2013. december 16., hétfő

A Hobbit - Smaug pusztasága



Egy általam igen sokra becsült filmes blog felületén bocsátkoztam e szavakkal egy egészen bájos beszélgetésbe A Hobbit – Smaug pusztasága kapcsán: 

Hardcore rajongó vagyok. Ez azt jelenti, hogy 85-ben olvastam a könyvek könyvét, és azóta számtalanszor. Mindegyiket.
Már A Gyűrűk Ura-filmeket is csak egy elviselhető kompromisszumnak láttam, a mai filmnyelvi divat és kötelező filmes klisék által hígított gyönge koktélnak - ha PJ-t és csapatát becsülöm, akkor azért, mert meglepően sokat mentett át a könyv szellemiségéből, és a várakozásaimhoz képest meglepően keveset erőszakolt rajta. Megszerettem idővel őket - de ezzel a bele fektetett irtózatos mennyiségű melót tisztelem meg, nem a végeredményt. 
A Hobbit esetében arra voltam kíváncsi, mennyire sikerül a lefektetett filmes alapokat adaptálni a gyerekmesére, milyen eszközökkel komolyítja a csapat a történetet a már kialakított miliőbe. Ez hellyel-közzel sikerült. Úgyhogy ugyanazzal a keserű szájízzel, de sokadik nézés után meg fogom ezeket is szeretni. Idővel.
S amit nem kérek számon, mert a jelenlegi mainstream filmes feldolgozások összességének betegsége: a hiteles motivációk közérthetőre cserélését, a kényszeres és szájba rágott jellemfejlődést, a kötelező szerelmi háromszöget, az ütemesen ránk ömlő akció-látványorgia „értelmét”. Lehet másképp mozit csinálni ma is, csak nem adnak rá ennyi pénzt. Úgyhogy vagy ez, vagy a fapad. 

Igen, tényleg nem ezeket akarom számon kérni. Elgondolkodnék itt, előttetek egy filmen, amit voltaképp élveztem – még ha olykor azzal a klinikai érdeklődéssel is, mint Karinthy az agyműtétjét. Nem leszek tekintettel azokra, aki nem ismerik a sztorit, mivel amit mondanék, az számukra amúgy is érthetetlen lesz. Ne mondjátok, hogy nem szóltam…

Mert a film valójában tényleg tetszett – főleg mivel az első rész annyira alacsonyra tolta a mércét a maga ambivalensen, idegesítően szerethető módján (puffogtam róla…), hogy azért ezt nem volt olimpiai teljesítmény megugrani. Ugyanazt az arányt megtartották a filmesek az ihletett, a Professzor világába rántó, elkapott pillanatok és a mélységesen elidétlenkedett és/vagy felháborítóan ostobára butított hosszú percek közt – még a végén elfogadom Radagastot is olyannak, amilyen…

Jacksonnak erős belső látomásokban zuhoghat a rengeteg kép az agyára, másodpercenként legalább 48 - gondolom, mivel balettbe oltott akcióorgiáinak minden poénját általában csak a DVD-n, sokadik nézéskor veszem észre -; még jó, hogy ezek közt vagy ezeken túl is akad néhány felejthetetlen beállítás. Mint például: Thorin profilból, a nagyapja szobra előtt, amint épp (teljesen indokolatlanul) úgy viselkedik, mint a nagyapja. Lenn a bányában egy sárkány épp erőteljes zajjal jár, ezek szerint a betörő viszont nem járt szerencsével. Thorin hideg szívvel szól Balinhoz, aki (naná, hiszen ez a „szerepe”, ő az „empatikus törp”) menne segíteni. Mintha már nála volna a Smaug szerint agyat bódító, vagyoni helyzetet maximális értékké transzponáló, mindent és mindenki mást értékétől fosztó Arken-kő. Amely ezek szerint nem a „Hegy Szíve”, hanem a kapzsiságé és a megrontásé. Amolyan helyi jelentőségű Gyűrű. Ez az ötlet egyszerre zseniális, és katasztrófa. Legelőször ezen keresztül mutatnám meg, mit becsülök PJ filmes agyán, az ihletett változtatásokon – miközben voltaképp ugyanakkor ugyanettől megyek a falnak.

Mert ugye: kell egy ikonikus gonosz. Ide is. Amely nagyjából ötszavas mondatban elmesélhető motivációkat generál, amit a néző a képek áradása közben – talán, jó eséllyel – még felfog. Az ötlet zsenialitása: Bilbót a törpök így az Arken-kőért küldik egykori otthonuk sárkánybűzös termeibe. A tolvajnak elfogadható méretű feladata van, nem egy egész törp nemzetség összeharácsolt összvagyonát kellene csupronként kihordania, mint a könyvben. S a Kő egyben a törp-nemzetségek újraegyesítésének kulcsa, a teljhatalom és a sárkány ellen való hadba hívás záloga is – akinél az Arken, annak ugranak a szavára a klánok. Csakhogy a törpök nem tudják: a Kő az átok is, amelyik megbolondította Thrórt és Thráint (s nem a Szaurontól kapott és egyetlenként még megőrzött Gyűrű a Hétből. A Gyűrű-versre tessék gondolni: Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő…; s a függelékre, ahol elmagyarázódik Durin örököseinek, a legősibb törp-klánnak a sajátos viszonya az aranyhoz, a megőrzött „ajándék” árnyékában).

Bilbónk viszont a határozottan bőbeszédű sárkánytól (ez a Smaug egy fecsegő vénasszony, én mondom!) értesül e tényről, amit aztán megerősít Thorin nem kicsit elvonási tünetekről árulkodó találkozása vele a termekben, ahova (talán jó Balinunk élesztő szavára) mégis csak besurrant a tolvaja után. Hobbitunk nyilván nem adja a követ a cimbi kezébe, majd pont ő lesz a tönkretételének eszközévé… merthogy arra fogadnék: már nála van. Jó fej a mi Bilbónk, nem adja a mérget a drogosnak. Nos, így építkezik Jackson, amikor formában van, A Gyűrűk Urában a legmeredekebb mutatványt ilyetén mód Faramirral követte el – s csak a bővített változat ismeretében került az egész úgy-amennyire a helyére. Hiszen ez konkrétan zseniális: párszavas mondatokra szűkített motivációk összefüggő, szellemes hálója.

Viszont így mire véljük majd, amikor Bilbó cserealapnak felajánlja az Arken-követ, a „jó” tündekirálynak, és Bardnak, aki addigra Smaug, a rettenetes gyilkosa? Mintegy a saját tizenharmadrésze helyett, hogy lehetőleg békésen oldhassa meg a konfliktust? Avagy nem ajánlja fel, hanem úgy veszik el tőle, a kicsit baljósra hangolt Thranduil, vagy a nagyon szabadságharcosra rajzolt Bard? Nagyon kíváncsi vagyok, hogy oldja fel ezt a csapdát a rendező, de azt gondolom, hogy a történet lehetőségeinek ismeretében a szellemiség sérelme nélkül ez nem fog menni. A könyv varázslatát jelentő momentumok jókora része megy így a levesbe. Ihletett változtatás – amitől úgy egyébként falnak verem a fejem…

Ugyane nyomvonalon: a kötelező szerelmi háromszög fajközivé nyitása a legnagyobb pofon, amit a Professzor életműve eddig kaphatott. Nem ér fel vele az életkorok fogyasztóbarát variálása, komplett szálak kihagyása, avagy devalválása; az együgyűségig csupaszított Ent agyak, a madárturhás hajú mágus. Holott az ötlet a maga pofátlan Jacksoniságában abszolút szellemes. Vegyünk egy pór erdei tünde csajt, akibe Legolas szerelmes. Hozzuk rács által biztonságosra hangolt in flagranti helyzetbe a legcsinosabb törpkölyökkel, Legolas szeme láttára. Egyfelől némileg árnyalódik a kép, lám, akad tünde (s ráadásul nő az illető!), aki túllát a sztereotípiákon, és a szíve a fajhatáron. Másfelől Legolas heves törp-undora is megalapozódik visszamenőleg – naná, ha szívileg maradt alul; ő, a két és fél fejjel magasabb, akinek tökéig ér a másik hódító… ráadásul ezek a megtévedt szerelmesek a tolerancia jegyében nyilván majd szépen egymás karjába halnak a harmadik filmben, némi ork segédlettel – úgyhogy ez a nem létezhető filmes kötelező nem hagy a történeten túl maradandó nyomot, mondjuk egy felsíró csöpp tünde-törp félvért…

Szóval a gond ott van, hogy Gimli rajongása Galadriel iránt, a feltétlen, és teljes mértékig lovagias hódolat a másik felé, aki a részvétével és az empátiájával fegyverezte le a zord törpöt, s mutatta meg neki a maga valódi – lélekből eredő – szépségét; szóval Gimli rajongása példa nélküli, egyedi, és megismételhetetlen. Galadrieltől olyan jutalmat kér, amely szimbolikus, jelentéktelen – azaz kb. a legtöbb, ami kérhető. A három hajszál, a „hegyek és erdők barátságának záloga” valójában a legmerészebb kérés, amit a törp csak kérhet. A tünde teste a varázslata része, a világban létezése teljes mértékig, az utolsó haja száláig hordja magában az esszenciáját. Amikor a legendák legnagyobb kovácsa, Feanor az ősidőkben a Szilmarilokat kovácsolta (mintegy mesterséges napokat az égre!) kért Galadrieltől három hajszálat, hogy kvázi belekovácsolhassa magát „galadrielt” a fényt sugárzó ékkövekbe – tündék közül számára a legszebbet erre kérte, s kérése megtagadtatott. Galadriel nem adott a valák ellen lázadó fénybe magából, akkor sem, ha aztán az elrabolt fény után ered maga is, Középföldére (és persze azért, mert a szíve valójában uralkodni vágyott…). Gimli kérését meghallva ezért súgnak össze a tünde urak. S még ha a törp maga nem tudja is ezt, pontosan érzi, e pillanatban a legtöbbet kéri, amit a másikból kaphat – s amit sérthetetlen kristályba foglal majd háza kincstárában, mintegy zálogként. Amit nem kapott meg a „fényt hozó” valaha volt tündeúr, azt megkapja az egyszerű törp, aki végre békére vágyik azzal, kinek a lelkébe látott.

S a legnagyobb ajándékot is ezért kaphatja meg, hogy haláláig láthatja a szemekben csillogó tisztaságot – hiszen Gimli elhajózhat Valinorba (Halhatatlanföldre) Legolassal. Óriási áldozatot hozva ezzel, hiszen éltető otthona marad a háta mögött, a „kő, amiből nőtt”. Galadriel ajándékát ezzel az áldozattal szenteli meg – ez kérem a legtisztább lovagregény, Trisztáni hőseposz a javából – és akkor most ne is kérjen senki, hogy viszonyba helyezzem e történet mélyeivel és magasával Tauriel és Kili szerelmét.  Amely egyébként szellemesen lett elővezetve, ügyesen csavargatva, kaptunk fénylő tündecsajt, meg athelast megint, de basszus. Haggyámá… Ezt azzal együtt jelentem ki, hogy nyilván az egymásba halásukat majd megkönnyezem. Ennek fényében van szerintetek PJ-nél irritálóbb rendező?

Két példát hoztam. Lehetne még: Beorn úgy am blokk, Gandalf fogságba esése, az ork-hordák gumírozott rajtaütései (a tóvárosi tetőkre biztos óriás bőregerek pottyantották őket…); egyáltalán, a vászonra ömlő tesztoszteron-űberorkság, amihez képest egy Uruk ártatlan kis utcai bandatag… Remélem, értitek, miért ennyire ambivalens a viszonyom a filmmel. Amely továbbra is egy vállalható kompromisszum – és nem utolsó sorban a jelen kommersz filmes gondolkodás talán legjobban lekövethető tükre. A jól sikerült akciófilmek mélyén műfajtól függetlenül ugyanezek az egyszerűsítő, s redukció közben számos ellentmondást szülő motivációs momentumok laknak. A kommersz film jelenleg ilyen: intelligensen buta. Egy háborús mozinak, rendőrsztorinak, túszdrámának, bűnfilmnek (akár igaz történet alapján) ugyanilyen metódusok alkotják a vázát. Bennünket bármilyen film alapján hülyének néznek. Úgyhogy ne csodálkozzatok rajta, ha aztán sokadik nézésre a kétségtelen részletszépségei okán ezt a hazug adaptációt is megszeretem…


9 megjegyzés :

Susannicon írta...

Fúú, Schizoo, nem sajnáltad az időt erre az elemzésre! Le a kalapot! :-)
Ha megnéztem a filmet, elolvasom mégegyszer.
A fundamentális kérdés mindig ugyanaz: kell-e zseniálisan komplex regényekből film?
A olvasók többnyire csalódnak, mert belül más látvány megy nekik. Ez elkerülhetetlen.
Másrész viszont így megtudjuk, hogy ha valakinek annyira ki akarnak jönni belülről a képek,
annak hogy sikerül az adaptáció és az mennyire ér össze a sajátunkkal. P.J. mindig elkövet mindent a célért és nem kevés éltetidejét adja nekünk. Muszáj szeretnünk ezért.
Aki a legjobban jár, az az, aki nem olvas, csak néz. Tőle meg mindig jobbat kap, mint amihez a többiek szoktatják, nem igaz?

Különben pont a napokban néztük meg a Pi életét. Grandiózus, de végig tudtam, hogy a filozófia mélyebben van, mint a a zseniálisan animált állatok, és bár közben elaléltam a látvány kiváltotta élménytől, végig éreztem, hogy csak illúzió hatása alatt vagyok. Súlyosbított a helyzeten, hogy megnéztem a DVD végén a making of...-ot is. Viszont nagyon értékelem a főszereplő fiú képzelőerejét és színészi képességeit. És kedvet kaptam elolvasni a könyvet.
Ez már csak így van.

Használjon mindenre Ubikot!

shizoo írta...

köszi :) de kérlek, a shizoo-t ne írd sch-val (tegnap valahogy mindenki így csinálta, a facsén is; terjedt, mint a vírus... :)) ez a név félig szójáték, félig a japanimánia szülötte, és leginkább kis betűvel működik, mint a nemecsek :)))

Nemtom, szeretem én PJ-t - nagyon sokat nézek el neki így is... de amire a hangsúly kerülne itt, az nem az ő rajongói látomása; hanem azok a változtatások, amivel popkornosítja a történetet. Ezeket tényleg szeretve utálom...

Vagy dobáljon mindenbe ötcentest! :))))

Susannicon írta...

Elnézést a németes elírásért, figyelni fogok.

Bedobtam az ötcentest. Runciter van rajta!

shizoo írta...

:))))

azt hiszem, fertőzött lettél...

Susannicon írta...

Abszolút!

L Littlewood írta...

Erre csak most sikerült ráakadnom, de nem bírom szó nélkül hagyni, hogy ilyen értő elemzését a tündék és a törpök viszonyának még sose olvastam, pláne nem egy mozikritikában. Hát no... szép volt.

shizoo írta...

nagyon köszönöm... mondjuk, ha rányitsz a felső menüsorban a "rajongásunk tárgya" fülre, találhatsz még csemegéket :) a számomra legfontosabb négyet idelinkelem:
http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2009/01/rajongasunk-targya-gyuruk-ura-i.html - ebben a hobbitokról és sajátos életfelfogásukról
http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2009/02/rajongasunk-targya-gyuruk-ura-ii.html - ebben a mágusokról és egyéb hatalmasságokról
http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2010/02/rajongasunk-targya-gyuruk-ura-iii.html - ebben a tündék hiábavaló küzdelméről
http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2010/03/rajongasunk-targya-gyuruk-ura-iv.html - ebben pedig az embernép választásairól elmélkedem

persze azt is lehet, hogy csak úgy nézegeted időben visszafelé azokat a bejegyzéseket... van külön a Hobbitról, a Szilmarilokról, még Kürtő úr is kapott anno Timi által egy jópofa bejegyzést.

bocs, hogy rádöntöttem :)

shizoo írta...

a törpökről és entekről szóló bejegyzés még nem készült el (na, ott van aztán viszony:))... és szerettem volna a LOTR filmekről is egy részletesebbet - voltaképp nem mondtam le róla, hogy egyszer megírom ezeket...

L Littlewood írta...

Szerintem ne mondj le róla, egy csomó pluszt ad hozzá, ha valaki rendszerben látja az egészet. Átjön a rajongás. A további tárgyait is sorbaveszem holnap, ha a munkakerülők patrónusa kegyes lesz hozzám.:)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...