Móra Ferenc, kis cipő, kis ködmön

Móra Ferenc:

A cinege cipője

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
„Kis cipőt, kis cipőt!” -
egyre csak azt hajtja.

A minap csak úgy eszembe jutott – amikor fordítottam a Magyar Madártani Egyesület naptárán. Az augusztushoz ugyanis a búbos bankát szerkesztették. Eszembe jutott a szóról már mondtam is, fejből, hibásan… aztán inkább megkerestem és úgy olvastam fel Timinek, mert kiderült, nem emlékszik erre a versre, nem ismeri. Meghallgatta, rám nézett, és annyit mondott: „Zoli, ez egy nagyon szomorú vers.”

Így igaz. A játék alatt ez egy nagyon szomorú tükör. La Fontaine-i értelemben játszik az állatmesei attitűddel, a nagybá natavana meg a csakacine gének magát ritmizáló csengés-bongása alatt valójában a nyomor állapotrajza; a természetből lesett példa társadalmivá mélyül, ha egyszer csak a könnyed nyelvi, szinte népdali fesztelenség alól előmerészkedik a szavak értelme. Hallgassuk meg, a Kaláka például hogy játszik el vele… mennyire nincs jelen az egyébként remek interpretációban a tartalmi ólomsúly…

Természetből vett analógia… ugyan – mondhatná bárki. Minek cipő a cinegének? Honnét jön ez a fura ötlet, amely aztán továbbgördülve a versen vargát csinál a varjúból – az egy szem jól alliteráló v okán, ugye… Nos, Móra Ferenc fülében az a három hangból álló ereszkedő kis trilla, amivel ezek az áttelelő, a hidegtől sokat szenvedő kis énekesmadarak egymás helyzetéről tájékozódnak a keresgélés közben, így állt össze szavakká. A legegyszerűbb cinegeének (télen szinte bárhol hallhatod, a városban is, parkok, sövények, üres telkek bozótja felől) Móra fülében e három szótaggá állt össze. Kis cipőt. Kis cipőt. Közel áll hozzá tényleg, hangzásra, lejtésre, jól képzik le a szavak a dallamot. Mondhatnánk: a vers magva ott bújik, ahová kifut – onnan bomlik vissza maga az ötlet, épül fel a míves könnyűszerkezet, a biztos költőkéz által remekül formában tartva.

A helyzet azért ennél bonyolultabb. Tekintsünk erre a versre úgy, mint egy népdalra, aminek véletlenül ismerjük a szerzőjét. Gyermekkorban hallott, humortól sem mentes szomorú népi bölcsesség volt a „kis cipőt, kis cipőt”, amit úgy meséltek, szűcslegény édesapja, kenyérsütő-asszony édesanyja a beteges kis Ferkónak? Vagy maga Móra hallotta meg így a cinkehangot? Ha úgy tekintjük, mint egy népdalt – akkor szinte mindegy. A népmese, a népdal világismereti iskola. Meséli nagyszülő, szülő a gyereknek, annak legfogékonyabb korszakában a történeteket, amelyek teljes világa az életre készíti fel. A világra, amely nincs tekintettel. Amely minden vicsorgó kíméletlenségével képes beleharapni a gyerekbe is – ahogy azt Móra Ferenc korán megtapasztalhatta, és felnőve, költőként, újságíróként, régészként, múzeumigazgatóként se feledhette. Amely cipő nélkül hagyta télire az én nagyanyám édesöccsét – akit így vitt el gyermekként egy meghűlés. Nekem még a nagyszülők meséiből volt e szegényvilághoz élményi kapcsolódásom, még ha jobbára csak egy kis sírhalmon keresztül is, amihez kicsi korunkban (mi, gyerekek) külön vihettük a gyertyát a húgommal, mindenszentekkor. Félő, a ma egymást taposó kíméletlen sikeréhe és a saját mítoszait sem ismerő, megvezethető tömeg teljes részvétlensége megint egyre többeknek ad majd élményanyagot hozzá…

Ha engem kérdeztek, Móra legfontosabb érdeme ez az őszinte, mégis ráébreszteni vágyó szomorúság, amely a humorral átitatott, mély empátia mellett e verset is áthatja. Az író a maga szerencséjéből, nehezen kiküzdött és kivételesen szerencsés „kiemelkedéséből” mindvégig őszinte emberséggel fordult az otthona, az Alföld szegényvilágaihoz.  S mikor Pósa Lajos beédesgeti Az Én Újságom-hoz, a kor hatalmas példányszámban megjelenő gyermeklapjához, s megnyílik előtte a gyermekirodalmi tér, az egykori népi bölcsességet oktatná úgy, mindenki nagyapjaként, ahogy neki tanították. A nagylelkűség és gyanakvás pont kellően mért arányát, amivel az idegenhez fordulj; a humor és hit kellő vegyülékét, amivel a megszokhatatlanhoz (legyen nyomor vagy betegség); hogy a választás elkerülhetetlen; a kíváncsiság és elzárkózás arányait mindahhoz, ami értelmünkön kívül esik s mégis érezzük: van; de legfőképp a részvételt a másik életében – hisz ebből születik egyedül részvét.

 

Ezt a részvétet ébresztené ezzel a verssel is a gyerekben. Nem rögtön – először csengjen-bongjon bele a fülébe a dallam. A tartalom (ahogyan a népdal vagy a népmese átadása során történt évszázadokon át) ülepedjen le – s csak később, a kellő pillanatban bomoljon ki. A szavak értelme, akkor, amikor kell, amikor megérkezik az élmény, vagy a trauma. Ez volt a szájhagyomány életre felkészítő technikája, és kiválóan működött – nem teremtett idillt a nyomorúságban, de nem hagyta kapaszkodó nélkül sem a mindennapok, sem a katasztrófák idején a „hordozóját”. Nem hagyta elidegenedni önmagától… Móra a maga módján remek pedagógus, a maga bőrén érzi a „népi tanátadás”, a szájhagyomány örökségét, nevelő hasznát – tehát él e módszerrel, versben és mesében. Azon a végtelenül közvetlen, sallangmentes, érthető hangon, amit mindannak ismeretében, amit fentebb leírtam róla, a magas irodalom semmilyen alapon nem mosolyoghatna meg és intézhetne el lekezelően. Hiszen többek közt az olvasót, a közönséget neveli neki. Gondoljuk meg – nem véletlenül fojtaná, vágná el, intézményesítené, óvná-védené és ezzel törné meg ezt a hagyományt minden totális irányba kacsintó politika; s aki mégis ennek szellemében alkot, nem véletlenül kerül időről időre egyfajta szellemi űrbe: maga Móra, Weöres Sándor, legújabban (kövezzetek meg ha akartok) Varró Dani… A hatalomnak (ha egyre inkább így gondol magára) bármit is kommunikáljon, nem kiművelt emberfőkre, hanem szorgos hangyákra van szüksége…

Milyen érdekes: most egyfelől kíméljük a gyerekeket. Értelmes, jól fogalmazott szövegeket olvastam arról, hogy miért olvastatnánk a gyerekkel olyan nyilvánvalóan horrorisztikus, 18+ karikás történeteket, mint a Kincskereső Kisködmön. Sok érvükkel egyetértek – meg kell keresni azokat a hiteles meséket, amelyhez a gyereknek jelenleg van kapcsolható élményi anyaga; azokkal kell elmondani a legfontosabbakat: hogy a „gonosz” bennünk és velünk él; hogy a szerencse nem elég, kellenek a támogatók, a stratégiák; hogy a szerelemben deka logika nincs – de a párkapcsolatok jó része nem szerelem; hogy a „világ ha szembejön”csak a többiekkel együtt, vállvetve élhető túl; sőt, nem is élhető túl: a végén mindannyian belehalunk. Mert bár a mai gyereknek oldalanként legalább öt szót el kell magyarázni belőle, és közben szinte az egész akkori élet szerkezetét, úgy elrohant velünk a világ – a Kincskereső Kincsködmön elmondja mindezt; a legfontosabbakat, amire ráépülhet az életben való részvétel…

Ennyit egyfelől. Másfelől: Nem irigylem a magyartanárokat, amikor eljutnak Móra Ferencig. Amikor Mórát az ő valósága szerint kellene átalvezetni a nintendó-generációhoz tartozó tanulók fejébe. Nem irigylem, mert ez a kor alkalmatlan arra, hogy a szolidaritást, a szolidaritás sokféleségét, derűjét és emberségét a nevetségesség veszélye nélkül előadhassa. A kor arról szól, hogy aki gyenge tipord el, amid nincs, szerezd meg. A kor arról szól, erőt mutass, ha gyenge vagy, véged. A kor arról szól: hatalom, pénz és mindenkinek kuss. Onagy Zoltán szavai, az egész cikket érdemes elolvasni, mert mély empátiával mesél minderről és még sokkal többről Móra kapcsán. Nem tudom, volt-e valaha ennyire magára hagyva a világában a gyerek (avagy bárki), mint most, az információ elsodró korában, a ránk özönlő hírben, nézetben és véleményben nem tudom volt-e ennyire tanácstalan.

Móra versei és meséi elfelejthetők. De ha azt az attitűdöt elfelejtjük, aminek köszönhetők, tényleg a kultúránkra szögeljük a koporsót. Ennyit a Cinegéről. A kis cipőről. Ami nem jutott nagyanyám Gyulácska öccsének – és sajnos egyre több gyereknek nem jut megint.

Totth Benedek: Holtverseny

Ordító csend a semmi közepén. Egy hatalmas HIÁNY ami lassan akkorára nő, hogy beteríti az egész életünket, mint egy kifelé terjedő fekete lyuk a testünk közepén, hogy aztán szépen belecsusszanjunk, bármiféle kapálózás, ellenkezés, a túlélés vágya nélkül, és eltűnjünk. Ebben az ordító csendben, amiben senki, aki körülöttünk botorkál (a saját különbejáratú csendjében ordítva) nem veszi észre, hogy milyen istentelenül kurva nagy bajban vagyunk… Nekem EZ a Holtverseny – hiány, csend, csúszás a semmibe. Amikor már azt sem vesszük észre, hogy mi magunk hova-mibe csúszunk, nem hogy a másik baját.

Ugyanakkor… Vártam én azt a marha nagy gyomrost, vártam, hogy „úgy vágjon szájba, hogy beleszédülök”, vártam, hogy meglepjen, letaglózzon, kiakasszon – de nem tudott. Az első száz oldalát valamiféle tespedtségben olvastam el: aha, igen, ez vesz körül minket, tök jó hogy valaki végre (VÉGRE!) leírta, őszintén, hiteles kamasznyelven, kendőzetlenül, magasról téve bárminemű társadalmi finnyásságra, píszíségre, szülői félrenézésre, tanári képmutatásra – és akkor mi van? Akad, akinek ez tényleg új? Aki nem ezt látja maga körül nap mint nap? Akinek még voltak (a könyv előtt, mert, hogy utána nem, az tuti) reményei a mai fiatalságot (és úgy en bloc: a mai emberiséget) illetően? Szerencsés ember…

Nem tudott földhöz kenni – ezzel együtt pont eléggé elkeserített az a természetesség, ahogy ezek a szerencsétlen gyerekek lézengenek a saját elbaszott nyomorukban, hogy elgondolkodjam azon, miért. Egyfelől, rövid idő alatt három olyan olvasmányom is volt, amely alaposan megágyazott ennek az élménynek. [Enyhe spoilerek lehetségesek!] Ott van Donna Tartt mesterműve, A titkos történet – mivel a Holtverseny „drámája” sok ponton idézi, nehéz volt függetlenítenem magam tőle, szerencsére előbbi könyv kifinomultságával szemben utóbbi nyers szókimondása azért segített ebben. De a történet épp az előzmények után meglehetősen kiszámíthatóvá vált. Tartt után adja magát Grossman és A varázslók, amely mágiával nyakon öntve szól ugyanerről – kiüresedés, céltalanság, sodródó fiatalok, akik marhára nem tudnak mit kezdeni korlátlan lehetőségeikkel. Hát, köszi. És bár merész társítás, de simán idesorolom A Bunkerrajzolót is – Likó Marcell élettörténet-rekonstrukciója pont úgy rántott le a „kis magyar valóságba” ahogy a Holtverseny, nagyjából el is lőve az összes kötelező patront, amitől utóbbi már túl ismerős lett. (Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Holtverseny nem kurva jó könyv – pusztán a saját viszonylagos érdektelenségem okát próbálom felfejteni.) Másfelől: én tényleg nem értem, hogy lehet ezen meglepődni… Ezt látom magam körül minden reggel a buszon kipirosodott szemmel támolygó, az előző napi mindenféle értelmű „szúrásokat” fennhangon, mondatonként három gecivel cifrázva a busz közönségével megosztó kamaszokon; ezt látom az éjszakain hótrészegen a mellette ülő ölébe hajoló szétfolyt sminkű tinilányon; ezt látom, amikor a plázában legszívesebben ráordítanék az előttem bugyiméretű naciban és bikinifelsőben riszáló, kikent-kifent tizenkét éves kiscsajra hogy ’látta anyád, miben mész ki az utcára?’ (látta… jó eséllyel együtt vették és neki is ugyanilyen van). Azt hiszem, egyszerűen túl kiábrándult vagyok már ahhoz, hogy istenigazából pofán csapjon.

Igen, ez a mai magyar valóság… Tizenévesek, akiknek a világát a pia, a drog, a szex, az FPS, a pornó, a fater sportkocsijának lenyúlása, a fegyverszekrény feltörése és a kisebbek-gyengébbek-lúzerebbek megalázása teszi ki. Ahol, ha azt mondanám valamelyik megelevenedett szereplőnek, akik ennek a meg nem nevezett vidéki nagyvárosnak a szétrohadó romjain próbálnak menőzni, hogy legalább az úszás, a versenysport, a sikerek adhatnak kiutat, kapaszkodót, értelmet az elbaltázott fiatalságuknak, a képembe röhögnének: te meg mi a faszról beszélsz? „Ússzál tovább, fiam, ha beledöglesz is” – vissza-visszatérő (álom)apai jótanács: így is úgy is beledöglünk, de ha már itt vagyunk, ússzunk tovább, az legalább visz előre. Amíg úszunk, nem látjuk, mi van a medencén túl.

Óh, igen, az apák. Meg az anyák. Megint csak a nagybetűs hiányok. Kortünet ez is – egy elveszett generáció gyerekei érnek lassan kamaszkorba, akik hogy a jó büdös francba is találnák meg magukat ha már a szüleik sem tudták, hol keressék? Apák, akik nincsenek – vagy mert leléptek, vagy mert csak a lóvén jár az eszük és a gyereknevelést a milliós tévével meg a korlátlan kokópénzzel oldják meg. Anyák, akik beletompultak a másik lelépésébe, és alkoholista zombiként lézengenek; anyák, akik a plasztikai sebész és a műkörmös között félúton néha csak azért néznek be, hogy flörtöljenek fiuk haverjával. Minta? Itt már nincs értelme mintáról beszélni. Nincs kötődés, nincsenek érzelmek, nincsenek felelősök és nincsenek felelősségek. Aki minimális szinten is törődik ezekkel a fiatalokkal, az heti kétszer saját kezű hereletépéssel fenyeget – és még ez az alkoholista, idegbajos edző a legépkézlábabb felnőtt, akire - ha nem is fel, de legalább - ránézhetnek.

Nincs mese, aki itt kötődni akar, azt kiröhögik, akiben felüti a fejét a lelkiismeretnek bármily kis csírája, azt bedarálják, akinek elvei lennének, azt kinyírják. És nem is biztos, hogy csak átvitt értelemben. Van az a pont, ahol már ijesztően vékony a határ a poénból odavetett „kinyírlak bazmeg ha köpsz” és a fater szekrényéből csórt vadászkés között. Persze a zsíros ügyvédek kimagyaráznak mindent – van, aki úgyis megússza, kamasz is, szülő is. Felelősségre vonás? Szembenézés? Elgondolkodás? Ugyan már… Úsznak tovább ők is, legfeljebb másik medencében. Már ha szerencsénk van.

Örülök, hogy nincs gyerekem – úgy hiszem, egy szülőnek fokozottan nehéz lehet olvasni ezt a könyvet. Ugyanakkor meggyőződésem: olvasni kell. Nektek, szülőknek főleg! Igenis, legyünk már tisztában azzal, hogy ez van. Hogy lehettek ti bármilyen jó szülők, lehet a szemetek fénye bármilyen értelmes, okos, jól nevelt, figyelemmel megajándékozott gyerek, ott kint ez is várja. És tetszik vagy sem, fel kell készíteni arra is, hogy szembenézzen a Kacsa-félékkel. Örülök, hogy olvastam, és hálás vagyok Totth Benedeknek, amiért megírta – főleg a bátorságáért, amiért így írta meg. Dühösen, erőből, nem finomkodva, trágáran, ahol kell, okosan beszűkített nyelvi eszközkészlettel (ettől lesz igazán hiteles, nem a káromkodásoktól és a kamaszszlengtől), a céltalanság és üresség felvállalásával a történet és a narráció szintjén is. Azért a végére egy helyen csak gyomron vágott engem is. Nem a csúcsponton, nem a drámánál, nem az utolsó mondattal – hanem azzal az álommal a viaduktnál. Abban benne volt minden… A saját ordító ürességem is. Ettől lesz zseniális.

Kiadó: Magvető

Brandon Hackett: Az időutazás tegnapja

Megcsinálta. Ezt az egyszavas mondatot egyből idevésem az elejére, hogy tisztázzuk, Brandon Hackett, Markovics Botond megcsinálta. Értékzúzó idők - többféleképpen és többféle idő - és eseményhorizontig szűkülő lehetőségek pontos feltárása a könyv az utolsó feszült pillanatáig, s ha van is kritikám a rohanásra, az utolsó pillanatokra való permanens, akció-centrikus kihegyezésre, néhány szereplő (nekem legalábbis) haloványabb láttatására vonatkozóan, egyszerűen elmossa a megkönnyebbülés: Az időutazás napja remek felütését nem rontotta el, nem kente el – sőt, annulálta az első kötet kapcsán megfogalmazott nem egy kritikám.

„…hallatlanul önkényes a remekül végiggondolt csapda (amolyan első axióma: nem utazhatunk az időutazás „feltalálása előtti” időbe) feloldása” írtam anno az első könyvvel kapcsolatban… nem tehetek róla, nem viselem jól a deus ex machinát a sci-fiben – pedig dehogy az, a második kötet nagyon durván helyénvalóvá teszi az elsőben megjelenő (hangulatában úgymond) segítő szándékú magasabb rendű civilizáció feltűnését, sőt; mozgatót farag belőle. Azt hiszem, számomra innentől nem kérdés a tehetség mérete: amikor így van több kötetre való koncepciója valakinek és így van türelme az információt szűkmarkúan mérve elővezetni azt, akkor látom, tényleg belakta a saját történetét. Így lesz a mesének valóság-íze… Első könyv, második könyv… lehetne Idő-duológia a címe, ha egyszer tényleg kijön egyben, tartós kivitelben mondjuk. Csalnának így is a címadással, hiszen valójában a kettő egyetlen szerves egységbe fonódó könyv. Ezt leszögezném, és akkor a tény, hogy a második merítés önállóan egyáltalán nem áll meg a maga lábán, nem is követelmény – tehát nem is lehet hiba.

Már az első kötetben tetszett a főhős Beregi Bálint mintegy rejtett-autizmusa, a belülről meglehetősen jól érzékeltetett „szükséges beszűkülés”, amely az összetett, paradoxiát sem nélkülöző problémák folyamatos fókuszban tartásával nagyjából tényleg így járhat együtt – a kiemelkedő „tudós elme” egyfelé figyelése… nos, a kettőzött Bálint-jelenlétben, Vén Balu és a teljesen más körülményvilágba szocializálódott ifjú Bálint közös jeleneteiben pont az a varázslatos, hogy a fiatal én sokkal szocializáltabb személyiség (mintha a szülők, Enikő és Ádám tényleg éltek volna az ajándékba kapott második eséllyel, hogy időn kívül újra felnevelhetik a fiukat); egymásra morgásuk érzetre két különböző érzékenységű egyén, s nem egy elme belső vitája. Ha tágabbra nyitom: egyfelől rímel a gének és nevelés örökvitájára (mi ér többet, az alapanyag, vagy a hatások), másfelől a fantasztikus zsáner klónokkal kapcsolatos elképzelései, az ugyanolyanra duplikálás is megkapja itt a maga sajátos tükrét – és ezt is nagyon jó érzés volt észrevenni.

Egyébként nehezen írtam le, hogy Bálint a főhős – e kötet eseményeinek generálója, elszenvedője, s pont elég alkalommal a mozgatója is inkább Rebeca: a lány az időben, aki az apukáját keresi. Mozgató… mintha valójában az egész mesét áthatná ez a keresés, mintha a keresés volna a mozgató, ahogy a kaotikus jelenekben, időkön és tereken át vadásszák hőseink a szeretteiket. Mintha minden hatalom túsznak akarná hőseink szeretteit – s van olyan is, amelyik ennél is többet akar. Mintha minden tettünk tényleg az egymás iránt érzett ragaszkodás motiválná – s ha ez veszélybe kerül, hát bukjon akár a világ… S mindezt számos szemszögből követhetjük nyomon, üldözött, üldöző és túszejtő szemszögéből egyként; egyes szám első személyben, többszörösen belülről. Túl a jól teremtett különböző belső hangok létrehozta gondolati tereken a fentebb már említett, szűkmarkúan mért információkkal, ráébredésekkel terelgetett cselekmény (az olvasói megértéshez szükséges minimum) csurgatásának is hallatlanul ügyes medrévé válik ez a többszörös narráció.

Imádtam ezt! Ugyanis az egyik narrátor Octavia, Donald Haugen örököse. És személyében végre úgy kap távlatot az ellenpólus, a könyvi gonoszság, húst és ízt, ahogy szeretem, a maga komplex, morbid, érthető, de el nem fogadható módján. Azzal a kiszámíthatatlansággal, amelybe belefér a szerethetőség is akár – van olyan nézőpont, ahonnan szétszálazhatatlanul csúsznak egymásba az érzelmek vele kapcsolatban. Látjuk: van olyan szereplői nézőpont, ahonnan nézve a csodálat a gyűlölettel, a rajongás a megvetéssel keveredik – akár bennünk, olvasókban is olyan katyvaszt állíthat elő, hogy ihaj, a részvétellel e nézőpontban részvétet is teremt. Olyan érzelmi katyvaszt az úgymond (tan)könyvi-gonosz iránt, amely valóban ellentmondásokkal terhelt, valódi kapcsolatainkra hasonlít. Ráadásul ahogyan Octavia láttat, királyi többesben, az a szokásosnál is bonyolultabb szemszög, és jóval előbb elfoghat a kényelmetlen érzés ezzel kapcsolatban, olvasó, mint mire megkapod az első elszólás utalását e szemszög bonyolultságának mértékéről…

Nehéz volna pont a rendkívül kifinomultan adagolt információk miatt tovább kerülgetnem a forró kását – ha eddig nem csináltam kedvet a könyvhöz, akkor szerintem eztán se fogok-, úgyhogy innentől nem fogom vissza magam. Súlyosan élménygyilkos mondatok következnek!

Octavia jellemzése egyetlen, rendkívül morbid gesztussal teljesül: ahogyan úgymond „túlélőt”, értéket válogat az időben, a neveseink, a híreseink, a celebjeink közül. Ez a rémisztően hideg szívű csúcsfej-válogatás nekem egészen bizarr módon ismerős: összecsukló cégek vezetői értekezletein tapasztaltam ilyet, ahol a vezetőség eldöntötte, melyik kolléga „létezzen tovább” a cégnek és ki hulljon. Igazi hatalomgesztus, skrupulusok nélkül: a saját önkényes ízlésválasztásait, szimpátiáit simán közérdekké transzponáló embertelenség – és írói értelemben zseniális ötlet: alig pár szóval világokat árul el a lány személyiségéről és szocializációs fokáról. Jellemző, pontos, fontos tudás; körülbelül emiatt teljesen esélytelen emberiességre kérlelni a hatalmasaink. Az ilyen döntésekhez ekkora távolságtartás kell – máskülönben bárki belerokkan. Viszont pont az önvédő távolságtartástól dönt aztán a „hatalmas” egyre felszabadultabban a maga beteg szempontrendszere szerint…

Ráadásul ez a szemlélet most egy sokkal bonyolultabb tudatjáték alapja is. Erre az alapra, a hatalom-szocializált belülről átélt szemléletre további pajkos rétegeket húz a paradoxon-technikán alapuló poszthumán „szervezet”, amelynek Octavia a magva. Valódi ízű: az általam eddig ismert összes eddigi elképzelt összesség-tudat, Gaia, mifene akármennyire szelídre hangolt steril felsőbbrendűségével szemben képes beleképzelni az elmeközösségbe a vágyak testszagát is, ebbe az egyesült embertudatba a defektusokat, a csábító könnyebb-utak mindenki (még saját magunk) elől is eltagadott szörnyetegét; azt, amiről nem beszélsz – amit az egyesülés (márpedig, ha akarod, ha nem) bepakoltatna veled a közösbe. Amely valójában (ettől is) egyfajta őrület volna. Bár az író látszatra alaposan körüljárja, mélységeiben valójában a pont szükséges eleget tudjuk meg erről az elmeközösségről – tényleg úgy vélem, Markovics Botond egyik legerősebb írói fegyvere ez a szűkmarkú információ-csurgatás: mivel folyvást továbbgondolható távlatokat rejt.

Ez az új, idegen, isteni fajra is vonatkozik… szerintem nem jutottak ki a saját Összeomlásukból – azóta is benne élnek. Ez az idegen faj, a Maxwell-démonoknak nevezett angyalfaj igazából úgy jött ki a saját idő-paradoxonából, úgy élte túl a saját összeomlása eseményhorizontját, hogy nem jött ki belőle, nem lépte túl. Mintha az összeomlás permanens állapotában lennének, ezt hurcolják magukkal fajról fajra, ezért „ajándékozzák” az időutazás tegnapjának lehetőségét, sőt, a még annál is többet – mert számukra ez a jelenleg egyetlen élhető közeg. A könyv leggonoszabb játéka ez, amivel Botond a számos, általa eddig bemutatott idegenséget újra képes volt megfejelni. Mégis így fogalmazok: az idegenjei „csaknem teljesen” embertelenek – van olyan nézőpont, ahonnan fájdalmasan ismerősek, látok hozzájuk a gondolkodásunk történetében analógiát. Számomra a természetükről egyetlen mondatuk árulkodik: így döntöttünk. Egy faj, amely a saját összeomlását magában hurcolva permanensen mások összeomlásába kényszerül – a táplálkozásnak ez egy igen sajátos formája, mintha valaki csak összeomlást lenne képes fogyasztani… ez a fajta „embertelenség” voltaképp a múltunkból ismerős: mintha a Maxwell-démonok antik, barbár istenek volnának, mitológiai lények, a saját ragnarökjükbe szorulva – istenek, akik az összeomlásból táplálkoznak. Így döntöttek: számukra a Végső Ütközet az egyetlen idő…

 

Figyeljük meg a velük való kommunikáció kísérletét: valójában a Maxwell-démonok rajtudata semmit nem árul el sem magáról, sem a céljairól. Mellébeszél egyfelől, másfelől saját felsőbbrendűségének stabil tudatában rendelkezik – és sajátosan emberi vonás bennük ez a felsőbbrendűség-tudat. Az ember is így gondolkodik a „Természetéről”: ha valamit el tudok pusztítani úgy, hogy engem nem érinthet, annál felsőbb rendű vagyok. Így rajzoljuk meg az evolúciót; s valójában mi is így táplálkozunk; a növény, az állat elfogyasztásából tartjuk fenn magunkat – az életünk csak úgy képes fennmaradni, ha másokét megszünteti. Ősi hitek gondolatmenete hatja át a könyv legidegenebb, látszólag legyőzhetetlen lényeinek ábrázolását – pontos, emberi dilemmák lenyomataként… S milyen érdekes, a legyőzhetetlen legyőzésének megoldása tényleg itt is az „egy lépés hátra”. Megkeresni azt a pozíciót, ahonnan ez a felsőbbrendűség eltűnik. Ennek kapcsán tanulságos végiggondolni, egyfelől milyen jelzéseket ad például az általunk „leigázott” természet manapság arra, hogy ha lépéskényszerbe kerül, meglépi ezt az „egy lépést hátra” – körülöttünk a Természet egésze, úgymond. Másfelől ez a történet a saját félelmeink „isteneinek” legyőzésére is remek példa tudományos-fantasztikus környezetben: meg kell keresni a helyet, ahol a nálam nagyobb félelem velem egyenrangú, és átléphetővé válik.

Hátrébb lépni… akár az időben, akár az időutazás napja elé. A jó időutazás-szabály jobbára azért van, hogy megszegjék – de hogy így kerülje meg valaki a maga paradoxonjait, így kerüljön egy csellel mögéjük... Ez a megoldás valójában szinte fölfejti az előző könyvben felépített cselekményszerkezetet, és úgy varrja össze újra, hogy szinte minden teljesen más értelmet kap tőle. Valahol Botondnak sikerült érzékeltetnie azt is, mi várna az idő vándorára az általa kitalált közegben – pontosan így értelmezendő újra meg újra a világ, ha folyamatosan változik körülöttem. A Haugenista álom, a Tempus pont erre válaszol a maga tökéletesen merev „öröklétével” – s ha magát az időutazást nem is hozza közelebb a valóságunkhoz a könyv, az idő (és a bele rejtett változás-lehetőség) természetéhez való hozzáállásunkat meglepő alapossággal tárja fel az ábrázolt eszmények és reakciók által. Persze mennyire alapvetően emberi, hogy ez a létünket mentő hátralépés valójában e történetben is előrerohanás: a mi univerzumunk megmentéséhez egy komplett másik kell. Az expanzió, a térben kiterjedés nélkül úgy tűnik a fantázia terepén sem jutunk sehova – még a végén kiderül, hogy tényleg parazita-faj vagyunk… mintha a dilemmáink tényleg el szeretnének jutni, emigrálni akár a galaxis legtávolabbi szegletébe is.

Annyit bántottam a kiadót a Bradbury-kötetek külcsíne miatt; hadd írjam most ide: ennek a két kötetnek az arca telitalálat – mindkettő jelenti a könyvet, és pont a megfelelő mértékig mást jelent, miután behajtod az utolsó oldalakat…

Ez a könyv nagyobb, mint amekkora teret köré vonhat a nyelvi környezet. Valaki fordítsa le angolra! Most rögtön! Sőt! Lehetőleg tegnapra!

Színez az egész világ

Valami egészen furcsa dolog történt tavaly a nemzetközi könyvpiacon: berobbantak a felnőtteknek szánt színezők, olyannyira hogy mind az Amazon, mind a Goodreads sikerlistáját jó ideig vezették, megelőzve a legnépszerűbb regényeket is. Mit tagadjam, eleinte nem kissé voltam szkeptikus… Mert hát mi is ez a színező-őrület? Múló divat? Csak egy új pénztárcaapasztó hóbort? A közönség infantilizálására tett kísérlet? A relax-ipar újabb vadhajtása? Sokáig tartottam magam ahhoz, hogy én ugyan nem színezek, mert hát mikor, miért és egyébként is… ez olyan… gyerekes, nem?

Aztán idén elérkezett az elkerülhetetlen pillanat, amikor a színezők a magyar könyvpiacot is meghódították. Hirtelen kezdtem azt érezni, hogy körülöttem mindenki, aki eddig olvasott, színezni kezdett – én meg még mindig csak értetlenül pislogtam, ahogy jöttek a lelkesebbnél lelkesebb beszámolók, melyek a színezés nyugtató hatását, a kreativitás gyermeki örömét, a mindennapjainkból fájóan hiányzó „kezünk alól kikerülő produktum”-érzetet ecsetelték. Távolságtartásom oldódott, meg aztán meggyőztem magam, hogy saját tapasztalat nélkül fanyalogni otrombaság, így Könyvhéten kíváncsian kézbe vettem két színezőt – és elvesztem. A kettő közül az egyik hamar landolt a (polcom helyett a) párom rajzasztalán (amit önhatalmúlag elprivatizáltam színezés céljából) és kezdődhetett a móka.

Johanna Basford Titkos kertje volt az egyik első kirobbanó sikerű színező a nemzetközi színtéren, a grafikusként dolgozó textiltervező kígyózó indái, apró levélkékkel telített labirintusai, virágfüzérei és itt-ott felbukkanó kisállatai költöztek be hozzám is, hogy próbára tegyék türelmemet. Igen, türelmemet, mert bevallom, eleinte leginkább attól féltem, hogy „rohanó világunkban” munka, hobbi, család, otthon, stb. mellett nem lesz nekem türelmem fikarcnyi kis virágszirmok kiszínezésével bajlódni. Benne volt a pakliban, hogy két oldal után nagy ívben hajítom a sarokba az egészet (lássunk tisztán: mindig benne van a pakliban – nem gondolom, hogy a színezés mindenkinek való). Hát, ha így történt volna, nyilván nem írnék róla ezeken az oldalakon…

A színezés bejött. Nagyon. Első este gyakorlatilag az első néhány virág kitöltése után olyan lassulást tapasztaltam, amit nagyon régóta kerestem mindenféle módszerekkel. Nem mondom, hogy földöntúli nyugalom szállt meg, és minden gondom messzire szállt, ez nyilván marhaság lenne, de megajándékozott egyfajta flow-élménnyel. Kikapcsolt, a szó szoros értelmében. Színezés közben nem gondolkodom, nem problémázok, nem figyelek semmi másra, csak az előttem heverő papírra. Nem véletlen, hogy sokan - neves pszichológusok is - dicsérik a színezés szorongáscsökkentő, stresszoldó hatását – saját bőrömön tapasztalva csak egyet tudok érteni velük, azzal a kiegészítéssel, hogy nyilván ez sem váltja meg a világot. De egy fáradt munkanap után, amikor teli a fejünk mindenféle zsibongó gondolatokkal és legszívesebben kikapnánk az agyunkat a helyéről, hogy kicsit csend legyen bennünk, kiváló figyelemelterelés. Pláne valami nyugis zene és egy pohár bor társaságában.

A stresszoldáson kívül egyéb élettani hatásai is vannak  – például fájdalmasan emlékeztet, hogy bizony sok-sok éve nem vettünk kezünkbe tollat-ceruzát, legfeljebb bevásárlólista-írásra (már ha nem a telefonunkba pötyögjük azt is…). Aki hozzám hasonlóan szinte kizárólag digitálisan ír, fél óra után könnyen azon kaphatja magát, hogy görcsbe rándult a kézfeje és fáj a csuklója – de nem kell megijedni, egy kis masszázs és némi torna segít rajta, aztán pikk-pakk hozzászokik a kezünk a másféle igénybevételhez. És ha már digitália, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, milyen élmény hogy valami kézzelfogható kerül ki a kezünk alól – nyilván a gejzírszerűen fel-feltörő kézműveskedés, decoupage, gyöngyfűzés, foltvarrás, a jó ég tudja mi mögött is ez áll, és ugyanígy a színezésre is igaz: manapság, amikor a legtöbben adatbázisok, excel táblák, számok, virtuális mutatók bűvöletében éljük napjainkat, valami megfogható produktum gyermeki örömmel tud eltölteni.

Persze ennek is megvannak a veszélyei. Vírusszerűen terjed a színezők nyomában a „ki színez szebben, jobban, gyorsabban?” jelenség – mintha elválaszthatatlan lenne emberi mivoltunktól, hogy egy alapvetően nyugtató, lazulásra szánt szabadidős tevékenységből is képesek vagyunk magunknak kalickát eszkábálni. Persze az egész kedvesen indul – mutassuk meg egymásnak a rajzainkat, küldjük el a szerzőnek, hadd örüljön ő is, töltsük fel a világhálóra, gyűjtsünk ötleteket, hogy mivel-hogyan-honnan; csak aztán nagyon könnyű belecsúszni abba, hogy „ő múlt héten vette és a felét már kiszínezte, én meg egy oldallal szenvedek, mit csinálok rosszul?”, vagy hogy „az ő rajzát sokkal többen lájkolták, én biztos csúnyán színezek”. Könyörgöm, ne! Szívem szerint azt mondanám, ne is mutassuk meg senkinek, pláne ne nézegessük a többiek rajzait, maradjon meg ez egy benső dolognak ami csak a miénk – de nem álszenteskedem, én is nézegettem mások rajzait és gyűjtöttem is ötleteket. Sőt, meg is mutatom nektek két rajzom, nehogy következetességgel vádolhassatok :) Csak vigyázzunk, ne csússzunk át versengésbe. És tudatosítsuk magunkban hogy a színezés játék. Nem lehet „elrontani”, nincs „rossz megoldás”, ha hupilila fatörzset akarunk színezni neonkék levelekkel, megtehetjük; ha összevissza akarunk haladni, megtehetjük; ha nem tetszik egy rajz, kihagyhatjuk. És ha kiszínezünk a vonalból, legfeljebb tovább rajzoljuk.

Apropó, rajz! A Titkos kert egyik meglepetése, hogy nem csak kiszínezendő oldalakat rejt, hanem jó néhány továbbrajzolandót is – na, itt azért hátrahőköltem, mert világéletemben ügyetlenül rajzoltam, nekem egy meztelencsiga is kihívás, és egyébként is: színezőre fizettem be, nem foglalkoztatókönyvre… De ahogy nézegetem, estéről estére jobban tetszenek ezek a kis kacskaringók, lehet, egyszer még arra is ráveszem magam, hogy rajzoljak pár pillangót. Maga a kiadvány egyébként gyönyörű, vastag, erős, szép fehér lapokkal – eleinte tartottam tőle, hogy a filc elkenődik, vagy átüt, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Az egyetlen komoly kritikám, hogy a lapok végig rajzosak, és gyakorlatilag ki kell törni a kötet gerincét ahhoz, hogy végig is színezzük őket – ez a duplaoldalas rajzoknál elég kellemetlen.

Végezetül azért elmondanám, hogy ez a színezés súlyosan addiktív dolog ám. A Titkos kert nagyjából nyolcvan rajzából jó, ha hármat színeztem ki, amikor már viszketett a kezem, hogy újabb köteteket rendeljek – persze kizárólag a változatosság kedvéért, mert hát a borzasztóan aprólékos virágminták mellé néha jól jönne egy kis nonfiguratív, vagy egy kis keleti, vagy némi álomba szenderítő hullám… Egyelőre tartom magam, de biztos vagyok benne, hogy lesz még színezőm. Kevésbé sikeresen őriztem meg a hidegvérem a színezésre való felkészülés jegyében tett írószerbolti látogatásom során: persze hogy be kellett szereznem egy színesceruza-készletet a meglévő tűfilcek, pasztellkréták, miegymás mellé. A „mit mivel, hogyan” kérdése eléggé megosztó a színezők közt, én azt mondom, érdemes minden kezünk ügyébe kerülő eszközt kipróbálni, vegyíteni őket rajzon belül, egymásba játszani a színeket – elképesztő hatásgazdagságot lehet elérni. Egy biztos: ha kertet színezünk, zöldből sosem lehet elég. Nekem pedig most épp nagyon kéne egy csillámos filckészlet :)

Philip K. Dick: Az ember a Fellegvárban

Évek óta kerülgetnek Philip K. Dick könyvei – itt a blogon is rendre beléjük ütközöm, köszönhetően Zoli rajongásának, amióta pedig kacérkodom a sci-fi műfajával, egyre többször és egyre többen noszogatnak, hogy akkor már egy igazi klasszikust is… Nyilván elkerülhetetlen találkozás volt, tudtam én jól, hogy az, de tartottam is tőle. Dick egy isten – nehéz a kultusz mögé tekinteni és „szűz szemmel” olvasni. Ráadásul a Dicket istenítők kedvenc fordulatai - valóságmegkérdőjelezés, posztmodern, paranoia, megválaszolatlan kérdések, tudatmódosítás - nem éppen a laza és könnyed befogadhatóság reményét keltik. Szóval egyszerre tartottam attól, hogy nem fogom megérteni, attól, hogy mi van, ha nem tetszik és attól, hogy kiderül, egy hatalmasra fújt lufi az egész.

Nem kellett volna… Dick jött, látott és győzött – az első ötven oldal után csak egy kérdés motoszkált bennem: mégis miért nem olvastam én őt eddig??? Az első meglepetést az okozza, hogy mennyire könnyen olvasható – avantgárd vagy sem, posztmodern, vagy sem, Dick valójában rendkívül szórakoztató irodalmat írt. Persze e szempontból remek választás volt Az ember a Fellegvárban – tudom, hogy vannak ennél nehezebben befogadható tagjai is az életműnek (sorra fognak kerülni ők is). A második meglepetést azzal okozza, hogy mennyire aktuális – no nem történetileg (hálistennek) hanem gondolati síkon. Annyi réteggel utal jelen korunkra (is) hogy nem győzöm szedegetni az állam a földről: mekkora istenverte zseni lehetett ez az ember, hogy ilyen pontos látomásokkal volt képes lefesteni kétségbeejtő valóságunkat? És ezzel el is érkezünk a harmadik meglepetéshez: ahhoz a bizonyos valóságmegkérdőjelezéshez.

Az ember a Fellegvárban az alternatív történelmi regény és a sci-fi határán egyensúlyozva vázol fel egy olyan közelmúltat, ahol a második világháborút nem a szövetséges hatalmak, hanem a náci Németország és Japán nyerték. Európa náci igában haldoklik, a zsidók már csak a történelem lapjain léteznek, Afrikát gyakorlatilag kiirtották, a szláv népek megsemmisítése folyamatban, az USA területe pedig három részre szakadt: a keleti országrészen a németek uralkodnak, a nyugati partvidék japán befolyás alá került, a kettő között pedig a Sziklás-hegység viszonylag független, semleges sávja húzódik. Ide, a coloradoi hegyekbe barikádozza el magát a férfi, aki megírta a könyvet, mely egy alternatív valóságot fest le…

Egy valóságot, melyben a háborút nem a tengelyhatalmak nyerték és ahol az USA a világ vezető nagyhatalma. S tova hányattatom, mint a sáska – a náci területeken betiltott, a japán befolyási övezetben még megtűrt könyv észrevétlen, a sorok közt bujkálva válik sorsfordító jelentőségűvé minden kulcsszereplő számára, miközben a szerzője utáni hajsza lesz jelen könyv látszólagos célja. Ha megtaláljuk a szerzőt, rátalálunk vajon a valóságra? Vagy ellenkezőleg, kiderül: minden, amit eddig valósnak hittünk, csak egy alternatív történelmi regény? Dick ötlete az alternatív történelembe rejtett alternatív történelemmel önmagában zseniális – az, hogy az olvasókkal együtt bizonytalanodó szereplőkkel, a célját vesztett hajszával, a sorsukba való beletörődés és a mániás igazságkeresés közt megfeszülő alakokkal ezt ilyen tökélyre tudta vinni, egészen elképesztő bravúr. Arról nem is beszélve, milyen mély és pontos emberismeretről tanúskodnak a sorai – elég csak Robert Childan és a Kaszura házaspár vacsorájára gondolni, mely jelenet nagyjából mindent (de mindent) elmond arról, hogyan majmoljuk mindenkor a győzteseket, dörgölőzünk hozzájuk, adaptáljuk kultúrájukat, miközben sértett lenézésünk irányukban határtalan; ahogy arról is, hogy a mindenkori győztesek mily fáradhatatlanul „fedezik fel újra” a legyőzöttek kultúráját és emelik be annak vadhajtásait. Túl azon, hogy Dick saját korában a japán-amerikai kulturális egymásrahatás fordított előjellel tökéletesen behelyettesíthető volt, félreérthetetlen kritikája ma is aktuális – ugyanezen mintákat követve hódolunk be rendre a minket akár gazdaságilag gyarmatosítók által ránk erőltetett trendeknek, eszméknek, értékrendeknek; miközben „újrafelfedezünk” mindent, amit elnyomtak-elnyomtunk és csinálunk belőle „régiséget”, „hagyományosat”, „retrót”.

