„Az
esszenciális feminizmus szerint az ideális feminista dühös, humortalan,
harcias, és elveiben megingathatatlan. Van egy előírt szabályrendszer, ami
megmutatja, hogyan kell rendes feminista nőnek lenni, vagy legalábbis rendes
fehér, heteroszexuális feminista nőnek – gyűlölni kell a pornográfiát,
folyamatosan ki kell kérni magunknak a nők tárgyiasítását, nem szabad tetszeni
a férfiaknak, gyűlölni kell a férfiakat, gyűlölni kell a szexet, a karrierre
kell összpontosítani, tilos szőrteleníteni. Na jó, az utolsó csak vicc volt.
Mindez nem ad pontos leírást a feminizmusról, de a mozgalmat olyan régóta
értelmezik félre, hogy még azok is elhiszik ezt a leírást, akiknek tudniuk
kéne, hogy nem igaz.”
Roxane Gay amerikai újságíró, esszéista,
egyetemi tanár, akinek írásai az elmúlt években a legtöbb mérvadó amerikai
folyóirat hasábjain helyet kaptak – nem véletlenül. Maró humorával,
szókimondásával, egyszerre rendkívül öntudatos, ugyanakkor saját
bizonytalanságát, traumáit, adott esetben gyengeségeit (vagy
következetlenségeit) felvállaló stílusával valóban popkulturális
véleményformálónak számít – az Instagram influencer-megmondóin túl, de az Oprah
show-n még innen. Esszéiről azt írja, mélyen politikai indíttatásúak, de
személyesek is – nem is lehetne másképp. Roxane nem tagadja el egy momentumát
sem annak, milyen volt kövér fekete lányként felnőni napjaink Amerikájában,
ahol, ha egy fegyvertelen fekete fiatalt lelő egy fehér polgárőr, csak mert
gyanús volt, a véleménycikkek többsége a halott srácot hibáztatja, mondván,
miért nézett ki gyanúsan. Hogy milyen nemi erőszak átélőjeként szembesülni
azzal, hogy élvonalbeli politikusok teljesen nyíltan tagadják a nemi erőszak
létét és azt vallják, a nőknek „megvannak az eszközeik” arra, hogy ne
erőszakolják meg őket. Hogy milyen érzés feketeként olvasni-nézni olyan nagy
sikerű könyveket-mozikat, mint A segítség, a 12 év rabszolgaság vagy a
Django
elszabadul – rávilágítva számos olyan aspektusra, amelyet mi a saját
kulturális közegünkből jó eséllyel nem veszünk észre. Dühösek ezek az esszék és
közben nagyon okosak és ami a legfontosabb: soha nem csupán kritizálnak, még
kevésbé megmondanak, hanem leginkább együtt gondolkodásra hívnak. Kérdéseket
tesz fel és minket is erre sarkall: kérdezzünk, gondolkodjunk, olvassunk a
sorok között.
A cím ellenére a kötet egésze kevésbé szól
a feminizmusról, mint a kortárs amerikai politikai és kulturális jelenségekről
és azok kritikájáról, illetve jobbá tételének lehetőségeiről. Mint minden
esszégyűjtemény, ez is hullámzó színvonalú, de mindvégig olvasmányos és a téma
ellenére olykor roppant szórakoztató. Például amikor a kezdő blokkban [Én]
„tipikus kezdő egyetemi tanárrá” válásáról és a Scrabble iránti szenvedélyéről
ír – sosem gondoltam volna, hogy odaát ilyen komoly Scrabble-kultusz és ennyi
keményvonalas Scrabble-játékos van. Azt már nem nehéz átérezni, hogy micsoda
táptalaja lehet az imposztor-szindrómának, ha az emberről nem elég, hogy nem
hiszik el, hogy valóban egyetemi tanár (pusztán a kinézete, bőrszíne, fellépése
miatt) de még ráadásul irodalom szakos diploma ide vagy oda, szókeresésben is
szarrá verik.
A szórakoztató felütés után következik a
gyomros, a [Gender és szexualitás] fejezet, ahol sokszor, a jóízlésű,
kifinomult európai olvasó számára nyilván túl sokszor olvashatunk nemi
erőszakról, annak elkendőzéséről, az elkendőzés társadalmi támogatottságáról, a
híradások képmutatásáról, a „tartalmi figyelmeztetések” elterelés-fokozó
logikájáról, ugyanakkor ezek szükségességéről. Gay esszéit olvasva könnyű arra
a következtetésre jutni, hogy minden amerikai kislánynak alapélménye az erőszak
– és könnyű lenne túlzást kiáltva homokba dugni fejünket, de pont az elmúlt
évek mutatták meg, hogy ez valóban rengeteg lány és nő számára alapélmény és
nem csak ott, hanem itt, a közvetlen környezetünkben is. És baromira
szerencsések lehetünk, ha nekünk nem, viszont nem, még így sem vonhatjuk ki
magunkat a hatás alól – mert erőszak-kultúrában élünk, tetszik vagy sem. Ez
határozza meg a kultúránkat, ez határozza meg a közbeszédet, lassan ez
határozza meg a szókincsünket. Erőszak vagy épp annak tagadása ömlik a médiából
– akár explicit akár elkendőzött formában. A híradó képei előtt a „csak erős
idegzetűeknek” figyelmeztetés is paradox módon az erőszak-kultúrát táplálja, egyfelől
mert azt mondja: mi szóltunk, ha mégis nézed, tiéd a felelősség, bűnrészes vagy
abban, hogy minden erőszakos képnek egyre nagyobb és nagyobb a nézettsége, nem
mi; másfelől mert eltávolítja az erőszakot a valóság mezejétől: úgy tesz,
mintha az erőszak fikcionalizálható lenne és nem valóban az életünk része,
mintha valódi opció lenne, hogy nem
nézünk oda.
