2015. augusztus 26., szerda

Éjjeli féreg - film

Olyan vagyok még mindig, mint a szocialista filmterjesztés – minimum egy éves csúszásokkal kapom a fontos filmeket. Erről is leírtak közben már szinte mindent. Hogy mennyire ígéretesen cseréli a forgatókönyv-írói más keze alá muzsikálást a rendezői karmester-pódiumra Dan Gilroy. Hogy milyen átható alakítást nyújtott a filmben Jake Gyllenhaal. Mennyire a helyén minden: filmes ritmus, lélegzet; csend és muzsika, lámpák fénykörén túli éjszakai árnyékok lassulása-gyorsulása – hogy egy alapvetően súlyos mondanivalójú filmbe be lehet építeni egy alapvetően súlyos autós üldözést például (amit úgy egyébként teljesen áthangol a belepakolt új szemszög); hogy valójában semmilyen bejáratott filmes eszköz nem válik műfaj-idegenné (a tükörtörés totáljától a riporteri kézi kamerázás remegő képeiig), ha biztos kézzel és a helyén használja valaki. Leírták azt is sokan: a mindent a maga hasznára betegítő média tükreként azért sok újat nem mond a film – néhányan ennek okán írták le, úgymond: jó, jó, de minek még egy film a riporteri kamera teljesen valósághamisító, beteg szemszögéről, a híradóról, amely immár hírt nem ad, csak torz versenyben a többivel beteg társadalmi nézőpontok bűzlő hullámain evickél a szent nézettség mentőövébe kapaszkodva…

Lou Bloom piti tolvaj, először így mutatkozik. Így? Gátlás nélkül nyomja le az őt kerítéslopáson kapó biztonsági őrt a szimpatikus órájáért, nevetséges fensőbbséggel alkudozik az ócskás-orgazdával az összelopkodott fémen, és még nevetségesebb motivációs dumával adná el neki magát, mint munkaerőt – komplett marketing és PR-paródia az első pillanattól, de már itt is inkább ijesztő, mint vicces. Aztán belefut egy éjszakai balesetet filmező gerillaforgatócsoportba – és meglátja látványban a fantáziát. Meglátja a neki való életet? Az ösvényt, ami mellett mégis megragadhatná az Amerikai Álmot – amely a magafajtának nyilvánvalóan hiábavaló önkínzások nyomorúsága, akaratot önként rabosító delírium, rémálom inkább, amiből nincs ébredés? A magát letölthető tanfolyamokkal önképző figura, aki kamerát ragad, hogy szállítsa a reggeli hírek borzongató képeit valójában visszavonhatatlanul szociopata. A film számomra erről a szociopátiáról szól – a média-tükör ennek egyfajta megfelelően kontúros kerete csak: a tökéletesen funkcionáló részvétlenségről szól, amely saját magával (szükségleteivel és vágyaival) is ugyanennyire elidegenítő módon számol. Ne feledjük, Lou Bloom a teljesen koncentrált, fegyelmezett ugrásra-készségén túl, a gyári reakciókon, műmosolyokon és egyéb kötelező körökön túl egyetlen egyszer produkál érzelmi reakciót – amikor egy pillanatra úgy tűnik, rosszul számolt; rosszabbul, mint az újsütetű „hivatását” évek óta sikerrel űző konkurencia.

Jake Gyllenhaal tökéletesen összemarkolt alakításán át e tény sugárzik: ha áthághatók a szabályok, a versenyt mindig a leggátlástalanabb nyeri. Ilyen egyszerű ez. Ha nem működnek a társadalmi fékek, akkor tövig kell nyomni a gázt, s ha néha érdemes is megkérdezni egy-egy céges jogászt, hogy az adott forró szituáció hogyan úszható, miképp törvényesíthető, az már rég nem szempont, emberi, társadalmi értelemben milyen kárt okoz. Igen, ez a film ugyanazt meséli, mint a korábbi, akár aprólékosabban csiszolt média-tükrök, de tovább megyek: ugyanazt, mint A Wall Street farkasa, mint a Pénzemberek, mint a Tőzsdecápák; vagy másfelől nézve (és a maga hibáival együtt is) a Fegyvernepper. A Pánamerikai Rémálom valódi természetét meséli egy szűkre vont betekintésen át, pusztán Lou Bloom figuráján keresztül. „Mi van akkor, ha értem az embereket, csak nem szeretem?” kérdezi Bloom az asszisztensét egy forró filmes pillanatban – lássuk: ennyire teljes az önismerete, ennyire tudatos, pontos; és ennyire teljes a film ez által: a minket vezető szociopatákról szól, akik kiválasztódnak, aki rajzolják, festik avagy minden gesztusukkal építik nekünk a világot – akik értenek, de nem szeretnek bennünket. Nincs bennük részvét.


A rendezés zsenialitása: megmutatja, ahogy a szociopata az életet a számunkra „rendezi”. Gilroy a kötelező filmgyári köröket is mesterien futja – a jellemfejlődés bemutatásában is pontos. Hőse először csak „átrendezi”, kompozícióba helyezi a valóság „állóképét”, a minél teljesebb hatás kedvéért. Aztán elkezdi „teremteni” a valóságot, egyre gátlástalanabbul hegyezve a rögzíthetőségre, a látványosságra, a hírre; az adott szempontkörre fókuszál, amivel kiemelkedőt alkothat – jó tudni, nézd, így komponál az igazi művész: csak az összképre, a kész termékre tekintettel. Dan Gilroy messzemenőkig végiggondolta, mit csinál. Elég, ha felidézem a legforróbb képsorokat, a bűntény helyszínére behatoló kézikamerát… ahogy film „kívülről és belülről” ugyanaz (a manipuláció): a feszültség csöndjével alápontozott helyszínen, ahogy a filmest látjuk, amint úgymond dolgozik – és a stúdióban, amikor mindazt levetítik a nézőknek (s nekünk is), amit felvett. Az első felvétel feszült csendjének rögzítő, részvétlen profizmusára rímelő rendezői részvétlenség és profizmus narrációját, ahogy irányítja a (képeket velünk együtt először látó) bemondókat. Ahogy a rendező megteremti, aztán a számunkra értelmező, reflexív módon újrateremti a hatást. Lássuk, így néz ki a számunkra megmutatott valóság. És lássuk azt is, nem elég egy szociopata a nekünk így megmutatott valósághoz.

Kiábrándult korban élünk: nincs filmvégi feloldás. Se feloldozás. Kedves nézőink, ennyit kell tudnunk, amikor a világunk tükreiben saját kisszerűségeink tudatában mások nagyszerűségét bámuljuk. És hogy lássátok, mennyire javíthatatlanul romantikus vagyok, ideírom: tisztelet a kivételnek.

2 megjegyzés :

  1. Egyszer nézhető középszerű film.

    Az tény, hogy bemutatja a médiavilág sötét oldalát, ugyanakkor kiforgatja önmagából a Bűn és bűnhődés-filmek eredeti koncepcióját. Raszkolnyikov elköveti a bűnt, Raszkolnyikov megbűnhődik. A dosztojevszkiji koncepciót rengeteg könyv és film követte, hol remekebb, hol gyatrább formában. A remekebb megvalósítások közé tartozik Nemes István A bosszú démona c. regénye, ahol kisstílű főhőse, Fürge Calver keményen megbűnhődik a végén. De említhetném Berke Szilárd Szüzek vacsorára c. novelláját is. A lényeg, hogy az erkölcsileg szar emberek elnyerik a történet végén méltó büntetésüket.

    Később megjelent egy másik tendencia, ami kiforgatta a Bűn és bűnhődés koncepció eredetijét, mondhatni, megfordította az eredeti képletet. Itt az antihős újra és újra elköveti a bűnt, a büntetést nem a katarzis követi, hanem egy még nagyobb bűn elkövetése. Itt is születtek remekművek, mint Stephen King Állattemető c. regénye, ahol a nihil mocsarába egyre mélyebbre süllyedő értelmiségi harmadjára is bűnbe esik, míg a végén elkárhozik.

    Az Éjjeli féreg a második kategóriába esik: egyfajta anti-Bűn és bűnhődés. Nálam a gond a végkifejlet - és itt bizony ellövök egy spoilert - :a szociopata anti-hősünk egyik bűnt követi el a másik után, és a végén diadalmaskodik. A bűnök elkövetését nem büntetés követi, hanem a diadal. Persze erre lehetne azt válaszolni, hogy ez egy újrealista film, ami azt mutatja, ami a valóság: az empátiahiányos szar emberek diadalmaskodnak az élet különböző frontjain. És persze, tudom azt, hogy pl. a Habony Árpád-féle szociopata aljadékok úgy hagyják el ezt a földi siralomvölgyet, hogy nem lesznek elszámoltatva, ezáltal megbüntetve a társadalom által, sőt gazdagságban és dicsőségben döglenek meg majd a halálos ágyukon. De kérdem én: a filmművészetnek tényleg az a feladata, hogy bemutassa, miként győzedelmeskednek és diadalmaskodnak a bűnöket elkövető szociopaták, nem pedig az, hogy reményt adjon az embereknek, hogy van igazság a földi siralomvölgyben, és ezeket az embereket előbb-utóbb eléri az igazságszolgáltatás? Akkor végül is Raszkolnyikov meg is úszhatta volna Szibériát, és a két áldozat után kereshetett volna egy harmadikat, egy negyediket stb.? Ha az amerikai filmművészet szerint Lou Bloom megúszhatja minden mocskos cselekedetét, akkor miért is küzdenénk az olyan érzéketlen szociopaták ellen, mint Hajdú Péter és Habony Árpád? Ha az Éjjeli féreg c. film szerint hasztalan a szociopaták elleni küzdelem, miért nem adunk át nekik minden hatalmat, és hagyjuk, hadd garázdálkodjanak kedvükre?

    Mi lesz a következő tanulságos film az amerikai filmművészettől? A következő elkeserítő alkotás talán egy gyermekgyilkos szociopatáról fog szólni: arról, hogyan öl és erőszakol kedvére gyermeklányokat, hogyan cselezi ki a rendőrséget, hogyan tesz szert negatív hírnévre, és hogyan hal meg úgy öregkorára, hogy mindent elért, amit beteges életében kitűzött maga elé? Vagy milyen újabb "sikertörténetet" rak elénk az amúgy egyre cinikusabb Hollywood?

    VálaszTörlés
  2. Már átadtunk nekik minden hatalmat - szabadon garázdálkodnak. Ez a film mégcsak nem is újrealista, de viszonylag keveset hazudik. Ellentétben egyébként az amerikai filmművészet nem egy alkotásával. Azt hiszem, egyáltalán nem baj, ha a film nézői szembesülnek ezzel. Mert jelenleg csak ez a hiányérzet van. S amíg pl. a televízióból non stop ömlik a teljesen agyhalott emberek öndicsőítő szennyünneplése, amíg a fogékonyság kisgyerekkortól a teljes gátlástalansággal találkozik, egyáltalában nem baj, ha vannak ezek a filmek, amelyek által kirajzolódik a szociopata, aki vezetni akar. Ezt is meg kell tanulni - s ez független korokon átívelő művészi koncepciókhoz való ragaszkodáshoz. Én írtam a Bűn és bűnhődésről, és kifejeztem a reményem, hogy egyszer talán aktualitása is lesz megint annak a történetnek - amely az ember saját magával való elszámolásáról szól, ahol valójában nem döntő tényező a társadalom, a másik ember, csak a tett, ami az elkövetése pillanatától mindent átformál.

    Nem baj, ha egyre többen tudjuk: ez a mintázat nem egyetemes. Én azt hívom most szociopatának, ha valaki erre a tükörbe nézésre egyszerűen képtelen. Számomra ez a deviáns - és egyáltalán nem gondolom, hogy a jelenség akármilyen koncepció mentén történő enyhítésével, a bennem sajgó hiányérzet (igazságérzet) jóllakatásával elmesélt (egyébként sokkal gyakoribb) történeteinkkel bárkit befolyásolna ma film, könyv, színház, muzsika.

    Mindazonáltal nem ez (vagy nem csak ez) a filmes attitűd jellemzi az amerikai filmművészetet, hanem pl. Linklater, Kaufmann - azok a hétköznapi történetek, amelyek nem (így) keresik meg az életünk kezelhetetlenségeit. Hollywood pedig a következő (teljességgel hamis) szuperhős-elégtételmesét szállítja majd, ahogy szokta, amelyek egyébként az ön által említett erkölcsi követelések mellett hazudnak gátlástalanul és olykor kifejezetten intelligensen. Mégpedig elégtételt.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...