Ha azt mondom, eddig folyton
ambivalens érzések fogtak el vele kapcsolatban, igen finoman fogalmazok.
Értettem én mit akar katasztrofálisan elbaszott főnökként A hivatalban, azt is, mit figuráz ki a legbetegebb módon a Futottak még tapló statisztájaként - és
tényleg mindig megnevettetett, de közben fájt, amit csinált. Nem lehetünk
ennyire hülyék, gondoltam, ennyire elbaszottan, figyelmetlenül figyelmesek
(pedig de), nem létezik, hogy ilyen szakadékok vannak bennünk önkép és valóság
között (pedig de), szóval fájt, mert ha tehetem, én kényszeresen ügyelnék rá,
hogy ne bántsak, érzékenység-kényszerbeteg vagyok, és az ő átlagon felüli
gonoszsága ez irányba folyton ezt az érzékenységet piszkálta bennem. Közben
persze tudtam, sorozat-történetet ír minden humorbőrbe kötött figurájával, és
tényleg rengeteget nevettem rajta (csak legalább fele részben kínomban), és nevelt
is rajtam (mivel ha kínomban, akkor ebben az önmegvezetésben én is vastagon sáros
vagyok, ugye). Láttam Golden Globe-átadón gát nélkül szénné osztani mindent és
mindenkit, láttuk többször filmekben apró, de emlékezetes szerepekben - de
erre, amit itt és most elénk rakott, nem számítottam. Mert ez a pali olyat
mutatott az After Life két évadával,
ami első blikkre (nekem) nem volt benne a pakliban.
Tony egy senkit nem érdeklő
kisvárosi ingyenes lap újságírója, megözvegyül. A feleségét, Lisát elviszi a
rák. Tony nem tér magához a gyászból. Rendezett életet él, egy kutyával, van
otthona (egyre inkább elhanyagolódva), van élete (egyre elhanyagoltabb az is) -
és miközben legszívesebben utána halna a feleségének, egyszerűen nem hajlandó
tovább játszani a kis, álságos, hétköznapi játékainkat. Ami eszébe jut, azt
kimondja. Magától nem csinálna az égadta világon semmit, de nem habozik
megtenni bármit, amire késztetik. Tényleg olyan, mint akinek nincs veszteni
valója, mert már elveszítette. Az erre nem a legmegfelelőbb kifejezés, hogy
őszinte. Mert tényleg megtalálja a réseket, tényleg bárkit bármikor gát nélkül
bánt a nyers szembesítéssel, kis hétköznapi hülyeségeknek ugyanolyan éles
tükröt tartva, mint komoly hibáknak. Halálba segít egy drogost, például.
Egyszerűen nem értettem, hogyan tudják megbocsátani neki a barátai, kollégái,
az ismerősei, a prosti, akit felszed egy mosogatás erejéig ("...te
mondtad, hogy ötvenért bármit..."), a kretén postás, akit fullban aláz,
szóval a többiek hogyan tudnak (mindannyian) ennyire szeretni valóan és
tehetetlenül aggódni érte. Egyszerűen nem értettem, nézőként hogyan tudom
szeretni és hogyan tudok (tehetetlenül) aggódni érte. Én is. Bmeg. Én is...
Rohadt nehéz a gyászról valódit
mesélni. Bevett filmes fogások, meg könnycsatorna-szabályzó panelek nélkül. A
filmnek és sorozatnak is megvan mára az a filmnyelve, amit ilyenkor nem egy,
amúgy tehetséges alkotó is elővesz és elővezet. Na, ebből itt az utolsó
epizódig kumma nincs. Kegyetlen, kíméletlen, és beteg humorral az utolsó
kockáig átitatott valóságérzet van, amin úgy röhögsz, hogy közben teliszalad
könnyel a szemed. Valódi fájdalmat és tehetetlenséget látsz, ami
kibeszélhetetlen a pszichológusnál (pláne ha akkora farok az illető, mint a
filmen), és tényleg csak egy sírnál naponta megejtett padon ücsörgés során
lehet hitellel beszélni róla, egy asszonynak, aki szavak nélkül is pontosan
érti. Olyat látsz, amiből tényleg nem lehet csak úgy továbblépni, ahogy a
filmeken, pedig akár lenne kivel (ahogy a filmeken...). Az utolsó epizód aztán
mindezt nagyon finoman mégis a szokott filmnyelvi módon oldja fel, vállaltan
túlzásokba esve - de komolyan mondom, kellett ez, kellett ez, mert az
életünkben is van ez, a kegyelmi pillanat amúgy, amit nem lehet kiérdemelni
(hiszen attól kegyelem...). Így ért véget az első évad.
Úgyhogy ne csodálkozzatok, ha a
magam módján halogattam (Timi türelmetlensége ellenére), hogy belenyissunk a
másodikba, pedig tényleg érdekelt, hogy ez a vállaltan (hithű) ateista pasi
hova csavarja még ezt a mesét. Hiszen ő találta ki, és rajta áll az egész, azon
a játékon áll, amit tényleg nem néztem ki belőle (hogy nemcsak a
tapló-szerepekben, de a szeretni való pillanatokban is, a nagyon apró arcrezdülésekben
meg a könnyekben is ennyire pontos és hiteles). Láttam közben, hogy a második
évad nem aratott az elsőhöz mérhető, osztatlan sikert, (azt hittem) értem is miért.
Pedig csak megmutatta: az elhatározásainktól a megvalósulásig iszonyat nehéz az
út, főleg akkor, ha az alapállapot, a hiány egy dekányit se változott. Ahogy
Tony a feleségéről készített videókkal ébred és fekszik, ahogy minden
pillanatában hiányzik neki, az nem változik elhatározásra. És nem egyszerű
megélni a jó szándékot, ha valakiben amúgy a karcos énje folyamatosan köpködné
tovább a szájába került válaszokat. Nem egyszerű tudomásul venni, hogy akit
egyszer beengedtél, az kopogtatás nélkül be fog nyitni hozzád. Pont attól
szerettem, mert megmutatta, ez az újra-élet hányszor és milyen zsigerekig a
terhére van, mekkora munka jó fejnek lenni, ha amúgy továbbra is sokkal
szívesebben lennél (elhagyva magad, ezt a nehezen felépülgető önmagad) az a
felelőtlen és szerethetetlen seggfej, akivé a szerelmed halála tett. Hogy a
magadra találáshoz (annyi, amennyi), sajnos megint a halál kell. Ricky Dene Gervais
nem azt tette képre, amit a rajongók elvártak, hanem ami ebből az állapotból jó
eséllyel következik.
Szóval ezt mindenkinek
szeretettel ajánlom, mert úgy jó, ahogyan van. Olyasmiről beszél, amit
megtapasztalsz, ha szerencséd van (ha akarod, ha nem), ha meg nincs, te
tapasztaltatod meg azokkal, akik szeretnek (ha akarják, ha nem). Köszönöm,
apafej, most már komolyan érdekel, milyen standupos vagy...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése