátlan e sajátos „testületnél” – akiket a „hagyományos” rendőrség csak félig vesz komolyan, pláne mert államhatárokon átívelő hatáskörük miatt mindenhol kívülállók kicsit, a számik számára viszont az egyetlen hatóság, amit úgy-ahogy elfogadnak. Klemet, a számi származású, középkorú rénrendőr, aki megjárta már számos ország számos testületét és Nina, a fiatal, a főiskoláról frissen kikerült gyakornok, aki jószerivel semmit nem tud a vidékről, ahova helyezték kéz a kézben ered az egyre szövevényesebb ügy nyomába.


Ahol a doblopás és a gyilkosság is csupán a felszín – eltörpülnek a múltbeli titkok, mélyben rejtőző kincsek, összeesküvések és sziklaszilárd hitek mellett. A krimi felszíne alatt a regény sokkal inkább szól egy nép kilátástalan küzdelméről a puszta életben maradásért. Megdöbbentően erősen és szívfájdítóan ír ez a francia újságíró arról, hogyan lehetetlenítik el a számik hagyományos életmódját az országhatárok, a gazdasági fejlődés, a nagyvállalatok, a hatósági szabályozások. Azokét a számikét, akiket egyszer már jószerivel kiirtott az erőszakos hittérítés, akiknek kultúráját meggyilkolták, hagyományaikat népművészeti múzeumokba száműzték a természetfelettitől rettegő keresztények. Nem csoda, hogy akik túlélnek, akik ragaszkodnak őseik életmódjához, értékeihez, azok kemények, mint a fagyott viddai talaj, azokat látványosan kiveti magából a társadalom, melynek soha nem is akartak részei lenni. Mint Aslak, a regény legtitokzatosabb és mégis legélőbb karaktere, aki mint egy megelevenedett mitológiai alak siklik tova sítalpain a motoros szánok kavarta hóban, akiről legendákat mesélnek a kocsmákban és akit csodálnak a fiatalok az „érdekessége” miatt. Azok a fiatalok, akik aztán maguk is réntartóvá válva rohannak megvenni az első motoros szánjukat és tovább gyilkolni Aslak életformáját. Aki mást sem szeretne, minthogy békén hagyják… Békén, a szarvasaival, a hitével, az ősei szellemével, az őrült feleségével. Csakhogy betör a külvilág, mindig betör – és erőszakos terjeszkedését csak erőszakkal lehet megállítani. Kérdés, meddig még?

Remek krimi a Sámándob, első perctől az utolsóig feszült, izgalmas, szövevényes, ugyanakkor sokkal több: vaskos társadalomkritika, valódi emberi dráma, segélykiáltás. Vegyük végre észre, hogyan gyilkoljuk halomra a saját hagyományainkat, értékeinket, hiteinket – mindazt, ami emberré tesz minket. És nem csak Lappföldön…


Kiadó: Animus
Fordító: Bognár Róbert

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...