William Gibson: Virtuálfény

Philip K. Dick után igen rövid időn belül a második sci-fi istenséggel volt szerencsém megismerkedni – William Gibson legalább akkora ikonja a műfajnak, mint Dick, ha nem is rakódott rá annyi értelmezési kísérlet és olvasóriasztó sallang (még). Viszont hasonlóan mélyen eresztett gyökeret a popkultúrába a Mátrix-trilógiával (melynek ugye részben Gibson Sprawl-trilógiája szolgáltatta az alapját) – amivel azért könnyen elriaszthatja a túlfeszített technológiai agymenésektől ódzkodó olvasót (engem). Persze amennyire riaszt a Mátrix (nyugi, ettől még előbb-utóbb előkapom a Neurománcot is), annyira izgat, hogy Gibson esetében (is) sokan többet emlegetik a posztmodernt, mint a zsánert. Ja és ki ne felejtsem, hogy Lauren Beukes cyberpunknak mondott Moxylandje óta azért igencsak kíváncsi voltam, mit tud a cyberpunk „teremtője”…

Szóval kíváncsiság, távolságtartás, izgatottság, félsz – még jó, hogy Gibson van annyira jó író, hogy tizenegynéhány oldal után ezeket mind félresöpörje, és ne maradjon más, csak a szöveg. Ahogy Dick esetében (ígérem, utoljára példálózok vele), itt is elsőre ledöbbentett, hogy mennyire könnyen olvasható, laza szövetű, szórakoztató prózát olvasok. Vaskos prekoncepció (ámde létezik), hogy az elborult sztorikat kitaláló sci-fi nagyurak érthetetlenül is írnak – megérné, hogy valamiféle kampányt indítsunk ellene. Persze a kalandos akció-sci-fi felszíne alatt ott a vaskos társadalomkritika, a jövővízió és a technológiai fejlődés prognózisa, de egy percre sem éreztem azt, hogy a „sztori” sodrását akadályozná – ami bizonyos tekintetben (számomra, de hát újszülöttnek minden vicc új) egyedülálló. Na, nekem így kell akcióközpontú spekulatív fikciót írni – ilyen egyensúllyal.

A nagyjából napjainkba vetített történet egyébként egyszerűbb nem is lehetne: Chevette, a biciklis futár egy balul sikerült bulin (amibe nem csupán véletlen, de tök illegálisan csöppent) ellopja egy csúcskategóriás tahó szemüvegét – amely szemüvegről elég hamar kiderül, hogy nem jó pénzért passzolható napszemcsi, hanem high-tech-ebb a Google Glass-nál is, és sokan szeretnék visszaszerezni, akik ölni is hajlandóak érte. Futás (bocs, tekerés) indul… Chevette gyorsan összefut a magánzsaru Rydell-lel, akit épp (megint) kirúgtak, és épp nagyon örül, hogy akadt valami alkalmi meló – tojik ő a szemüvegre, meg a csajra, csak fizessenek. Persze amint kiderül, hogy a zsaruk korruptak, a csajra egy gyilkos is vadászik, a cucc pedig tuti egy világméretű összeesküvés része, feltör benne a lelkiismeret, és inkább fut a futárlánnyal együtt. Semmi fakszni, egyenes vonalú, kiszámítható, ámde meglehetősen sodró és humorral bőven átitatott menekülés-sztori, kellemesen nyitott véggel.

Ami elemeli, az a világ, amiből (amiben) hőseink menekülnek. A technológiai fejlődés által végképp kettészakított társadalom, a high-tech felhőkarcolókban éldegélő kevesek, a számítógépek vezérelte életek, a virtuálfény, a maguktól növő műpálmák és a mindent uraló média egyfelől – leszakadt tömegek, utcákat lepő mocsok, nyomor, bűn, kilátástalanság másfelől. Az AIDS ellenszerét megtaláltuk ugyan, de az emberiségre ráférne egy szép kis járvány, ami megtizedeli a lakosságot. Kezdve mondjuk a kezüket a társadalom ütőerén tartó médiamunkásokkal – Gibson ebben elképesztően nagyot dobott, el se hiszem, hogy könyve a kilencvenes évek elején íródott, annyira mai a bajbajutott zsarukat „felkaroló” producer, vagy az „új messiás” (az AIDS elleni harcban kulcsszerepet játszó egykori elítélt) köré kultuszt emelő gépezet. Nem is beszélve a világtól elvonulva egy lakókocsitáborban élő, a „Nézz tévét” parancsolatát követő videó-szektáról, amely az antikrisztust a Videodrome-ban látja…

És persze a Híd. A Híd, amely immáron nem összeköt, hanem végérvényesen elszigetel – a földrengés következtében használhatatlanná vált San Francisco Bay Bridge, többemeletnyi illegálisan, tervezés nélkül felhúzott kalyibájával, saját törvényeivel, üzleteivel, törvényeken kívüli lakóival. Egy saját kis mikrokozmosz, ahova ha egyszer belépsz, nem ereszt.

„Ahogy megpillantotta, szokás szerint megdobbant a szíve. A reggeli fény ferdén tűzött át a bonyolult másodlagos szerkezeten.

Hibátlan íve éppoly precíz volt, mint maga a modern program, ám e köré egy másik valóság nőtt, amelynek megvolt a maga célja. Ez fokozatosan történt, előzetes terv híján felhasználva minden elképzelhető technikát és anyagot. Az eredmény egy amorf, megdöbbentően organikus valami lett. Éjjelente, amikor megvilágították a karácsonyfaégők, az újrafelhasznált neonok és fáklyák, kísértetiesen középkori jellegűnek hatott. Nappal, távolról az angliai Brighton Pier mólójának romjaira emlékeztetett, mintha repedt, helyi kaleidoszkópon keresztül látná.

A híd acélcsontjait, sodort inait elnyelték a rárakódott álmok: tetoválószalonok, játéktermek, rohadó magazinokat áruló félhomályos standok, petárdaárusok, fogadóirodák, szusikajáldák, zugzálogosok, gyógynövényárusok, borbélyok, csapszékek. Kereskedelmi álmok, melyek helye általában egybeesett azokkal a szintekkel, ahol valaha járműforgalom haladt; felettük egészen a kábeltornyok tetejéig emelkedett a bonyolult struktúrájú lakónegyed, számolatlan lakosával és intimebb fantáziazónáival.”

A Híd ejti rabul a japán szociológus hallgatót, Jamazakit is, akit követve előttünk is feltárul, hogyan foglalták el San Francisco kisemmizettjei a használatlan híd-romot, hogyan építették be, hogyan szabták saját képükre, hogyan töltötték meg legendákkal – hogyan lett a Híd és a mögötte elterülő „szürke zóna” a San Francisco technológiai társadalmában élő kivételezett kevesek rettegésének, undorának és tiltott vágyainak tárgya. E regény főszereplője számomra a Híd – és a rárakódott álmok. Baromira kíváncsi vagyok, mit rejteget még a trilógiája (remélem, nem derül ki, hogy a másik két résznek semmi köze a Hídhoz – elég nagy pofára esés lenne). Persze így is, úgy is elolvasom…

Kiadó: Agave

Fordító: Pék Zoltán

Kurt Vonnegut: Macskabölcső

Tegyünk fel egy kérdést. Mit csinált az atombomba megalkotója, a sorsfordító pillanatban, amikor ledobták a bombát? A nagyságra felfelé bámuló, kíváncsi olvasóinkat bizonyára érdekli ez a személyes, emberközeli részlet, a lángelme zokniban úgymond; tegyük fel hát a kérdést egy elképzelt kitaláló fiának, egy elképzelt történetben, ahol úgy alakul, hogy ugyanabba az egyetemi klubba sodor a sors – minket, és az elképzelt kitaláló egyik fiát. Minket – direkt mondom így; ezt az elképzelt történetet minden bizonnyal egyszerre többen olvassuk; egyszerűen statisztikailag lehetetlen, hogy én olvassam egyedül a világon a Macskabölcsőt, Kurt Vonnegut negyediknek megírt (első maradéktalanul sikert arató) regényét; az első regényt amelyet évekkel ezelőtt olvastam tőle, amely maradéktalan sikerrel penderített ki az addigi olvasmányok alommelegéből a maga szuperjéghidegébe.

Megvolt az oka, miért pofátlankodtam be olyan korán (mondjuk így: jogosulatlanul) a dunaújvárosi könyvtár felnőtt részlegébe: mentem a kedvenc írók felnőttebb könyvei után. Nem emlékszem pontosan, hogyan-miért került a kezembe Vonnegut könyve. De arra emlékszem, rögvest megtetszettek az illusztrációk, Réber László oldalszélre illesztett rajzai; őt már Janikovszkynál is nagyon szerettem, betalált, úgymond, a pontos gyerekszáj mellé a rajzi minimalizmusa. Azokat (Velem mindig történik valami, Az úgy volt… és társaik) késve kaparintottam meg, ezt túl korán… de amikor elolvastam az első, ajánlásnak szánt mondatot: Ebben a könyvben egy szó sem igaz… tudtam, nem megyek haza nélküle. Szerencsére elég rugalmas könyvtárost fogtam ki…

Tegyünk fel egy kérdést. Mennyit érthet a szocializmus butító-óvó burkában nevelt tizenkét éves a Macskabölcsőből? Egy csomó utalást nyilván nem – egy csomó fanyar kiszólást, bumfordi temetői humort, szexuális tartalmakat a maguk húsba maró mélységeivel, a regény-politika görbe tükreit mindkét világrend felé. Mintha csak a csontvázát olvasta volna egykori önmagam a könyvnek – de pont ezért olvastam újra meg újra, évekig. Mert nem egy, de ezer kérdést tétetett fel, és én kérdeztem. Szerencsétlen szüleimet, megrökönyödött tanáraimat és kedvenc könyvtárosaim - aztán egyre inkább a többi könyvet. A Macskabölcső felért egy pofonnal, de a legjobb értelemben. A világot továbbra sem értettem, de legalább már tisztában voltam vele, hogy mennyire nem…