Gay hoz néhány döbbenetes példát, számomra
a leggyomorforgatóbb az, ahogyan bemutatja, hogyan reagált a média egy tizenegy
éves kislány csoportos megerőszakolására: a legtöbb cikk azzal a főcímmel
jelent meg, hogy „kegyetlen támadás rázta meg a texasi kisvárost” – eltávolítva
ezzel a tragédiát annak elszenvedőjétől és áthelyezve a fókuszt arra, hogy mit
művel egy ilyen „esemény” a közösséggel és áttételesen azzal, hogyan teszi
tönkre a tett az elkövetők életét (!) akiknek aztán ezzel a bélyeggel kell
élnie. HOGY MI VAN??? Hogyan jutott odáig a világ, amelyben élünk, hogy ha egy
csoport felnőtt férfi kis híján halálra erőszakol egy gyereket akkor nem csak
és kizárólag azért a szerencsétlen megnyomorított kislányért aggódunk? Hogy
lehet, hogy az erőszak áldozata ennyire nem számít? Hogy csak az számít, hogyan
tudjuk elkendőzni, úgy beállítani, hogy a sértettet véletlenül se lássuk, úgy
fotózni, hogy a bíróságon a megtört tettes legyen szánnivaló bolond? Persze a
„tartalmi figyelmeztetések”, a személyi jogok jogos védelme és a direkt
erőszakos képektől való ódzkodás (persze csak ha ez áll érdekében a
tartalomszolgáltatónak) egyszerre gerjesztik a folyamatot. Csak hogy lássuk:
nem mutathatják meg a kislány meggyalázott testét, nem kerül nyilvánosságra az
arca, nyilvánvaló okokból; nincs kivel azonosulni, de a hírt leközlik, mert
kell a néző, az olvasó, a kattintásszám; viszont ha nincs áldozat, akivel
együtt lehetne érezni, akkor a fókusz terelődik, a kommentár a társadalmi
hatásokat fejtegeti, a szenzációhajhász sajtó belekapaszkodik azokba az
érintettekbe, akiket el tud érni, mert valami személyesség kell a „sztoriba”:
így fikcionalizálódik a szemünk előtt, a közreműködésünkkel az erőszak, ami valójában
továbbra sem szólhatna semmi másról, mint hogy egy csoportnyi embernek nem
nevezhető vadállat tönkretette egy kislány életét.
De az erőszak-narratívák mellett beszél a
nőgyűlölő zene térhódításáról (és bevallja, hogy ő is imád néhány nyíltan
nőgyűlölő hip-hop számot), A szürke ötven árnyalata és társai
keltette kultuszról, a Csajok című sorozat félrevezető
nőképéről (ami még mindig óriási előrelépés a Szex és New Yorkhoz
képest…) és azokról a lányokról, akiket még ma is arra nevelnek, hogy várják a
szőke herceget, az se baj, ha szarba se veszi őket. Mindez a huszonegyedik
századi Amerikában. Ez a baj, hogy olvasva ezeket az esszéket (de nem is kell,
elég megnézni némely kultikus tinisorozat néhány epizódját, vagy elolvasni pár
trendi YA-regényt) az lehet az ember érzése, hogy száz év feminista törekvései
mit sem értek. Keserű valóságpirula ez a gyűjtemény, ugyanakkor a rengeteg
métely mellett azt sem tagadja el, hogy van haladás is, vannak, akik sikerrel
szállnak szembe a sztereotípiákkal, vannak támogató férfiak, intézmények,
törekvések. De ezek is folyamatos ellenszélben kell mozogjanak. Elevenembe
vágott, amit Sheryl Sandberg és az általa egyébként sok szempontból kritizált Lean In - Dobd be magad mozgalom és
könyv kapcsán ír, legyen is ez a zárszó, hisz egy az egyben ráhúzható A
rossz feminista kritikai fogadtatására is. Ne várjunk el mindent, egy
gondolkodótól, véleményformálótól, megmondóembertől sem – a legtöbb, amit
kaphatunk tőlük, és a legjobb, amit várhatunk, hogy minket magunkat serkentsenek gondolkodásra.
„A
Lean Innel kapcsolatos kritikai észrevételeknek megvan a helyük, de a jelenség
rávilágít a nők nyilvános szereplésének veszélyeire. A közszereplő nőktől,
főleg a feministáktól elvárják, hogy mindenkinek megfeleljenek. Ha nem teszik,
kárhoztatják őket a bukásukért. Ez valamelyest érthető. Hosszú utat tettünk
meg, de még hosszabb út áll előttünk. Nagy elvárásaink vannak, és reménykedünk
benne, hogy azok a nők, akik sokat figyelmére tartanak számot, megadhatnak
nekünk mindent. Ez tarthatatlan. […]
A
Lean In nem egy útmutató, ami univerzálisan minden nőt megszólít, és nem is
szabad így olvasni. Sandberg tanácsai magabiztosak, rámenősek, de az olvasónak
nem kötelező megfogadni őket. Tekinthetünk a könyvre másként is, talán
okosabban: ez is csak egy emlékeztető, hogy a nőkre mindig más szabályok
vonatkoznak, függetlenül attól, kicsodák, és mivel foglalkoznak.”
Kiadó: Athenaeum
Fordító: Goitein Veronika
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése