Carmen Maria Machado: A női test és más összetevők

Nőnek lenni és főleg nőként otthon lenni a testünkben és a világunkban bizarr élmény – legalábbis Carmen Maria Machado novelláiban. Karin Tidbeck szürreális folklór-novellái után itt egy újabb zavarba ejtő, különleges, semmi eddig olvasotthoz nem hasonlítható elbeszélésgyűjtemény az Agavétól – csak így tovább! Machado történetei nem véletlenül nyerték el a Shirley Jackson-díjat: a szerző sokat tanult a klasszikus horror nagyasszonyától (kinek, ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni, véleményem szerint minden idők egyik legjobb novelláját köszönhetjük); „A lakó” című írás személyiségbomlása és a régmúlt időkbe visszavezető feszültséggel teli utazása pedig rendkívül szenzitíven és tisztelettel idézi a Hill House szellemét.

De a fő csapás nem ez, nem a vélt vagy valós kísértettörténetek, nem is a narratív trükkökkel való játszadozás és a művészet mibenlétéről való elmélkedés; hanem a nőiség megélése, a női testélmény megjelenítése, a társadalmi elvárásoknak való megfelelés kényszere és a saját testünkben való otthon-élmény közti feszülő ellentmondás, az a rengeteg mesterséges képzet, ami él bennünk (nőkben, férfiakban egyaránt) a testről és testiségről – és az a rengeteg kényszer, bántás, undor, tradíció és sanyargatás, melybe belekényszerítjük magunkat. A női test közügy – nem kell Gileádig menni, hogy ez nyilvánvaló legyen. És nem is csak a szaporítószerveink számítanak közügynek – közügy, hogy mennyire vagyunk fittek, hogy milyen színű és hosszú a hajunk, hogy milyen ruhákat hordunk, mennyit eszünk, mit és hogyan élvezünk vagy nem élvezünk az ágyban. Annyi elvárás kapcsolódik a testünkhöz, hogy nő legyen a talpán, aki képes mindnek megfelelni. Legtöbben nem is akarunk. Valljuk, hogy a magunk urai vagyunk, és azt csinálunk, amit akarunk – úgy hordjuk, esszük, tesszük, növesztjük, sanyargatjuk, élvezzük, ahogy akarjuk. Persze ennek nagy része is önbecsapás, hisz egyrészt ezen elvárások már rég sokkal jobban belénk ivódtak, mint szeretnénk, mondhatni, az anyatejjel szívtuk magunkba a megfelelési kényszert; másrészt mára a társadalmi elvárásokkal szembeni lázadásunkra is trend épült és „nem megfelelni” lassan épp olyan szintű elvárás és szabályrendszer, mint „megfelelni”.

S miközben szépírók, publicisták, megmondóemberek, kritikusok és feministák tömkelegei írnak egyik oldalról arról, hogyan vessük alá testünk a kötelező divatsanyargatásnak a tökéletes futószalag-istennő külső elérése érdekében, másik oldalról arról, hogyan dacoljunk mindezzel és hagyjuk magunkat csakazértis saját természetes szépségünkben tündökölni, valójában nagyon kevesen mernek (még ma is) arról beszélni, mit jelent megélni a női testet, saját valójában. Saját kis árulásaival, pofán csapásaival, drámai változásaival, öregedésével, lázadásaival. Hogy milyen szembesülni azzal, hogy tök mindegy, mit teszünk és mennyire próbáljuk koordinálni, a test néha bizony cserben hagy. Hogy milyen nyiladozó értelmű fiatal lányként rájönni, van az a pont, amelytől számítva a nő csak egy test. Hogy milyen érzés, ha rendre férfiak döntenek legbensőbb magánügyeinkről. Hogy mekkora árulásokat követünk el a testünkkel szemben nap mint nap – és aztán milyen érzés ezzel szembenézni és ebben az elárult testben élni tovább.

Profán és szürreális novellák ezek, remekül elegyedik bennük a folklór a modern pszichológiával, a bántóan őszinte és túlságosan bensőséges betekintés a mesterséges távolítással, a banális az emelkedettel. Nem egységes a színvonal, akadt, ami távol maradt tőlem („Anyák”), akadt, amitől többet vártam („A lakó”), és akadt, amit formai játékai és kétségtelen virtuozitása ellenére eléggé untam („Különleges ügyosztály Esküdt ellenségek 272-szer”). Viszont a kötet nagy része betalált.

Leginkább a kötetnyitó „Még egy öltés a férj kedvéért” ami látszólag (és a cím gonoszkodása által is) a szülésen és az anyaságélményen keresztül mesélne a női szexualitásról és annak elnyomásáról – valójában ennél sokkal több: már-már mesei módon járja körül azt, hogy mekkora nyomás nehezedik a nőkre, hogy adják át magukat teljességgel, itt épp egy férjnek, de ez nem feltétlen nemi és nem is házasság-mint-intézmény kérdés, annál univerzálisabb – hogy mi történik, ha az a vékony cérnaszál, ami összetart minket, elszakad, mi történik, ha az utolsó titkunk, az utolsó kis személyiség-morzsánk is feloldódik egy kapcsolatban, egy helyzetben, egy kényszerben. Hogy mindenkinek, nőnek, férfinak egyaránt szüksége van arra a kis belső magra, ami ő maga, függetlenül bárki és bármi mástól.

Erős nyitány után még erősebb folytatás: a „Leltár” című írás elbeszélője egy világjárvány közepette emlékszik vissza szexuális kalandjaira – hogy egy pusztító járvány milyen késztetéseket generál, azt szó szerint a bőrünkön tapasztalhatjuk, ezek közül az egyik legtermészetesebb, hogy mindenki leltárba venné, mit ért el eddigi életében, hova jutott, személyisége milyen fejlődésen ment át. Ez, a személyiségfejlődés a vezérfonala Machado elbeszélőjének is – csak hogy ő nem diplomák, állások, jógakurzusok során át monitorozza önmagát, hanem eddigi kalandjain keresztül. Hisz van-e árulkodóbb, mint az, hogy kivel, hol, mennyit és hogyan? Mi mesélhetne hívebben arról, kik voltunk és hova tartunk, mint kapcsolataink? Főleg egy olyan járvány közepette, mely érintéssel terjed, ilyenformán azt pusztítja el, ami a legfontosabb: az emberi kapcsolatokat? E történet párdarabjának is tekinthető a „Meghibásodott részek”, ami egy különleges képesség és egy „rendszerhiba” segítségével beszél a szex közbeni elidegenedettség-érzésről.

Erős a kötetben a testhorror-vonulat, „Az igazi nőknek van testük” és a „Nyolc harapás” egyenként is markáns elbeszélések, de így, egymás után szerkesztve csak ráerősítenek egymás hatására. Az egyikben egy járvány tünteti el a fiatal nők testét, akik így se nem élő, se nem holt státuszban, szellemalakként lebegnek tovább a világban; a másikban egy középkorú nő veti alá magát némi társadalmi és családi nyomás hatására egy súlycsökkentő műtétnek, mely után a mesterségesen eltávolított emésztőrendszere kísérti, mint egy erővel kiszakított, magára hagyott gyermek. Mindkét novella egyszerűen dekódolható, de mindkettő szépen és érzékenyen, ugyanakkor brutális képekkel mesél önsanyargatásainkról és arról a tendenciáról, hogy miközben felolvadunk a ránk erőltetett elvárások közepette, egyre jobban meggyűlöljük önmagunkat.

Machado témái sokszor kényelmetlenek – épp azért, mert univerzálisak és olyasmit érintenek, amiről nem szeretünk (és valljuk be, nem is nagyon tudunk) beszélni. Hogy a kötet mégsem lesz kényelmetlen, az jórészt az elbeszélés módjának köszönhető. Bár a stílus alapjaiban szépirodalmi, rengeteg zsánerjáték van benne: folklorisztikus-, horror-, fantasy-elemek tűnnek fel a lapokon, de adózunk az internetes legendagyárnak is (ha már médiakritika, ami a testképzavaroktól eléggé elválaszthatatlan). Ezekkel a játékokkal Machado okosan teszi fogyaszthatóvá kötetét azon olvasók számára is, akik kisebb valószínűséggel figyelnének fel csupán a női testképzavarokat vizsgáló társadalomkritikus írásokra. És nem utolsó sorban: ezzel emeli el kötetét a „női” irodalomtól és teszi kihagyhatatlan weird-gyűjteménnyé.

Kiadó: Agave