Jelentés az időm járásáról
Én derűlátó
vagyok, mert borút nézni
már nem érek rá.
Nagyon visszahúzódó ember volt. Nem járt könyvbemutatókra, olvasókkal való találkozókra, az irodalomban alig (kimondható, hogy egyáltalán nem?) menedzselte magát. Ha kértek tőle kéziratot, adott, ha nem kértek, nem nyújtózkodott megjelenésért, figyelemért. Mégis, talán a legnépszerűbb költő ma. Tudom, hogy ez lehetne szitokszó, tudom, hogy az általa mesterien művelt magyar haiku aforisztikus tömörsége okán előnyben van egy hosszúverssel szemben a tíz-szavas megosztások világában. Hogy félreérteni legalább annyira könnyű nem egy gyöngyszemét, mint kultúra-fújta embernek megérteni, de akkor is, az elterjedtsége ugyanúgy unikális, mint a költészete maga.
Emléktáblácska
Életszerű, ha
elpusztul egy temető.
Tanult valamit.
Szeretem, ahogy az özvegye, Podonyi Hedvig beszél róla. Érzik ez a haikuba is becsomagolt „tanult valamit”. Azt mondja, Fodor Ákos azért nem lehetett társasági ember, mert annyira intenzíven volt jelen a kapcsolataiban, párbeszédeiben, hogy soha nem tanult meg több emberre egyszerre figyelni úgy, ahogy ő szeretett figyelni. Azt hiszem az észrevételeken, rácsodálkozásokon, megpendüléseken alapuló költészetének is ez az egyik titka, az „ahogy szeretett” figyelem. S hogy a szavakra, a nyelvbe kényszerült jelentésre legalább ennyire, és ugyanígy figyelt, számtalanszor rácsodálkozott, pendült tőle – ez tette költővé. Azt mondja Podonyi Hedvig: nem voltak előítéletei. Egyszer végiggondoltam ezt, Hamvas Béla Szilvesztere kapcsán, a csodálkozást, ami hidegvérnek tűnik... Nem is nagyon lehettek, mert aki igy csodálkozik, nem is ér arra rá, hogy előítéleteket gyártson.
A második eljövetelre váróknak
- Ide, mégegyszer?
Olykor tényleg elragadó a tömörsége ennek az általa művelt haiku-rokonnak, mert a japán forma (Basho óta elég szigorú, vers-egészre kötelezően alkalmazott) szabályrendszere helyett tényleg megalkot egy általunk is befogadható asszociációs hálót a vers köré, ahol kedvedre (írnám, de inkább a költő pontos vezetésével, az általa felkínált gondolat-utakon) bóklászhatsz. Ha létezik forma-adaptáció, ebben a tekintetben igazán teljes értékűt alkotott. Holott tudta különben az eredeti követelményeket is, nem európai szinten:
Most
hommage a Basho
a csendes égen
felhőhajók úszkálnak:
se harc, se verseny
...szóval pontosan tudta, hogyan-mitől működik a klasszikus haiku, s ha kedve tartotta, bele tudott helyezkedni a hangba. Úgy is, hogy nálunk hiányzik az a közös, évezredek óta bokrosított, ellentmondásosságában is valahol koherens jelképi „szövegkörnyezet”, amire a mai japán művészete – a popkultúráig bezárólag – ugyanúgy ösztönösen hivatkozik. Úgy is, hogy (ahogy mondani szoktam) magyarul nincs, vagy nincs túl sok egyetlen szóval kifejezhető (és ezer másikat, egész gondolatbirodalmakat a jelentésbe vonó) metaforikus alapegység, mint például a „hulló szirom lelkiállapot”. És amikor a szavak többszörösét használja, akkor is képes megőrizni ezt az eszelős tömörséget, hogy egyetlen vesszőt sem hagyhatsz ki a látomásából, ami önmagán túlmutatóan jelent.
Töredék a teljességről
s mikor szilaj-durcás kis melle
tenyerembe szelídült
és egész teste (mindent feledve,
amitől béna, vagy feszült
az ember fia-lánya)
boldogan oldódva megáradt
és minden porcikája
igent mondott minden porcikámra:
meghalt a Bűn s társa, a Bűnbocsánat.
Egyesítve Holdat s Napot:
betöltött és befogadott
A GONG csodálatos hangszer, mert az alig hallhatótól a testes hangig ezerféle megszólalásra képes. Csodálatos és nem egyszerű hangszer, mert egyetlen esélye van, abban kell megtalálja a teljességgel pillanatba illő együttzengést. Örülnék, ha alkatom és működésem valamelyest GONG-szerűnek bizonyulna – a többi: játékosaimon múlik írta utószavában a költő. Köszönöm, hogy játszani tanulhatok. Rajta. Tőle.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése