2015. szeptember 7., hétfő

Nő kutyával és holddal

Igazi hisztisen-nőiesen átgondolatlan, hirtelen felindulásból meghozott döntés eredménye volt, hogy a Pacskovszky fivérek regénye az asztalomon landolt – hogy aztán hosszú hetekig csak csúnyán nézzünk egymásra és ne értsük, hogy hozott össze minket a sors. Lehetséges, hogy a csodaszép borító vett meg – valljuk be, minden könyvmoly életében vannak olyan könyvek, melyekre csak a borító miatt csapott le. A némiképp szenzációhajhász fülszöveg ellenben egyenesen taszított, ráadásul a „romantikus kalandokba keveredő rendőrnő nyomoz” felállással is igen könnyű mellélőni. És még kedvem sem volt krimihez (sci-fi időszak van, bocs…) szóval maradjunk annyiban, hogy távolról méregettük egymást.

Aztán jött az ősz, vele a kedv a krimihez, ez épp kézbe ugrott, én meg vertem a fejem a falba hogy miért vártam idáig. Félelmetesen profi – leginkább ez a két szó jellemzi a könyvet. Nem hibátlan, de veszettül jól összerakott történet, remek hangulat, emlékezetes szereplők tömkelege (ami nagy szó!), élénk, egyedi, nekünk pont annyira hazai, hogy ne ülje meg a gyomrunkat, másnak tán pont annyira „egzotikus” a magyar szállal, hogy még simán megállja (mert megállhatná) a helyét a nemzetközi porondon. És ha ez nem lenne elég, sikerül a kezdeti rózsaszínbe hajló lányregény hangulatot úgy átfordítani vérgőzös krimibe, hogy sem erőltetettnek nem érezzük, sem életidegennek – pláne mert az egésznek a savát-borsát adó főszereplő a vérgőzben is megőrzi rózsaszínbe (is) hajló egyéniségét. Profi!

Emma, a tíz évvel korábbi futó ismeretség nyomában Skóciáig futó magyar rendőrnő alakja a regény egyik legnagyobb erőssége – lehet őt kritizálni, amiért néha úgy viselkedik, mint egy csúcskategóriás naiva, és rendőr létére ordas nagy hülyeségeket csinál, de kár. Épp mert minden naivitása, megkérdőjelezhető döntése, kétségbeesett kapaszkodása mögött ott ordít a félelem – félelem a magánytól, az egyedülléttől, a mellettünk elszáguldó napok egyhangúságától. Igen, néha bennem is felötlött, hogy hogy lehet ez a nő ilyen ostoba, hogy nem látja a fától az erdőt, hogy vidéki kastélyokról és jólfésült gyerekekről álmodozik miközben rendőr létére egy bűntény kellős közepébe csöppent – de közben mindez annyira reális, annyira ott van még a legjózanabb, legértelmesebb nők párkapcsolati döntéseiben is, hogy nincs min csodálkozni. Legfeljebb azon, hogy volt képes két pasi ily érzékenyen láttatni azt, milyen kétségbeesetten tudunk ragaszkodni az ideáinkhoz, akkor is, ha józan ésszel pontosan tudjuk, már rég füstbe mentek.

Mert azért ahhoz nem kell olyan nagy nyomozói tehetség, hogy az ember kikövetkeztesse, Alan Hunter, a titokzatos hobbifotós eltűnése mögött több van, mint ami elsőre látszik. Pláne miután kiderül, hogy nem is Alan Hunter, hanem Alan Henderson, és bár hobbifotósnak hobbifotós, mellékesen dúsgazdag sütigyáros. Kegyetlen üzletasszony hírében álló nővérkével, agresszívan kitúrt egykori üzlettárssal, pénzbehajtókkal, egykori iraki zsoldosokkal körülvéve – no meg egy táskával, benne kisebb vagyonnyi pénzzel és egy gyanúsan alaposan titkosított mappákkal teli laptoppal. A fülig (és irracionálisan) szerelmes Emma naná hogy maga indulna reménybeli szerelme nyomába, de ehhez a helyi rendőrségnek is lesz néhány szava – pláne mert a nő a szemükben elsősorban gyanúsított. Aztán szép lassan elkezdenek hullani a szereplők…

Azért meg kell mondjam, amikor nagy hirtelen egy kínzásokkal megspékelt hármas gyilkosságnál találtuk magunkat, elgondolkodtam, hogy némiképp túlzásokba estünk – ha van kritikám, akkor az a túlpörgetettség. Valahogy mindenből kicsit sok van ebben a könyvben, ami lehet, hogy az amúgy történetileg dicséretes filmszerűségnek köszönhető. Filmszerűen sok az így-úgy szélsőségesen kirívó szereplő – persze lehet, hogy minden skót városban rohangálnak háborútól bekattant iraki veteránok, levitézlett helyi celeb sportsztárok, kegyetlen pénzbehajtók, korrupt politikusok, lengyel bevándorlóból lett rendőrfőnökök és buddhista egykori cukrászok, de így egyben kicsit sok. A végére már könyörögni tudtam volna egy-két hétköznapi, normális szereplőért. Ugyanakkor… eléggé biztos vagyok benne, hogy pont a filmes tapasztalatnak is köszönhető, hogy a szereplők, legyenek akárhányan, egytől egyig megkapják a maguk karakterét, nem csak „vászonra” pakolt hátterek, van életük, mindannyian képesek hozzátenni a fő vonalhoz – azt hiszem, ez a legkritikusabb pont. És itt jön ki a jó értelemben vett profizmus – hogy érezzük, Emma történetében mellékszereplők ők, de megvan a saját történetük, amelyben ők a főszereplők.

Nem tudom, megérdemli-e az „utóbbi idők legjobb magyar krimije” titulust – nem olvastam elég hazai krimit ahhoz, hogy ezt megítéljem, de annyit mondhatok, hogy simán ott van az utóbbi évek legjobb általam olvasott (kortárs) krimijei között. Bőven odafér a skandináv krimiirodalom sztárjai mellé – aki azt a műfajt szereti, nem fog csalódni ebben sem. És bár mostanában (kevés kivétellel) eléggé utálok mindent, ami sorozat, a sejtelmesen lekerekített, folytatható-is-meg-nem-is befejezés után simán vevő lennék a folytatásra – csak egyet kérek: ne vigyük bele Emmát újra meg újra ugyanezekbe a romantikus klisékbe. Inkább nyomozzon!


Kiadó: Agave

2 megjegyzés :

PuPilla írta...

Subidubá, subidubá, subidubidubá! :D Úgy örülök, hogy tetszett! Szerintem is annyira jó, és tényleg megállná a helyét bárhol, nemzetközi színvonal, nem egy összedobott valami, amiben van valami kis magyarkodás is. :) Profi, ez a legjobb szó rá. Engem a pörgés sem zavart, valahogy igényelre a történetvezetés azt a felpörgetést ott.

Ilweran írta...

:)))
Engem sem a pörgés zavart, az kifejezetten jól esett, ált. "lassabb" könyveket olvasok, üdítő volt :) csak a sok kirívó karakter egy ilyen kisvárosban nekem mindig fura. Mindenki különleges/zakkant/bérgyilkos/vámpír/vérfarkas/akármi... Kicsit túlsűrítettnek éreztem, de ez volt az egyetlen döccenő :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...