Főhősünk, John könyvet írna. A címe: Aznap volt a Világvége. Ebbe a könyvbe beleírná, mit cselekedtek a bomba ledobásának pillanatában a vezető tudósok. Érdekes, nem? Mintha lenne valamiféle világ-sors, és a tükrében jelentene valamit, egy ennyire jelentős pillanatban milyen jelentéktelenségekkel múlatták az időt azok, akik előidézték… John felveszi a kapcsolatot Felix Hoenikker, a Nobel-díjas atomtudós gyerekeivel, hogy tisztázzák e múlhatatlanul fontos részletet – s fokozatosan kibontakozik előtte egy fantasztikus tudományos felfedezés bujkáló titka, Hoenikker játékos ötlete: a szuperjég. Képzeljünk el egy kutatóintézetet, különleges elmék gyülekezőhelyét, ahova egy nap besétál egy admirális azzal, hogy soha többé nem akarja kihalászni a mocsárból a partra szálló flotta teljes legénységét… kellene neki egy szemernyi csodaszer, amitől a mocsár hipp-hopp megszilárdul. S akad egy játékos elme, Hoenikker, aki ezen komolyan elgondolkodik. Mert a játékban zseniális – bár (talán ez az ára) szociálisan analfabéta, semmilyen felelősségérzete nincs, ahogy a fia fogalmaz: az emberek nem vágtak a szakmájába.

Tegyünk fel egy kérdést. Miért nem írt Vonnegut ebből egy nagyszabású, piffpuffdirrdurr politikai thrillert? Hisz van egy ekkora (világpusztító méretű) titok, amely (egymás világát pusztító) nagyhatalmak érdeklődésének homlokterébe kerülve olyan világon oda-vissza kergetődzést tett volna lehetővé titkos és egyéb szolgák, Bourne-ok és Bondok (de akár Bosszúállók és Galaxis őrzői) számára, hogy ihaj. Mert Vonnegut is játékos elme, és nem ez érdekli. A viselkedésünk izgatja, a társadalmunk viselkedése – ha csak mondén (és egyben  laboratóriumi) modellben is. A Karib-tenger nem létező szigetén, San Lorenzón felépített zanzában vizsgálva; diktátorral, kivégzések fenyegetésében, tiltott és titkos vallási szektával, a mester, Bokonon tanításaival; minden formát és szabályt felrúgó, hippi szállodaigazgatóval, három idióta örökössel és a sziget legszebb lányával – és az egyes szám első személyben mesélő John-Jónással (azaz velünk) vizsgálva kik is vagyunk valójában. Mi olvasók. Vonnegut is velünk játszik, akárcsak a thriller-írók, csak közben nem néz bennünket hülyének.

Bokonon tanai áthatják a regényt – ez a réteg így és itt feltárhatatlan, annyira gyönyörűen adagolt és sokrétegű (még a direkt elhelyezett hamisa is annyira…); olvassátok el. Elemi bizalmatlanságom kaptam tőle, a hatalom hirdetett igazságai iránt; a tudást, hogy a deklarált jövőnek ajándékozott jelen szolgálata (legyen ideális-társadalomépítés, vagy hosszú lejáratú hitel) rabszolga-önáltatás; a hideg szívvel elemző értelem alatt kitapogatható, megvető felsőbbrendűség-érzet rákos daganatának felismerését; s még ki tudja, mi mindent köszönhetek ennek a könyvnek. A kételyt, amit jelen hatalmak ugyanúgy kinevelnének az emberből a megvezethetősége érdekében. Higgyétek el: már akkor egyszerűen más ízt hagyott utána a számban az „…április 4-ről szóljon az ének…”

Tegyünk fel egy kérdést. Mit remélhet a földön az emberiség számára a gondolkodó ember az elmúlt évmilliók tapasztalatai alapján? Ez a könyv így válaszol: semmit a világon. Amikor nagy csikordulással becsukódik a Mennyország kapuja, a legbölcsebb ember az utolsó gesztusával fityiszt mutat a teremtőnek. Erre telik. Hibáztatni azt, aki ránk méri a felelősséget – amit nem vállalnánk az istennek se. Sors? Ránk mért csapások? Elkerülhetetlen végzet? Dehogyis. Mi magunk. Mi olvasók. Akik a világ e pillanatában e regényt olvassák. Egyszerre. Bárhol a világon. Vegyük végre tudomásul: senki más nem vállal a mulasztásainkért felelősséget.

Kiadó: Európa (1978)

Fordította: Borbás Mária

Nő kutyával és holddal

Igazi hisztisen-nőiesen átgondolatlan, hirtelen felindulásból meghozott döntés eredménye volt, hogy a Pacskovszky fivérek regénye az asztalomon landolt – hogy aztán hosszú hetekig csak csúnyán nézzünk egymásra és ne értsük, hogy hozott össze minket a sors. Lehetséges, hogy a csodaszép borító vett meg – valljuk be, minden könyvmoly életében vannak olyan könyvek, melyekre csak a borító miatt csapott le. A némiképp szenzációhajhász fülszöveg ellenben egyenesen taszított, ráadásul a „romantikus kalandokba keveredő rendőrnő nyomoz” felállással is igen könnyű mellélőni. És még kedvem sem volt krimihez (sci-fi időszak van, bocs…) szóval maradjunk annyiban, hogy távolról méregettük egymást.

Aztán jött az ősz, vele a kedv a krimihez, ez épp kézbe ugrott, én meg vertem a fejem a falba hogy miért vártam idáig. Félelmetesen profi – leginkább ez a két szó jellemzi a könyvet. Nem hibátlan, de veszettül jól összerakott történet, remek hangulat, emlékezetes szereplők tömkelege (ami nagy szó!), élénk, egyedi, nekünk pont annyira hazai, hogy ne ülje meg a gyomrunkat, másnak tán pont annyira „egzotikus” a magyar szállal, hogy még simán megállja (mert megállhatná) a helyét a nemzetközi porondon. És ha ez nem lenne elég, sikerül a kezdeti rózsaszínbe hajló lányregény hangulatot úgy átfordítani vérgőzös krimibe, hogy sem erőltetettnek nem érezzük, sem életidegennek – pláne mert az egésznek a savát-borsát adó főszereplő a vérgőzben is megőrzi rózsaszínbe (is) hajló egyéniségét. Profi!

Emma, a tíz évvel korábbi futó ismeretség nyomában Skóciáig futó magyar rendőrnő alakja a regény egyik legnagyobb erőssége – lehet őt kritizálni, amiért néha úgy viselkedik, mint egy csúcskategóriás naiva, és rendőr létére ordas nagy hülyeségeket csinál, de kár. Épp mert minden naivitása, megkérdőjelezhető döntése, kétségbeesett kapaszkodása mögött ott ordít a félelem – félelem a magánytól, az egyedülléttől, a mellettünk elszáguldó napok egyhangúságától. Igen, néha bennem is felötlött, hogy hogy lehet ez a nő ilyen ostoba, hogy nem látja a fától az erdőt, hogy vidéki kastélyokról és jólfésült gyerekekről álmodozik miközben rendőr létére egy bűntény kellős közepébe csöppent – de közben mindez annyira reális, annyira ott van még a legjózanabb, legértelmesebb nők párkapcsolati döntéseiben is, hogy nincs min csodálkozni. Legfeljebb azon, hogy volt képes két pasi ily érzékenyen láttatni azt, milyen kétségbeesetten tudunk ragaszkodni az ideáinkhoz, akkor is, ha józan ésszel pontosan tudjuk, már rég füstbe mentek.

Mert azért ahhoz nem kell olyan nagy nyomozói tehetség, hogy az ember kikövetkeztesse, Alan Hunter, a titokzatos hobbifotós eltűnése mögött több van, mint ami elsőre látszik. Pláne miután kiderül, hogy nem is Alan Hunter, hanem Alan Henderson, és bár hobbifotósnak hobbifotós, mellékesen dúsgazdag sütigyáros. Kegyetlen üzletasszony hírében álló nővérkével, agresszívan kitúrt egykori üzlettárssal, pénzbehajtókkal, egykori iraki zsoldosokkal körülvéve – no meg egy táskával, benne kisebb vagyonnyi pénzzel és egy gyanúsan alaposan titkosított mappákkal teli laptoppal. A fülig (és irracionálisan) szerelmes Emma naná hogy maga indulna reménybeli szerelme nyomába, de ehhez a helyi rendőrségnek is lesz néhány szava – pláne mert a nő a szemükben elsősorban gyanúsított. Aztán szép lassan elkezdenek hullani a szereplők…

Azért meg kell mondjam, amikor nagy hirtelen egy kínzásokkal megspékelt hármas gyilkosságnál találtuk magunkat, elgondolkodtam, hogy némiképp túlzásokba estünk – ha van kritikám, akkor az a túlpörgetettség. Valahogy mindenből kicsit sok van ebben a könyvben, ami lehet, hogy az amúgy történetileg dicséretes filmszerűségnek köszönhető. Filmszerűen sok az így-úgy szélsőségesen kirívó szereplő – persze lehet, hogy minden skót városban rohangálnak háborútól bekattant iraki veteránok, levitézlett helyi celeb sportsztárok, kegyetlen pénzbehajtók, korrupt politikusok, lengyel bevándorlóból lett rendőrfőnökök és buddhista egykori cukrászok, de így egyben kicsit sok. A végére már könyörögni tudtam volna egy-két hétköznapi, normális szereplőért. Ugyanakkor… eléggé biztos vagyok benne, hogy pont a filmes tapasztalatnak is köszönhető, hogy a szereplők, legyenek akárhányan, egytől egyig megkapják a maguk karakterét, nem csak „vászonra” pakolt hátterek, van életük, mindannyian képesek hozzátenni a fő vonalhoz – azt hiszem, ez a legkritikusabb pont. És itt jön ki a jó értelemben vett profizmus – hogy érezzük, Emma történetében mellékszereplők ők, de megvan a saját történetük, amelyben ők a főszereplők.

Nem tudom, megérdemli-e az „utóbbi idők legjobb magyar krimije” titulust – nem olvastam elég hazai krimit ahhoz, hogy ezt megítéljem, de annyit mondhatok, hogy simán ott van az utóbbi évek legjobb általam olvasott (kortárs) krimijei között. Bőven odafér a skandináv krimiirodalom sztárjai mellé – aki azt a műfajt szereti, nem fog csalódni ebben sem. És bár mostanában (kevés kivétellel) eléggé utálok mindent, ami sorozat, a sejtelmesen lekerekített, folytatható-is-meg-nem-is befejezés után simán vevő lennék a folytatásra – csak egyet kérek: ne vigyük bele Emmát újra meg újra ugyanezekbe a romantikus klisékbe. Inkább nyomozzon!

Kiadó: Agave

Vampire Hunter D - Vérszomj

Teljesen valószínűtlen, gót városi táj éjén vágtat a vörös szemű lovak húzta hatalmas fekete hintó – s amerre elhalad, ellobbannak a lámpák, a tornyok sűrűn rakott keresztjei görbülnek-törnek… egy lányszoba ablaka reccsen nyílik, hervad a vázában a rózsa; szemből denevér lógó alakja terjed ki s véle a sötétség… Ha nem lenne szöveges felvezetés a film elején, az írnám: vámpírtörténet bontakozik, s csak a történet előrehaladtával, apró tárgyi jelekből derül ki: ez a ránézvést viktoriánus kori, fél-vadnyugati múlt valójában egyfajta poszt-apokaliptikus jövő, amelyben felébredtek a szörnyek.

Meier Link, a nagy hatalmú vámpír nemes elrabolja Charlotte-ot, a gazdag földesúr, John Elbourne egyetlen lányát. A család felbérli D-t, a legendás félvért, dhampír (dunpeal) vámpírvadászt, hozza vissza, ha lehetséges – s ha időközben szörnyeteggé változott a lány, hát váltsa meg e sorstól. Alan Elbourne, az örökös még odaveti D-nek: közben felbérelt egy másik legendás vámpírvadász csapatot, a Marcus fivéreket is. Sajátos versenyfutás kezdődik tehát a vadászok között Meier Link (Mayerlink) hintajának forró nyomán – a hintó nyomán, amelyet hol holt falusiak, hol láthatatlan rejtek, hol Barbaroi sajátos erővel bíró démonai védenek….

Azért az igen hamar kiderül, hogy D sajátos értékrendje nem áll teljesen összhangban a feladatával. Ha pusztán a NinjaScroll-ban már alaposan körüljárt „kötelességteljesítés tűzön vizen át” szamuráj-erkölcse vezetné, igen hamar véget érne a film. Nem így van, mintha a dhampirnak (sajátos segítője, a testébe akadt démon, Bal Kéz nagy bosszúságára) kizárólag a vérszomjjal lenne baja. A másokéval, a sajátjával. A vérszomjat pusztítaná – így foghatja vissza a kezét az első komoly párbajban Charlotte aggódó kiáltása vámpír szerelméért. Mert hát persze, hogy erről van szó…

Jé, hát ezt is a japánok… kiáltanék fel legszívesebben. A kajámba szeretek és babusgatom, ahelyett, hogy jóllakatnám a láncait szaggató éhséget… az utóbbi idők reformált vámpír-etapjai True Bloodtól Alkonyatig, a vega-vámpírok tündöklései ugyan lassan kifakultak a sikerlisták éléről, de így is nagy örömmel konstatálnám, hogy (mint annyi más divattéma esetében) a vérszomjat is a japánok pelenkázták először szerelembe. Nem volna csoda, ha először ők csodálkoztak volna így (e megközelítéssel) a tőlük jellegében idegen mítoszra - hogy pont így, kicsavarva interpretálják. A japán kultúra alap-toposza a kapcsolatokban lakó ilyen-olyan-amolyan elfojtás… s a saját természetét valamilyen kötelem okán tökéletesen uraló férfi eszménye a Busido egyik sarokköve. Ez nem jelenthető ki mégsem – ahogy a japán szerelmi gondolatmenet gyönyörű véglete a magát féken tartó vámpír; ha másfelől is, de ugyanúgy véglete az európai „majd az én kedvemért megszelídül a csibész” vágyrendszerének. Tény: a közelmúlt, a kétezres évek nagy angolszász vámpír-újhullámára hatással lehettek a nyolcvanas évek közepén megjelent hasonló témájú japán mangák – köztük az anime alapjául szolgáló történetfolyam, Kikucsi Hidejuki és a legendás illusztrátor: Jositaki Amano munkája.

Kavadzsiri Josiaki persze nem volna az, aki, ha nem tenné hozzá a maga kedves játékait e filmhez is. A Marcus fivérek – és az „útakadály-párviadalok”, amelyeknek elsősorban ők a résztvevői (és nevelt „lányuk”, a hamar D hatása alá kerülő önfejű Leila) viselik leginkább magukon a rendező mélységes hagyománytiszteletéből fakadó, mégis felismerhetően egyedi  karaktervezető kézjegyeit. Barbaroi harcosai, az árnyék, a növény és a farkas viadalai a Marcus fivérekkel, Leilával és D-vel ugyanúgy a hősöket fárasztó fékek a finálé nagy összecsapása előtt, ahogy bármelyik chambara, vagy történelmi tárgyú anime cselekményében – a finálé viszont gyökeresen más. Sok szempontból a leginkább intelligens ellentmondás-feloldások egyike, amit csak láttam e műfajban – s ha ki is következtethető (némi szörnyeteg-rutinnal), nem lesz e tudástól kevésbé élvezet nézni.

Erről gondoskodik a fantasztikusan részletgazdag rajzi környezet és az egyedi, gyönyörű karaktergrafika – a film itt és ebben maradék nélküli, ahogyan megvalósul. Az egyik legszebb anime, amit valaha láttam. Jutaka Minowa, a film karakterdizájnere gyönyörűen finomította tovább Jositaki Amano figuráit, s ezek az alakok merészen vágott, fantáziadús kivágatokkal, dinamikus, de jól követhető „kameramozgással” rögzített képeken ugranak, repülnek, ölnek és halnak – a lírai betétek alá komponált látványra pedig nem szégyellem leírni: képi költészet. E téren számomra a Ghost in The Shell lassú tételeivel egyenrangú, ami időnként ebben a vámpírfilmben rajzban és zenében történik.

S a lezárás: Leila sajátos évődő „szerződésének” beteljesülése D-vel nem várt, ihletett ajándék. Akinek lehet, legyen élete a vadászaton, a bosszún, a teljes kiüresedésen túl – s az se baj, ha egy vámpír szerelme, egy dhampir nagylelkűsége mutatja a hogyanhoz az utat. A legforróbb pillanatban Leila dönthet – és dönt, életről és halálról. Végtére is – a maga életéről. Épp ezért számomra ez a filmtörténet legszebb vámpírfilm-fináléja. Szeressétek.

Cormac McCarthy: Átkelés

Az öregember... azt mondta hogy a farkas magasabb rendű lény és azt is tudja amit az ember nem: hogy a világban nincs semmiféle rend kivéve amit a halál helyezett el benne. Végül azt mondta hiába iszik az ember Isten véréből ha nem fogja föl tetteinek súlyát. Azt mondta az emberek fontosak akarnak lenni de nem értik hogyan lehetnének azok. Cselekedeteik és szertartásaik között helyezkedik el a világ és ebben a világban viharok tombolnak és fákat csavar ki a szél és az összes állat amelyet Isten teremtett széltében-hosszában járja ezt a világot ám az ember mégsem lát belőle semmit. Az emberekben csak a saját cselekedeteik tudatosulnak vagy az amit megneveznek és amiről beszámolnak egymásnak. Az a köztes világ azonban láthatatlan marad a számukra. 

  El akarod kapni azt a farkast - mondta az öregember. Talán a bundájára fáj a fogad hogy jó pénzért eladhasd. Vehetsz egy pár csizmát vagy valami más kedvedre valót. Megteheted. De hol van a farkas? A farkas olyan mint a copo de nieve.

  Hópehely.

  Hópehely. Elkapod a hópelyhet de amikor a tenyeredbe pillantasz nincs ott többé. Talán meglátod ezt a dechadót. De mielőtt szemügyre vennéd már el is tűnt. Ha látni akarod a saját helyén kell nézned. Mert ha elkapod elveszíted.

Rég szenvedtem ennyit jó könyvvel, de most elég hamar kiderült, hogy mi a baj. Most is magamban leltem meg a hibát, mint a Vad Lovak esetében: talán elfáradtam, talán csak mostanában túl sok be nem teljesített elérhetetlenem nyomaszt – de nagyon nehezen viseltem Billy Parham választásait, s a választások következményeit. Most valahogy nem volt gondom ritmussal, hozzálassulással – épp elégszer tétette le akár napokra, hetekre a könyvet egy-egy a történetbe érkező baj előérzete. Bajelőérzet-teremtésben Cormac McCarthy a kétségtelen irodalmi császár. Nagy zökkenőkkel olvastam hát – hosszú kihagyásokkal, de egy pillanatig nem volt kérdés, hogy mindezt (megint) egy remekművel művelem.

Valahogy megint akadtak egyéb nehezítő körülmények is… Aminek nagyon örülök: hogy egyáltalán olvashattam magyarul. Annak már kevésbé, hogy egy meglehetősen kapkodva szerkesztett kötetet kaptam a kezembe. Elnéztem volna, ha a jelentős számban előforduló spanyol szöveg értelmezéséhez mindössze egy alapos kötet végi szószedet és kifejezéstár mankója segít. Jobban örültem volna persze az oldalakon előforduló úgy hagyott mondatok lábjegyzetbe-fordításának – akár ömlesztve. Még jobban annak, ha a szokásos módon elkülönítve, sorokra bontva különcsillagozva kapom a spanyol értelmét. Ha már az írói szándék ekkora jelentőséget tulajdonít ennek a határvidéki kétnyelvűségnek. E kötetben sajnos mindhárom verzió előfordul, s nem épp a legelegánsabban: hiányos szószedet; ömlesztett lapalji ezt-ki-mondta; hagyományos egy, két, háromcsillagos módi – avagy mindhárom gyakran előforduló, teljes hiánya. Így is jobban jártam, mint az eredeti amerikai kiadás olvasói; ott a spanyolhoz nincs semmi támasz (ami nagy írói bátorságot jelez a világnyelvurak földjén), de irritál az efféle kapkodás. Ennyit erről. Mivel nem olvasok angolul (se), így a fordítás körüli polémiához teljes lelki nyugalommal nem szólok hozzá. A továbbiakban tartalmat enyhén feltáró bekezdések következnek…

Az előző kötet felrajzolta nekem a western-mítoszból a cowboyt. Nagyon sarkítva: a lótól bűzlő, marhaszar-szagú ideát kergető időszerűtlenséget. Most felrajzolódott a vadnyugati magányos csavargó figurája – úgymond születésétől a magára ébredésig. Az ember (esetünkben egy kiskamasz), aki nekivág. Aki hontalanná válik, kényszerűen utazik, folyvást úton van – és ha kell, célokat lel, hogy úton lehessen. Olykor a legértelmetlenebb célokat. Ilyen lehetett a történelmi idők outlawja, törvényen kívülije is (azt a néhány kétségtelen pszichopatát leszámítva, akik aztán a legendává váltak közülük). Ilyen lehetett a törvényen kívüli valójában, amíg volt hova távolodnia, olyan vidékre, ahova nem telepedett még a törvény, a jog, a kialakult viszonyok szokásos teljese. Amíg így lehetett törvényen kívül. Ilyen lehetett a trapper: a prémvadász, a nyomkereső, később (konszolidáltabb módon) a lovas postafutár, a postakocsik hajtója, a vasút nyomvonalát kitűző botcsinálta földmérő… ezzel az attitűddel vert sors fonódott életekre később is – de amint végképp elfogytak a törvényen kívüli helyek, immár teljes joggal hívták csavargónak az illetőt.

Billy Parham ezt az utat járja be. A prémvadász, a lótolvaj, a sírrabló útját – a lehető legmorbidabb módon. A rossz döntések ösvényére lép, már az első oldalakon, azzal, hogy nem akar dönteni az indián csavargó sorsáról. Talán tényleg hordoz magában egy eszményt, amely nem engedi, hogy feladja az indiánt (ezt sugallja a farkaslesés-epizód) - valójában csak kerüli a konfliktust. Mindvégig kerülné a magáért, vagy bárkiért kiállás helyzeteit, nem készül fel rájuk, az összes ilyen helyzet készületlenül éri. Így aztán amikor mégis muszáj úgymond kiállnia: erre kényszeríti tehetetlen, felhősödő farkastekintet; a véletlenül elé tévedő, apjától lopott ló meglepett, boldog prüszkölése; az asszonyi (kamaszlány-) választás, (s a legritkábban) az útját álló rosszindulat – amikor mégis kiállna önmagáért, máris a teljes vereség kiinduló állapotából teszi.

A farkas, akit mégiscsak sikerül csapdába csalnia. Itt a rossz döntés ágya a megfelelés-vágy; a fiúé, aki érzi, az öccse többre hivatott nála - s aki érzi: ezt az apja is tudja. Ez a táptalaj. El kell ejtenie a farkast, túl kell járni az eszén, ahogy az egykori nagy öregek tették. A döntés mégis a csapdázó egykori prémvadász öreg (fentebb idézett) monológja nyomán, s a csapdába szorult farkas lénye-tekintete által szökken szárba. Billy Parham így képtelen tanácsot elfogadni: a választásaiban állandóan a nem létező harmadik utat keresné. Ezért bárkivel találkozik, a tanács (a másik életé) mindig pont fordítva sül el benne, mint ahogyan kellene. Ha prédikáció, ha példa. Az indiánok öreg látnoka, a romtemplom magányos, istentől eltántorult papja, a gadanero, akit a testvérek filozofikus hangulatban találnak, a megvakított forradalmár, a bajt egykor elszabadító intéző, a szügyön szúrt lovat kuruzsló cigány – bárki hiába beszél Billy Parhamnak. A fiú nem tanul. Se törvényt, se szerelmet, se élhetőbb, világba illő gazemberséget.

Ez a gesztus, a farkas szabadságba vonszolása balladai a maga nemében. Nem sikerül – nem is sikerülhet. McCarthy nem a legendát írja, hanem a gyökérzetét tárja fel, a legendás idők mítosz-fosztó legvégén. Az előző könyv hangalapja itt a legtisztább – s ha irodalmi párhuzamot, előképet keresek a teljesség megőrzés-vágy hiábavalóságának hasonló ábrázolásához, James Fenimore Cooper történeteiben lelhetem meg. Billy Parham vezérlő ideája valójában Natty Bumppoéval azonos – történetük egyfajta teljesség óvásáról szólna, amit valójában a puszta létezésükkel törnek szét; azzal, hogy megragadták. Amíg a Vad lovak a western cowboy-mítoszával számolt el, addig az Átkelés valójában az indiántörténetek nyomkeresőjének mítoszával.

Ahogy kilépett a napfényre és leoldotta a lova gyeplőjét a parkolóóráról a járókelők felé fordultak. Valami a mesák vadonjából. Valami a múltból. Rongyos és mocskos – éhséggel a szemében és a gyomrában. Senki nem vette oltalmába. Abban a különös alakban meglátták azt amit a leginkább irigyeltek és ami a leginkább taszította őket. Bár együtt éreztek vele de attól még a legkisebb ok elég lett volna hogy megöljék.

Mert senkit sem fegyverez le egy kisfiú igaza. S míg ő a farkassal-veszkődést heveri ki, hónapokig csavarogva Mexikó hegyei közt, addig valakik megölik a szüleit, kifosztják az otthonát (az indián? hisz nevén szólítja az öccsét…). Elviszik a lovaikat. A lovak… a déli vagyon alapja. A marha szaporodik, amíg a fű nő, de a tereléséhez lovak kellenek.  Billy és Boyd, az öccse a lovak után erednek. Át, Mexikóba, megint. A lovak után? A bosszú után? Az útra. Még kell a cél, a ki se mondott, hogy ne mondjam, gondolatban közösen hazudott cél – még nincs meg a bátorságuk a puszta úton levésért úton lenni, ahogy azt majd Kerouac és társai élik. Legalábbis Billynek – mert Boyd ebben is jobb. Az útonállásban, a kamaszlány csenddel való magához édesgetésében, az egész „törvényen kívüliségben”. Billy az outlaw, de Boyd válik legendává. Hogy hogyan, azt nem mesélem – elég balladai az is.

Ahogy olvasom, néhányan nem értették, mi szükség van a cirkuszos jelenetre, arra a „regényesztétika szempontjából zavaró” momentumra. A vándorszínház, vándorcirkusz szintén vadnyugati jelenség – s a mítosz része. A konszolidált csavargás, amit úgymond a művészek tehetnek, társadalmon félig-meddig ugyanúgy kívül vezet, ahogy a Parham fiúk útja. Ez is egy tükör, fontos tükör – hisz jelzi: nem lehet csak félig konszolidálódni, ha kialakulnak a viszonyok. A határvidék (amit eredetileg az amerikai mítoszban jelentett) ebben az értelemben eltűnik, csak a legendák maradnak a helyén. Mint a fiúé, aki kiérdemelte, hogy sorsát corriderók énekeljék…

Boyd legenda lesz - Billy csak átkel háromszor Mexikóba s vissza; és sokkal többször a saját határain. A döntései lökik túl – azaz ahogyan rosszul dönt, vagy ahogy nem dönt egyáltalán. Nézzétek. Így születik a társadalmon kívüli ember. A törvényenkívüli. Aki a végén egyedül marad a tudattal: nincs miért és nincs hova menni. Erre mondom: a csavargó magára ébredt. A korban, amely az első atomvillanás fényéből sző köré az éjszakából nappalt, a korban, amely azt is elidegeníti önmagától, aki a legkevésbé válna bármi részévé. Furcsát mondok: innentől lehet jó helyen akárhol.

Kiadó: Magvető

Fordította: Totth Benedek

Kim Stanley Robinson: Aurora

„Ezt nem említettük meg, de úgy tűnt, hogy ökológiai értelemben meglehetősen jól fognak menni a dolgok, ha az emberek végre eltűnnek, és megindul a populációdinamika, ami helyreállítja a számokat.”

Kim Stanley Robinson a tavalyi konkrét beleszerelmesedést eredményező 2312 után idén is hozza az év eddigi legjobb könyvét – és bár izgalmasnál izgalmasabb címek vannak előttünk, elárulom, kisebb csodának kéne történnie ahhoz, hogy év végéig bármi megingassa az Aurora elsőségét. Úgy vártam ezt a könyvet, mint kisgyerek a Mikulást, és közben rettegtem attól, hogy nem lesz olyan, mint nagytestvére. Tényleg nem olyan, de legalább annyira jó. Másképp és másért, de elbűvölt ez is – ráadásul azt hiszem, képes lesz a 2312 olvastakor fanyalgó „hagyományosabb” történetekre vágyó olvasók igényeit is kielégíteni. Kevesebb „öncélú” posztmodernkedés (amit sajnálok), kevesebb biológiai módosítás (amit nem), emberibb (bár éppenhogycsak kedvelhetőbb) szereplők, kerekebb történet (persze amúgy Robinsonosan – aki történetközpontú sci-fire vágyik, keresgéljen máshol). Szerencsére a gondolatiság, a társadalomkritika, a tudományokban való jóízű elmélyedés és a nagyszabású jövőkép maradt; ahogy a mérhetetlen aggodalom is irántunk, emberek iránt, az emberiség iránt, és mindenekelőtt a Föld iránt. Mindez megfejelve egy olyan narratív trükkel, amitől ötven oldal után (amikor kikristályosodott előttem, mire is számíthatunk) olyan intellektuális gyönyört éreztem, amivel azért zsánerszerző eddig ritkán ajándékozott meg – később, a hatodik fejezetben eme narratív trükk kiteljesedése olvastán már csak levegő után kapkodva tátogtam mint a partra vetett hal és hajtogattam magam elé, hogy „bazmeg, ez a pasas egy zseni”…

/Ha valaki még nem jött volna rá, most szólok: igencsak elfogult és rajongással teli - valamint kissé csapongó - poszt következik./

2122 ember él egy város méretű, többgenerációs csillaghajón, mely a Tau Ceti felé tart egy új otthon benépesítésének reményében. Az emberiség egyik legnagyobb vágyának hősei - avagy áldozatai - ők: kilépni a Naprendszerből és meghódítani a végtelen világűrt. Telepesek, felfedezők, egy reménybeli „új világ” alapítói egyfelől – fémkalickába zárt kísérleti alanyok másfelől. 160 évvel az utazás kezdete után a kismillió jelentkezőből kiválasztott önkéntes űrutazók közül már senki sem él – a hajón született, a hajón nevelkedett unokáik számára az utazás, az „emberiség nagy célja” egyszerűen az életük kerete, melybe belekényszerítette őket nagyszüleik becsvágya. A végtelen űrben száguldanak, emberi ésszel felfoghatatlan sebességgel, bele a hatalmas, ásító semmibe – mégis, minden, amit ismernek a világból, egy hajó. És a cél. Az Aurora, amelyből új Földet kell csinálniuk – olyat, amilyet csak a legendákból és a tanulmányaikból ismernek. Földet – olyat, mint amihez tudattalanul, ösztönösen kötődnek, noha két generáció telt már el azóta, hogy közülük bárki látta.

A cél előtt 10 évvel kapcsolódunk be a hajó utasainak életébe – hogy tanúi legyünk felemelkedésüknek vagy bukásuknak. Főhősünk, Freya a hajó egyik legfontosabb tudósának lánya, kiskamaszként dacol, öntudatra ébred, szökik, felfedez, mint minden kamasz. Van, ami még egy másodpercenként 30.000 kilométer sebességgel száguldó csillaghajón sem változik. Miközben az anyjával dacoló Freya útját követjük a hajó két gyűrűjét alkotó 24 biomon keresztül, megismerjük vele a hajót benépesítő embereket, az életterüket alkotó mini-ökoszisztémákat, feltárul előttünk eme keret összetettsége és gigászi jellege. Freya a mi idegenvezetőnk, aki velünk együtt fedezi fel saját világát. És mi, vele együtt, megszeretjük ezt a világot. Hisz már maga a hajó is egy Föld, kicsiben.

Lenyűgöző Robinson ötlete és lenyűgöző a megvalósítás is: ha évszázados utazást tervezünk, melynek végén a Földet kívánjuk reprodukálni egy arra alkalmas égitesten, magunkkal kell vinni a földi ökoszisztéma jellegzetes darabjait. Noé bárkája utazik az űrben – nem csupán állatokkal és emberekkel megrakva, hanem mesterséges éghajlati viszonyokat, mezőgazdasági termőterületeket, esőerdőket magába zárva. Igenám, de lehetséges vajon mindez? Vákuumba zárható egy bioszféra? Hihetünk-e benne, hogy ellenőrzés alatt tarthatjuk az életet, miközben azt akarjuk, hogy mindenekelőtt: éljen? Megóvhatunk-e egy ökoszisztémát azzal, ha konzerváljuk, vagy minden próbálkozás eleve halálra van ítélve, mert az élet utat tör, mutálódik, új betegségeket, új életformákat hoz létre? Elkerülhetjük az állatkerti devolúciót megfelelő nagyságú mintával? És vajon mi, emberek, elkerülhetjük a természetünkből fakadó széthúzást? Meddig kovácsol egységgé a közös cél, és mikor jön el a pillanat, amikor egymás torkának ugrunk? Létezik-e olyan determináció, ami megakadályozza, hogy megkérdőjelezzük a helyzetünket, melybe mások kényszerítettek?

Robinson víziója lenyűgöző – azzal együtt is, hogy a szerző nem titkolja: nem hisz benne. Az Aurora mindenekelőtt kiábrándult és pesszimista látlelet az emberiségről. Sosem tanulunk. Nem tanuljuk meg értékelni ami a miénk – még. Módszeresen tesszük tönkre magunk körül a világot, miközben abba az illúzióba ringatjuk magunkat hogy fejlődünk valamerre. Gyilkoljuk magunkat, egymást, a környezetünket és reménykedünk, hogy egyszer majd újrakezdhetjük egy másik gömbön, ami csak arra vár, hogy az ember legyen olyan kegyes és formálja saját képére. Azt hisszük, istent játszhatunk, miközben még arról sincs fogalmunk, minket ki vagy mi formált saját képére. És amikor már rég késő, megveszekedetten siratjuk elvesztegetett kincseinket… Mondják, túl lelombozó, túl kiábrándult. Meg hogy az emberiségre ennél azért fényesebb jövő vár. Meg hogy mi hódításra teremtettünk. Tudjátok mit? Legyen igazatok. Nagyon szeretném azt hinni, hogy Robinson csak egy elborult fantáziájú sci-fi szerző, és még véletlenül sincs benne semmi látnoki.

Eddig tartott az ajánló – a tovább után SPOILEREKKEL tarkítva boncolgatom a könyv számomra leginkább lenyűgöző rétegeit. Csak az kövessen, aki már olvasta vagy egyáltalán nem zavarja, ha megtudja, hogy végződik a történet! Mindenki másnak irány a könyvesbolt…

Steinar Bragi: Felföld

Két felső-középosztálybeli fővárosi pár a sivár izlandi felföldön, a semmi közepén, összezárva egy minden földi jóval megtömött luxusterepjáróban – horgásznak, kirándulnak, növényeket határoznak meg, próbálnák átadni magukat a „magunk mögött hagytuk a nagyvárost az összes ránk rakódott stresszével” életérzésnek, de leginkább csak egymás idegeire mennek. Hrafn és Egill régi jó barátok – telve nehezteléssel, irigységgel egymás iránt, ugyanakkor fiatalkorból hurcolt véd- és dacszövetség által összekötve. Párjaik, Anna és Vigdís kölcsönös féltékenységgel szemlélik egymást a hátsó ülés két sarkából – mintha csak a legrosszabb sztereotípiákat lennének hivatottak életre kelteni. Mindannyian menekülnének valami elől, vágynának valamiféle feloldódásra, le- és kikapcsolódásra – de leginkább csak isznak, füveznek és mennek bele a vakvilágba. Hátha a következő homokbucka mögött valami más várja őket.

Naná, hogy eljön az a homokbucka, ami után valóban ott van valami. Egy ház, egy sötét este, egy figyelmetlen pillanat, amikor maguk mögött hagyták az utat. A ház falába ékelt terepjáróval ugyan el nem indulnak már, kénytelenek hát elfogadni a titokzatos öreg pár kelletlen vendéglátását. De vajon kik ők, akik a kietlen felföld eme eldugott szegletében élnek, látszólag a semmiből, a semmin, a semmitől körülvéve?

Az ijesztő, rejtekszobákkal és sehova sem vezető ajtókkal tarkított ház horrorkliséjéből menekülni vágyó hőseink persze mennének, ha lenne hová – ám az ósdi kölcsönterepjáró is lehasal alattuk, gyalog homokviharba keverednek, térképen nem jelzett gátak és barakkok tűnnek elő a semmiből; hogy aztán megnyúzott állattetemek és rejtélyes csonthalmok kérdőjelezzék meg végképp a szereplők épelméjűségét. Az olvasó meg csak pislog, mert olyan egyértelmű, mire is megy ki a játék, de hát ennek a műfajnak alapkövetelménye, hogy a benne lévők ne tudhassák – így csak szorítunk, hogy minél előbb vége legyen a vesszőfutásuknak, még ha ez azzal jár is, hogy a könyvnek is vége.

Steinar Bragi Felföldje pszichothriller a javából, nyomasztó túra az emberi lélek legsötétebb zugaiba, megspékelve nem kevés társadalomkritikával és a borzongás-faktort csúcsra járató izlandi folklórral – viszont horrorként tán túlságosan is kiszámítható. (Mondjuk én nem szoktam horrort olvasni, szóval ki tudja – lehet, hogy a műfaj önmagában kiszámítható.) Esetünkben ez nem feltétlenül baj, hisz a „slusszpoén” kitalálása után is bőven hagy felfedeznivalót a könyv, sőt, a végére könnyedén az lehet az olvasó érzése, hogy maga a fordulat jóval kisebb jelentőségű, sokkal érdekesebb az oda vezető út. Az a jó kis tocsogós tapicskolás a négy főszereplő szennyes lelkében.

Mert hát ne is próbáljuk tagadni, ami belül van, az mindig sokkal szörnyűbb, mint a kívülről ránk támadó rémségek. Az éj sötétjéből ránk rontó szörnyetegek elbújhatnak az évtizedes elfojtásaink, mániáink, félelmeink mellett. A szereplők az önsorsrontás iskolapéldái: foggal-körömmel ragaszkodnak múltjuk legsötétebb perceihez, kapaszkodnak beléjük, mintha attól félnének, ha elengedik őket, elsüllyednek. Nem is próbálok úgy tenni, mintha nem érteném pontosan, milyen az, amikor valaki a traumái mentén határozza meg önmagát – bizonyos szempontból igencsak görbe tükör ez a könyv. Más szempontból meg nagyon is egyenes társadalomkritika. Az izlandi közelmúlt vitriolos kritikája, főszerepben gátlástalan „újgazdagokkal”, kényeztetett drogfüggő bankárcsemetékkel, főként háton fekve előrébb jutó helyiérdekű celeb újságírónőkkel. No meg az egy szem Vigdís-szel, aki nem néz vissza, aki nem a múltjában él, aki jövőt tervez, aki nyitott szemmel tekint az őt körülvevő világra, miközben helyén kezeli a múlt ajándékait.

Vannak felföldek, melyekről nincs kiút, de akad olyan is, amiről van – sokszor csak rajtunk áll. Máskor meg nem, de azt hagyjuk meg más szerzőknek. Bragi könyve a kiszámítható vég ellenére is remek thriller, szórakoztató és tanulságos utazás az emberi lélek mélyére. Kis őszi borzongásra kiváló választás – kicsit több folklórral (Skimmi Stokkurt minden thrillerbe!) és kevesebb állattetemmel még kiválóbb lenne, de hát ne legyünk telhetetlenek…

Kiadó: Animus

Fordító: Utassy Ferenc

Éjjeli féreg - film

Olyan vagyok még mindig, mint a szocialista filmterjesztés – minimum egy éves csúszásokkal kapom a fontos filmeket. Erről is leírtak közben már szinte mindent. Hogy mennyire ígéretesen cseréli a forgatókönyv-írói más keze alá muzsikálást a rendezői karmester-pódiumra Dan Gilroy. Hogy milyen átható alakítást nyújtott a filmben Jake Gyllenhaal. Mennyire a helyén minden: filmes ritmus, lélegzet; csend és muzsika, lámpák fénykörén túli éjszakai árnyékok lassulása-gyorsulása – hogy egy alapvetően súlyos mondanivalójú filmbe be lehet építeni egy alapvetően súlyos autós üldözést például (amit úgy egyébként teljesen áthangol a belepakolt új szemszög); hogy valójában semmilyen bejáratott filmes eszköz nem válik műfaj-idegenné (a tükörtörés totáljától a riporteri kézi kamerázás remegő képeiig), ha biztos kézzel és a helyén használja valaki. Leírták azt is sokan: a mindent a maga hasznára betegítő média tükreként azért sok újat nem mond a film – néhányan ennek okán írták le, úgymond: jó, jó, de minek még egy film a riporteri kamera teljesen valósághamisító, beteg szemszögéről, a híradóról, amely immár hírt nem ad, csak torz versenyben a többivel beteg társadalmi nézőpontok bűzlő hullámain evickél a szent nézettség mentőövébe kapaszkodva…

Lou Bloom piti tolvaj, először így mutatkozik. Így? Gátlás nélkül nyomja le az őt kerítéslopáson kapó biztonsági őrt a szimpatikus órájáért, nevetséges fensőbbséggel alkudozik az ócskás-orgazdával az összelopkodott fémen, és még nevetségesebb motivációs dumával adná el neki magát, mint munkaerőt – komplett marketing és PR-paródia az első pillanattól, de már itt is inkább ijesztő, mint vicces. Aztán belefut egy éjszakai balesetet filmező gerillaforgatócsoportba – és meglátja látványban a fantáziát. Meglátja a neki való életet? Az ösvényt, ami mellett mégis megragadhatná az Amerikai Álmot – amely a magafajtának nyilvánvalóan hiábavaló önkínzások nyomorúsága, akaratot önként rabosító delírium, rémálom inkább, amiből nincs ébredés? A magát letölthető tanfolyamokkal önképző figura, aki kamerát ragad, hogy szállítsa a reggeli hírek borzongató képeit valójában visszavonhatatlanul szociopata. A film számomra erről a szociopátiáról szól – a média-tükör ennek egyfajta megfelelően kontúros kerete csak: a tökéletesen funkcionáló részvétlenségről szól, amely saját magával (szükségleteivel és vágyaival) is ugyanennyire elidegenítő módon számol. Ne feledjük, Lou Bloom a teljesen koncentrált, fegyelmezett ugrásra-készségén túl, a gyári reakciókon, műmosolyokon és egyéb kötelező körökön túl egyetlen egyszer produkál érzelmi reakciót – amikor egy pillanatra úgy tűnik, rosszul számolt; rosszabbul, mint az újsütetű „hivatását” évek óta sikerrel űző konkurencia.

Jake Gyllenhaal tökéletesen összemarkolt alakításán át e tény sugárzik: ha áthághatók a szabályok, a versenyt mindig a leggátlástalanabb nyeri. Ilyen egyszerű ez. Ha nem működnek a társadalmi fékek, akkor tövig kell nyomni a gázt, s ha néha érdemes is megkérdezni egy-egy céges jogászt, hogy az adott forró szituáció hogyan úszható, miképp törvényesíthető, az már rég nem szempont, emberi, társadalmi értelemben milyen kárt okoz. Igen, ez a film ugyanazt meséli, mint a korábbi, akár aprólékosabban csiszolt média-tükrök, de tovább megyek: ugyanazt, mint A Wall Street farkasa, mint a Pénzemberek, mint a Tőzsdecápák; vagy másfelől nézve (és a maga hibáival együtt is) a Fegyvernepper. A Pánamerikai Rémálom valódi természetét meséli egy szűkre vont betekintésen át, pusztán Lou Bloom figuráján keresztül. „Mi van akkor, ha értem az embereket, csak nem szeretem?” kérdezi Bloom az asszisztensét egy forró filmes pillanatban – lássuk: ennyire teljes az önismerete, ennyire tudatos, pontos; és ennyire teljes a film ez által: a minket vezető szociopatákról szól, akik kiválasztódnak, aki rajzolják, festik avagy minden gesztusukkal építik nekünk a világot – akik értenek, de nem szeretnek bennünket. Nincs bennük részvét.

A rendezés zsenialitása: megmutatja, ahogy a szociopata az életet a számunkra „rendezi”. Gilroy a kötelező filmgyári köröket is mesterien futja – a jellemfejlődés bemutatásában is pontos. Hőse először csak „átrendezi”, kompozícióba helyezi a valóság „állóképét”, a minél teljesebb hatás kedvéért. Aztán elkezdi „teremteni” a valóságot, egyre gátlástalanabbul hegyezve a rögzíthetőségre, a látványosságra, a hírre; az adott szempontkörre fókuszál, amivel kiemelkedőt alkothat – jó tudni, nézd, így komponál az igazi művész: csak az összképre, a kész termékre tekintettel. Dan Gilroy messzemenőkig végiggondolta, mit csinál. Elég, ha felidézem a legforróbb képsorokat, a bűntény helyszínére behatoló kézikamerát… ahogy film „kívülről és belülről” ugyanaz (a manipuláció): a feszültség csöndjével alápontozott helyszínen, ahogy a filmest látjuk, amint úgymond dolgozik – és a stúdióban, amikor mindazt levetítik a nézőknek (s nekünk is), amit felvett. Az első felvétel feszült csendjének rögzítő, részvétlen profizmusára rímelő rendezői részvétlenség és profizmus narrációját, ahogy irányítja a (képeket velünk együtt először látó) bemondókat. Ahogy a rendező megteremti, aztán a számunkra értelmező, reflexív módon újrateremti a hatást. Lássuk, így néz ki a számunkra megmutatott valóság. És lássuk azt is, nem elég egy szociopata a nekünk így megmutatott valósághoz.

Kiábrándult korban élünk: nincs filmvégi feloldás. Se feloldozás. Kedves nézőink, ennyit kell tudnunk, amikor a világunk tükreiben saját kisszerűségeink tudatában mások nagyszerűségét bámuljuk. És hogy lássátok, mennyire javíthatatlanul romantikus vagyok, ideírom: tisztelet a kivételnek.

Dékány Dávid: Darwin Motel

Ez a verseskötet nagyon hamar hangosan köszön. Szinte elsőre, pisztolylövés-hangosan. Dagály előtt, amikor egy fiatal, gyönyörű nemzedék, amely ugyanúgy a sokkal többért hajszolja magát, ahogy bármelyik; hátrahagyva a családja szégyeneit újakat szerez: kitépi az éjszaka torkát. A dagály a gátlástalanság maga, s ez a kötet így kezdődik: látszólag esztétizálva felszabadító gesztusnak megélve a bűnt. Holott csak nevet keres a bűntudatnak, dagály utánra, a bűntudatnak, ami a legtöbb verset mélységesen átjárja, és ott fáj a legjobban, ahonnan ezt a bűntudatot elűzi a dac. Bűntudat valamiért, ami nem bűn. Szeretni nem bűn, és ennyire szeretni főleg nem az.

Dékány Dávid kötete szerelmesvers-kötet. Kamaszkötet – mondanám, de nem volna igazam. A lázat szokások, (majdnem hogy) rigolyák hűtik, a lázadásnak múltja van, (majdnem hogy) nosztalgiája. Kamaszosan hagyja figyelmen kívül mindazt, amit tekintetbe vehetne – nincs tekintettel arra a világra, amely nincs rá tekintettel, amely ítélkezik felette, amely normáin kívülre zárja a költőt. Avagy legalábbis így süt a versekből: egy hipokrita, hazug világ a maga szűkre vont normalitásával ilyen magasról leszarást érdemel. Szerelmes kötet ez, mint egy kamaszé – aki ott hord magában egy sokat bántott, sokat látott felnőttet, aki sokszor indult már valahova utoljára. Aki pontosan tudja: a világ nincs rá tekintettel.

Tehát mint egy Tarantino- vagy Guy Ritchie-mozi, vagy leginkább a Született gyilkosok. Egyfelől. Másfelől a bűntudat – a másik iránt, magam iránt; szégyenérzet ezer indokból. Két pólus, s a kettő közt a szürke ezer árnyalata, a szégyentelen szégyenérzet. Gyere, legyünk botrány! …Valljuk be a motelszobát, / ahol a takaró alatt olyan állatfajok / bújtak szorosan egymáshoz, / amiknek nem lehet közös utódjuk – mondja a hang a Botrányban; a fiatal húszas-harmincasok holnap nélküli hangján. Egy kedves barátom így foglalta össze ezt az eszmétlen korosztályt: „…igazi holnap nélküli nemzedék. Aki jómódú, annak semmiért sem kell megküzdenie, neki ezért mindegy minden, akinek mindene megvan, annak nincs hová továbblépni, tolja a szereket ezerrel, halálra issza magát egy átlagos, szürke estén csak úgy, vagy mindenkit megdug, aki az útjába esik, de úgy, hogy az mindkettőjüknek fájjon. Aki meg csóró, annak a leghalványabb esélye sincs semmire, na neki meg ezért mindegy minden, tolja a szereket ezerrel és a többi és a többi... ééés ennyi, hölgyeim és uraim.” Persze nem ennyi. Az eszmétlenség nem jelent érzéketlenséget. De így és itt mintha tényleg csak valamiféle fájdalomdomináns szubja lehetne az érzékeny ember, így csípődnek a versbe a hasonlatai: A fáradtság miatt úgy hallom, / hogy bentről szólsz, / pedig csak a te hangodon folyik a víz, / lassan, mint az első tavaszi metszéskor elvérző / diófák nedve.

Az ember, a Költő (nagybetűs grandezzával az!) próbál nem gondolni a szerelemre, holott ez a legnormálisabb dolog a világon – mégis, mintha túlkerülne a saját komfortzónán is, hiszen. Társadalmi hatás – az előítélet leszivárog, bűntudatot kelt és dacot. Holott ez a legnormálisabb dolog a világon: a szerelem, nagyon frissen és maian, nagyon tömören, metonímiák és metaforák helyett elemi szókimondással. De ahova nem kerül dac, hajnalban felgyújtott kaptárak, lövedékekhez képest igazságtalanul puha testek, oda is gázolódik vakvezető kutya, egy kézzel lökhető, leukémiás kistestvér. Vagy pusztán a betartandó műveletek sorrendje – mintha a világvégének is volna előre megírt protokollja. A rosszindulatú tájon, ahol túl sok közös titok lappang ahhoz, hogy elengedje egymást a költő, s akivel szökne. Ebből a teljes kilátástalanságból. Lehet, hogy a Költő nagybetűvel az, de teljes valóság-érzetet épít a versekkel.

Nem kéne érezze sem a bűntudatot, sem a dacot – felszabadultabban szerethetne. Léphetnék tévútra, mondhatnám, hogy mindannyian ezt érezzük: bárkihez hozzáérni határátlépés, belehatolni pláne, amikor a szerelem ezer ízét kóstolod, még a megszokott ízekben is ott van ez a bűn-fűszer; az eredendő… de ezek az apák bűnei, a mieink. Az első verssel kiröhögött, elhagyott bűnök. Mindig valamilyen eszme megkötöző viszonyában. Dékány Dávid nemzedéke eszmétlenségben eszmélt önmagára. Önmagával van tele. Csupa határátlépés – de úgy, mint aki szögesdrótot szaggat: sértés és sérülés elegyét hordozva magán. Ezeket veszi számba. Túlzásokba esve, mérhetetlenül komolyan véve önmagát, mérhetetlenül korán megejtve olyan elszámolásokat, aminek nem volna még itt az ideje. De az egyik legerősebb hangon, amivel mostanában találkoztam. Olvassátok.

A kötetről recenziós epigonvers is született.

Ninja Scroll - film

Az első dolog, ami eszembe jut a Ninja Scrollról, a látásmód, ami sugárzik belőle. A történetet megálmodó elme látásmódja valójában jellegzetesen japán módon tradicionális: ennek a filmes rémálomnak lenyűgöző mélységei vannak, ugyanakkor olyan, mint egy elszabaduló kamaszfantázia. Az erőszak pillanataiban felszabadult örömmel tocsog: legyen akár testek csonkolása, akár alávetettségbe kényszerült testekből facsart élvezet (vagy akár a kettő vegyüléke), gátlás nélkül megmutatja. Minden más emberi interakció vagy érzelemmentes, pontosan szabályozott rituálék rabja, vagy a lehetetlennel való szembenézés maga. Ha mégiscsak születik a hősökben az indulaton túl bármi érzelem a másik iránt, az így vagy úgy, de elfojtásra kerül. Elfojtódni kényszerül – s legfeljebb a halálban teljesedhet.

Jó tudni: Japánban évszázadokon át így állt a művészi ábrázolás a szerelemhez, a kötelesség élvezni kötözött szubjaként kezelve az egész érzelmi komplexet – a popkultúra ilyen-olyan játékai a maguk módján csak ennek a tradíciónak köszönnek. A mozgókép japán akcióműfaja, a chambara régen mesélt történetek, japán legendák: monogatarik fénnyel írt finoman eklektikus lenyomata; s az egyik kedvenc japán rajzfilm-alkotóm kultikus animéje: a Jubei Ninpucho, a Ninja Scroll se más. S elsősorban nem a múlt meséibe lógó, vagy történeti valóságba ágyazódó gyökerei okán. Nem a főhős okán, legyen bármennyire is egykor élt „valóságos legenda” (sajátosan japán szószerkezet…) alteregója. Nem a korba ágyazás okán, ahogy a Tokugava-sógunátus időszakának színei, fényei, történetileg hiteles félelmei (például a kiújuló polgárháború fenyegetése) megjelennek a filmben. Nem; a töretlen hagyomány maga a látásmód – akkor is, ha Kibagami Dzsube, a harcos ezúttal Kimón nyolc Ördögével néz szembe. Akkor is, ha rajtuk át valójában a saját múltjára lát.

Ez egy ősi attitűd ott, Japánban. Úgyhogy amikor Kavadzsiri Josiaki (angolosan Joshiaki Kawajiri) látásmódjával először találkoztam az Animatrix Program című epizódjában, nagyon sok eleme ismerősen köszöntött. Semmi akadálya nem volt, hogy azonnal beleszeressek a képből szinte kihasító pengékbe, az őrülten nagyvonalú térkezelésbe, a dinamikába, amit a pengeéles kardok mellett az elsuhanó köpenyek „vágtak”; a pozitív karakterek örökké fájdalmat sugárzó szájsarkába, a kézzel rajzolt világ gazdag sokrétegűségébe – semmi akadálya nem volt, hogy beleszeressek abba, ahogy a rendező él az örökségével, s abba, amit maga Kavadzsiri tesz az örökölt látásmódhoz. A Program kilóg abból a kitűnő sorból, vizuálisan és történetvezetését tekintve is – mindegyik film a maga módján hozzátesz a Mátrix (akkor még friss és filmes megújulást sugalló) Univerzumához (s van amelyik szerintem is többet); de a Program teszi hozzá a múlt öröksége: a tradíció távlatát.

A Ninja Scroll mindez egész estés, színes, szélesvásznú változatban. Kibagami Dzsube, a harcos a Mocsizuki-klán birtokán vág át, amikor az egyik halászfaluban járvány tör ki. A klán kamarása által az esetet kivizsgálni odaküldött Koga nindzsa-klán harcosait lemészárolja néhány emberfeletti erejű idegen – egyedül a nindzsalány, Kagero menekül meg, Dzsube segítségével, aki véletlenül ugyanabba a szentélybe menekül a vihar elől, ahova a kőbőrű szörny, Tesszai hurcolja a lányt… Megannyi véletlennek látszó esemény; valójában egyfelől politikai intrikák: a Sötét Sógun szőtte háló, összeesküvés a szigetország feletti hatalom megszerzésére; másfelől kötelesség-mítosz: Dzsube elkerülhetetlen sorsa – újra szembe kell nézzen, meg kell vívjon a múltja szörnyetegével. A dramaturgia azt sugallja: nincsenek véletlenek, és az egykori eskü elől hiába szöksz, végül úgyis be kell teljesítened, amit követel.

Minden benne lüktet e filmben, amit a japán kötelességtudatból és hűségből csak befogadni képes a távoli elme – számomra minden kardrántó szamuráj- és nindzsafilm esszenciája; benne lakik a sorozatos párbaj az egyre nehezebb kihívásokkal, ahol az ellenfelek is (legyenek akármennyire torzult személyiségek egyébként) büszke harcosok, akik nem fogadják el a segítséget, és a bajtársaiktól sem fogadják el a sérelmet. Benne lüktet a fura kettősség, hogy a „kard határvonala” mindig átlépődik, a „láthatatlan kardé”, erkölcsé, gátlásé soha; akkor sem, ha az élet múlik rajta. A Sógun orgyilkosa rajzban, odarímelő párbaj-dinamikákkal (hiába emberfelettiek az ellenfelek), ahol annak a híres fürdő-jelenetnek is megvan a maga pontos leképeződése.

Minden benne lüktet, sőt, sokkal több – és valójában ez a többlet teszi a szememben Kavadzsirit a többi „nagy” anime-alkotóval egyenrangúvá. Mert nemcsak a chambara műfajának esszenciális, rajzolt megvalósulása, de a komplementere is. Dzsube valójában egyetlen párviadalát sem nyerné meg „tisztán”, egyedül. Hol akaratlanul, hol a hibáival, a botlásaival, a kudarcával, vagy akár a fogságba esése révén, de minden viadalában, minden győzelmében részes Kagero is. A méreggel átitatott testű, ölelhetetlen nindzsa-lány a teste mérgével, a mérgével átitatott szirmokkal, a bambuszban „felejtett” pengéjével, de akár az óvatlanságával, még saját megrontottságának kínzó tudatával is a férfit segíti. Egészen az utolsó, mindent eldöntő küzdelemig - a párviadalig Gemmával, az Ördögök vezérével; Dzsube múltjának démonával - minden párbajban részes. Egyedül Dzsube múltjához nem fér hozzá, csak úgy, hogy a részévé válik. Többet erről nem árulhatok el…

Ha gonosz akarnék lenni, mondhatnám: Kavadzsiri Josiaki minden filmjében ugyanezt a tradíció-mesét ismételgeti új és új köntösben. Még ha igazam volna is (de nincs), akkor is érdemes volna végignézni az összes filmjét, annyiféleképpen járja körül a harcos megfelelésvágyát, a saját eszmények kötözte kötelességtudatot. Legközelebb ennek jegyében D-ről, a félig vámpír vámpírvadászról mesélek majd…

John le Carré: Single & Single

Egy új le Carré mindig élmény – hogy ezúttal mégis azt éreztem, a szokásosnál is lassabban építkező, komótos, udvarias hang valahogy nehezebben talál utat hozzám, leginkább a tikkasztó hőségnek köszönhető. Le Carré ugyanis nagyon nem nyári olvasmány – sokkal inkább szürke őszi-téli estékre való. Olyankor valahogy könnyebb hozzálassulni a tempójához, értékelni jellegzetesen angol finomságait és maró humorba forgatott bölcsességeit.

A felütés ugyanakkor passzol az olvasót jelen esetben fojtogató körülményekhez: a forróságtól olvadozó török hegyekben megkínoznak, majd agyonlőnek egy élre vasalt angol vállalati jogászt, akinek látszólag semmihez semmi köze és a legkevésbé sem tudja, hogy került egyáltalán oda, ahova és mit is követett el. Nagyjából ezzel egy időben egy eldugott angol kisvárosban egy gyerekzsúrokon parádézó kispályás bűvész számláján rejtélyes milliók jelennek meg – naná, hogy múltbeli árnyakat és titkolt életeket hozva magukkal. Eltűnik egy befolyásos londoni pénzügyi szakember, egy orosz teherhajót, gyomrában megkérdőjelezhető legalitású rakománnyal feltartóztatnak a tengeren, orosz gengszterek és svájci pénzmosók csapnak össze és egy angol vámtiszt furcsa összefüggésekre bukkan.

Csak a szokásos le Carré-i felállás, nemde? A rutinos olvasó már úgyis tudja, hogy minden mindennel összefügg és a megannyi széttartó szál, ismeretlen ismerős és pénzügyi machináció közepette úgyis kikerekedik valami mocskos politikai és/vagy gazdasági machináció képe – ami ismét csak túlságosan rímel a hétköznapjainkra ahhoz, hogy maradéktalanul jólessen. A keret ezúttal a ’90-es évek eleje, a Szovjetunió összeomlása utáni időszak, a zavarosban halászók aranykora – régi és új oligarchák, keleti és nyugati gengszterek, tisztes bankárok és feltörekvő businessman-palánták egy emberként vetik rá magukat a hirtelen őrizetlenül maradt szovjet javakra. Piacra kerül itt minden, nukleáris fegyverektől kezdve egész utódállamokon át a kizsigerelt oroszok véréig.

A Single-ház természetesen maradéktalanul tisztességes eszközökkel igyekszik ott segíteni, ahol tud, hogy mindeme exszovjet kincsek az újonnan formálódó orosz pénzügyi elit kezében maradjanak és hozzanak tisztes hasznot. Mi más lenne a dolguk becsületes angol befektetési cégként? Hogy idősebb és ifjabb Single szakításának, a fiú apjától való elszigetelődésének, majd a cégalapító eltűnésének mi köze mindehhez, azt igazán senki sem tudhatja… Hogy hogy jön a képbe a brit titkosszolgálat, azt pláne nem…

Single & Single – nem véletlen a címadás. Ez a könyv a bűnügyi regény álcájába bújva valójában apa és fia regénye. Szorosan ott liheg a le Carré-életmű (egyik) csúcsa, az Egy tökéletes kém nyomában: középpontban a szerzőt egész életében kísértő apa-fiú konfliktussal. Csodálat, csalódás, árulás, megbánás adják egymásnak a stafétát a lapokon, miközben újrajátszódik (megint) az ifjú David John Moore Cornwell (alias John le Carré) ráismerése saját apja valódi természetére. Ám nem állunk meg itt – most először kapott el úgy igazán az érzés, hogy le Carré folyamatos küzdelme az apával egyfajta küzdelem a hazával, a kötelességgel, a belénk kódolt értékrendekkel is. Mintha mindent, ami fontos, egyszer el kéne árulnunk – ahogy főszereplőnk esik szerelembe a „másik apával”, a tiltott nővel, az orosz lélekkel, Oroszország álmával.

Kémregény ezúttal szinte nincs is, van helyette megannyi gazdasági bűntett és kiváló jellemrajzok sokasága. A sokadik regény után kezdem úgy érezni, mintha a szerző valamiféle fáradhatatlan lelkiismerettől hajtva „végigírná” jelen világunk összes betegségét – újra meg újra rámutatva arra, mire képes az ember, ha túl sok lehetőséget kap a kezébe. Tegyük csak egymás mellé ezeket a könyveket – garantáltan nem lesz kellemes ránézni az összképre.

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Dóra

Minyonizálódva

Ha az ember körbenézett az utóbbi néhány hétben a fogyasztói társadalom bármely templomában, akár virtuálisan, akár valóságosan, könnyen az lehetett az érzése, hogy három kis sárga krumpli eluralta a világunkat. A 2010-es Gru című animációs filmben feltűnt kantárosgatyás sárga izék hirtelen mindenhol - de tényleg: mindenhol - megjelentek, cukorkásdoboztól gyerek (és felnőtt) ruházaton és sportszereken át a párforintos ceruzákig és a sokszázezres dizájner cipellőkig. Hogy hogyan jutottak Gru arctalan kis segítőinek szerepétől a világuralomig, az ma már történelem.

A minyonok (eredetiben minions – a magyarítás némiképp szerencsétlen, hisz semmi köze a sütihez, de legalább vicces) már közvetlenül az első Gru film után is sajátos kultusznak örvendtek: eleinte még csak a netet lepték el vicces képek és videók tömkelegével, majd szép lassan beszivárogtak a popkultúra megannyi területére, hogy a második filmben már ne is a címszereplő főgonosz, sokkal inkább ők legyenek a „húzónév”. Idén pedig elkövetkezett az elkerülhetetlen: a minyonok saját filmmel hódítanak. Mely film történetileg ugyan lehet, hogy egy hatalmas nulla, ám gegparádénak elég szórakoztató, felnőttek felé tett kikacsintásai pedig kifejezetten szerethetővé teszik, azzal meg ugye mindannyian tisztában vagyunk, hogy amíg pár hét alatt dollárszázmilliókat képesek összeökörködni ezek a kis krumplik a mozikasszáknál, addig úgyis mindegy hogy fanyalgunk-e vagy sem?

Szóval film, ajándéktárgyak tömkelege, gyűjtögetős ez-meg-az amíg csak a szem ellát, mi jöhet még? Naná, hogy a minyonok beférkőznek a könyvesboltok polcaira is. Ami elsőre tán meglepő, hogy nem gyerekeket célzó film-átirat mesekönyv formájában (no azért félni nem kell, tuti eljön az is…) hanem elsősorban felnőtteknek szóló képregényben. A francia Renaud Collin - Didier Ah-Koon páros eredetileg a Spirou magazinban megjelent egyoldalas kis történeteit a mozibemutatóhoz időzítve gyűjtötték kötetbe és dobták piacra a világ számos országában.

A történetnek baljósan nevezhető laza keret negyvenegynéhány egyoldalas epizódot fog közre, melyek egytől egyig a minyonok hétköznapjainak magától értetődő helyzetkomikumára vannak kihegyezve. Ha jól figyeltünk, könnyen dekódolhatjuk, hogy ezek itt már Gru minyonjai – a szorgos kis segítők, akiknek egyetlen életcélja, hogy látástól vakulásig dolgozva segítsék gonosz gazdájukat a világuralom megszerzésében. Persze még a világraszóló gonoszok élete sem csupa csillogás és nagyszabású csata, napjaik nagy részét bizony a kemény és lélekölő munka teszi ki. Szegény kis krumplijaink csak robotolnak a „gyárban”, agyba-főbe szívatják egymást, elszúrják, amit csak lehet, pszichológusminyonhoz mennek, olykor szórakoznának, néha sportolnának és persze sokszor, nagyon sokszor vágyakoznak hiába egy banán után.

Aki képes röhögni ezeken a fura kis lényeken bármilyen szituációban, ezen a képregényen is remekül fog szórakozni – nyilvánvalóan történetet, mondanivalót, értelmet keresni benne balgaság. Ez itt nettó agyzsibbasztó humor, abból a fajtából, ami különösen ajánlott munkahelyi felhasználásra – részben azért mert két fárasztó telefon/akta/megbeszélés között egy oldal pont elég rövid ahhoz, hogy jókedvre derítsen; részben, mert - saját tapasztalat alapján mondhatom - a minyonok elég hatékonyan kovácsolják össze a kollégákat az együttnevetésben.

S hogy mi jöhet még? A Collin - Ah-Koon páros képregényeiből öszeállt még egy kötet, ennek megjelenését az őszi szezonra jelezték; a film minden előzetes várakozásnál nagyobbat kaszál, tehát borítékolhatóan lesz folytatás; a gyerekek (és gyermeklelkű felnőttek) pedig nemes egyszerűséggel megőrülnek bármiért, amin ez a három idétlen minyon szerepel. Úgyhogy egy darabig még biztos nincs megállás. Előbb-utóbb a minyonok meghódítják az egész világegyetemet, mi meg csak nézünk, mint a moziban…