Ninja Scroll - film

Az első dolog, ami eszembe jut a Ninja Scrollról, a látásmód, ami sugárzik belőle. A történetet megálmodó elme látásmódja valójában jellegzetesen japán módon tradicionális: ennek a filmes rémálomnak lenyűgöző mélységei vannak, ugyanakkor olyan, mint egy elszabaduló kamaszfantázia. Az erőszak pillanataiban felszabadult örömmel tocsog: legyen akár testek csonkolása, akár alávetettségbe kényszerült testekből facsart élvezet (vagy akár a kettő vegyüléke), gátlás nélkül megmutatja. Minden más emberi interakció vagy érzelemmentes, pontosan szabályozott rituálék rabja, vagy a lehetetlennel való szembenézés maga. Ha mégiscsak születik a hősökben az indulaton túl bármi érzelem a másik iránt, az így vagy úgy, de elfojtásra kerül. Elfojtódni kényszerül – s legfeljebb a halálban teljesedhet.

Jó tudni: Japánban évszázadokon át így állt a művészi ábrázolás a szerelemhez, a kötelesség élvezni kötözött szubjaként kezelve az egész érzelmi komplexet – a popkultúra ilyen-olyan játékai a maguk módján csak ennek a tradíciónak köszönnek. A mozgókép japán akcióműfaja, a chambara régen mesélt történetek, japán legendák: monogatarik fénnyel írt finoman eklektikus lenyomata; s az egyik kedvenc japán rajzfilm-alkotóm kultikus animéje: a Jubei Ninpucho, a Ninja Scroll se más. S elsősorban nem a múlt meséibe lógó, vagy történeti valóságba ágyazódó gyökerei okán. Nem a főhős okán, legyen bármennyire is egykor élt „valóságos legenda” (sajátosan japán szószerkezet…) alteregója. Nem a korba ágyazás okán, ahogy a Tokugava-sógunátus időszakának színei, fényei, történetileg hiteles félelmei (például a kiújuló polgárháború fenyegetése) megjelennek a filmben. Nem; a töretlen hagyomány maga a látásmód – akkor is, ha Kibagami Dzsube, a harcos ezúttal Kimón nyolc Ördögével néz szembe. Akkor is, ha rajtuk át valójában a saját múltjára lát.

Ez egy ősi attitűd ott, Japánban. Úgyhogy amikor Kavadzsiri Josiaki (angolosan Joshiaki Kawajiri) látásmódjával először találkoztam az Animatrix Program című epizódjában, nagyon sok eleme ismerősen köszöntött. Semmi akadálya nem volt, hogy azonnal beleszeressek a képből szinte kihasító pengékbe, az őrülten nagyvonalú térkezelésbe, a dinamikába, amit a pengeéles kardok mellett az elsuhanó köpenyek „vágtak”; a pozitív karakterek örökké fájdalmat sugárzó szájsarkába, a kézzel rajzolt világ gazdag sokrétegűségébe – semmi akadálya nem volt, hogy beleszeressek abba, ahogy a rendező él az örökségével, s abba, amit maga Kavadzsiri tesz az örökölt látásmódhoz. A Program kilóg abból a kitűnő sorból, vizuálisan és történetvezetését tekintve is – mindegyik film a maga módján hozzátesz a Mátrix (akkor még friss és filmes megújulást sugalló) Univerzumához (s van amelyik szerintem is többet); de a Program teszi hozzá a múlt öröksége: a tradíció távlatát.

A Ninja Scroll mindez egész estés, színes, szélesvásznú változatban. Kibagami Dzsube, a harcos a Mocsizuki-klán birtokán vág át, amikor az egyik halászfaluban járvány tör ki. A klán kamarása által az esetet kivizsgálni odaküldött Koga nindzsa-klán harcosait lemészárolja néhány emberfeletti erejű idegen – egyedül a nindzsalány, Kagero menekül meg, Dzsube segítségével, aki véletlenül ugyanabba a szentélybe menekül a vihar elől, ahova a kőbőrű szörny, Tesszai hurcolja a lányt… Megannyi véletlennek látszó esemény; valójában egyfelől politikai intrikák: a Sötét Sógun szőtte háló, összeesküvés a szigetország feletti hatalom megszerzésére; másfelől kötelesség-mítosz: Dzsube elkerülhetetlen sorsa – újra szembe kell nézzen, meg kell vívjon a múltja szörnyetegével. A dramaturgia azt sugallja: nincsenek véletlenek, és az egykori eskü elől hiába szöksz, végül úgyis be kell teljesítened, amit követel.

Minden benne lüktet e filmben, amit a japán kötelességtudatból és hűségből csak befogadni képes a távoli elme – számomra minden kardrántó szamuráj- és nindzsafilm esszenciája; benne lakik a sorozatos párbaj az egyre nehezebb kihívásokkal, ahol az ellenfelek is (legyenek akármennyire torzult személyiségek egyébként) büszke harcosok, akik nem fogadják el a segítséget, és a bajtársaiktól sem fogadják el a sérelmet. Benne lüktet a fura kettősség, hogy a „kard határvonala” mindig átlépődik, a „láthatatlan kardé”, erkölcsé, gátlásé soha; akkor sem, ha az élet múlik rajta. A Sógun orgyilkosa rajzban, odarímelő párbaj-dinamikákkal (hiába emberfelettiek az ellenfelek), ahol annak a híres fürdő-jelenetnek is megvan a maga pontos leképeződése.

Minden benne lüktet, sőt, sokkal több – és valójában ez a többlet teszi a szememben Kavadzsirit a többi „nagy” anime-alkotóval egyenrangúvá. Mert nemcsak a chambara műfajának esszenciális, rajzolt megvalósulása, de a komplementere is. Dzsube valójában egyetlen párviadalát sem nyerné meg „tisztán”, egyedül. Hol akaratlanul, hol a hibáival, a botlásaival, a kudarcával, vagy akár a fogságba esése révén, de minden viadalában, minden győzelmében részes Kagero is. A méreggel átitatott testű, ölelhetetlen nindzsa-lány a teste mérgével, a mérgével átitatott szirmokkal, a bambuszban „felejtett” pengéjével, de akár az óvatlanságával, még saját megrontottságának kínzó tudatával is a férfit segíti. Egészen az utolsó, mindent eldöntő küzdelemig - a párviadalig Gemmával, az Ördögök vezérével; Dzsube múltjának démonával - minden párbajban részes. Egyedül Dzsube múltjához nem fér hozzá, csak úgy, hogy a részévé válik. Többet erről nem árulhatok el…

Ha gonosz akarnék lenni, mondhatnám: Kavadzsiri Josiaki minden filmjében ugyanezt a tradíció-mesét ismételgeti új és új köntösben. Még ha igazam volna is (de nincs), akkor is érdemes volna végignézni az összes filmjét, annyiféleképpen járja körül a harcos megfelelésvágyát, a saját eszmények kötözte kötelességtudatot. Legközelebb ennek jegyében D-ről, a félig vámpír vámpírvadászról mesélek majd…