Olvasva a kritikákat, sokan a szerző szemére vetik, hogy regénye híján van bármilyen részletes magyarázatnak eme felosztott világ kialakulását, működését illetően; hogy nincs igazán megfogható „történet”, hogy amit kapunk, a szó szoros értelmében random epizód egy „másik” világból. Számomra ez épp, hogy erősíti e töredezett valóság „valóságérzetét” – épp annyira részleges információink vannak erről az eltorzult világról, amennyire részlegesen ismerjük saját „valóságunk” működését. És bár szeretjük azzal áltatni magunkat, mi, a huszonegyedik század gyermekei, akik felszínes információk tömkelegével rendelkezünk, hogy mindennel tisztában vagyunk, valójában semmivel sem tudunk többet társadalmaink, államaink, világunk működésről, mint a hidegháború ezer szinten megvezetett áldozatai. Dick e tekintetben (is) pontos és ma is fájóan aktuális – a valóságod csak annyi, amennyit látsz belőle. Nőj fel, és lásd be, hogy úgysem ismerheted meg az egészet…

Kiadó: Agave

Fordító: Gerevich T. András

Laboda Róbert: Túlzások

Ha már Túlzások, akkor nem fogom vissza magam. Tudnotok kell, hogy elfogult tanúja vagyok Laboda Robi markáns jelenlétének a slam-színtéren – azt hiszem jelenleg neki van a legerősebb színpadi jelenléte, úgy viszi és oda a közönséget, ahova csak akarja. Tudnotok kell, hogy nagyon szeretem, amit csinál, örülök, ha megszólíthatom, s például e kötet érkezéséről is előbb szerezhettem tudomást, mint nagyon sokan, pont a slam-rendezvényeken kialakult jó ismeretség okán – hogy megszólíthattam. Bánom, hogy nem mehettem Gombaszögre egyszerűen akár csak „ott lenni” ebben a közegben, abban a fiatalokból kovácsolódó felvidéki slam-közösségben, amelynek vitán felül Laboda Róbert a létrehozója, vezéralakja és legfontosabb inspirátora. Tudnotok kell, hogy elfogult vagyok, hogy lássátok, miért esem ekkora mértékig túlzásokba.

Szóval Robi, egyfelől. Értem, tudom, miért a facsarás, a nyelv másféle érzékenysége, ami izgat, elmondtad miért, de most már elég a dacból. A nyelverőszak Parti Nagyétól mérföldekkel bátrabban képzavarba hajló kifejlései bizony nem egyszer löktek át egyfajta értetlenséghatáron, ahonnan hol volt kedvem visszamászni a kíváncsiságba, hol nem. Ráadásul a felületes szemlélő húmiafasz-klapanciának érzi azt is, ami pedig magvas, árnyalt gondolat ebben a szokatlan, a nyelvre és a vele való játszhatóságra annyira másképp kattant szövegkörnyezetben. Jó volt észrevenni a Juhász Ferenc-i, Apollinaire-i szabadságfokot, de ez itt első pillantásra amolyan rosszvers-apoteózis. A köteted azt a mindig elnyomott fűzfapoézist emeli piedesztálra tudatosan, amely nem véletlenül kerül állandóan pályán kívülre, minden nyers erejével egyetemben - úgy is, hogy a puszta rutin apparátusainak mesterműveinél minden esetben igazabban reagál a világra -; mert elsősorban zavaros ösztön-reakció, s csak másodsorban mű.

Másfelől, Robi, egyszerűen pazar, ahogy a mindig elnyomott fűzfapoézis, a képzavar tágult lélegzete megmutathatja: van, ahonnan metonímiának, metaforának látszik, csak fel kell venni hozzá a megfelelő nézőpontot. Van, ahonnan nézve ezek a sorok:

kis levegőhöz jutni,

az jó lenne,

kérnék hozzá híg vadászt,

meg patyolat leheletet – ha van,

legyen záporos,

virítson minden tenyér

talpig drágába öltözve…

szóval van olyan nézőpont, ahonnan ezek a sorok a legőszintébben elrebegett, gyönyörű, erős fohászok, pont a lemondástól, amely egyszer csak elengedi a kohéziót is, összemarkolt lélegzetéből nem futja az asszociáció minden égbe nyúló lépcsőfokát végig szájra venni, lépésről lépésre. Kihagy, mint a lélegzet:

éltetni gázmolekulát egyetlen tüdővel,

szaporázni a lassú halált,

hanyagul kötötten termelni

tojásból sárga villamost,

haladéktalanul várni a megkésett lélegzést,

vízszintesen zuhanni a tejberizsben,

s benne mákszemnek lenni –

levegőzni egy szabad szárításban

szóval itt van például a Tüdővel című vers, példájául, hogy lesz egy felütésből földtől elszakadó egyetemesség, hogy lesz képes taposómalmaink összes borzalmát megmutatni úgy, hogy egy szó se esik róluk…

Ennyire pokolian kettős érzés volt ez a kötet – a slameket sem kivéve. A Fél vidéki séma, az Üzenet a legerősebb dolgaid közt van – ez jó, valójában amikor slamet, akkor is verset írsz, mégpedig olyan verset, amit írni szeretsz, önazonos vagy… Talán még inkább behajítod a gyeplőt a szójáték vágtató paripái közé, de ezt itt meg is teheted – a slam közönsége rendkívül szójátékérzékeny, simán tovavágtat ott a hallomással, ahol az egyszeri olvasónak kell a visszaolvashatóság mankója. (Hálás is vagyok, hogy bekerültek…) Kettős érzés volt, de így, az első végigrohanás után még nincs is készen bennem az olvasás. Lesz dolgom ezzel a vékonyka könyvvel. Pedig igazából már a következő kötetet várom…

Szia, Robi! Remélem, nem bánod, hogy túlzásokba estem.

Grady Hendrix: Horrorstör

„Hajnalodott, és a zombik a parkolón áttámolyogva özönlöttek a túloldalon magasodó, bézsszínű tömb felé. Később aztán egy lórúgásnyi Starbuckstól feltámadnak, ám pillanatnyilag épp csak élő halottak voltak. Haláluk oka sokféle volt: macskajaj, rémálmok, eposzi online játszmák okozta kizsigereltség, éjbe nyúló tévézés roncsolta bioritmusok, szüntelen bömbölő kölykök, hajnal négyig bulizó szomszédok, megszakadt szívek, befizetetlen számlák, elhibázott lehetőségek, beteg ölebek, idegenbe szakadt lánygyermekek, gyengélkedő szülők, éjféli jégkrémzabálások.

A hét öt (ünnepi szezonban hét) napján mégis minden áldott reggel idevonszolták magukat, életük egyetlen tényezőjéhez, amely sosem változott, amelyre számíthattak, ha esett, ha fújt, ha haldoklott házikedvencük, vagy ha váltak éppen: a munkahelyükre.”

Ha hozzám hasonló IKEA rajongó vagy, a könyv jó eséllyel már néhány hete-hónapja a polcodon landolt, mérete és kivitele okán minden bizonnyal a 25 éve gyűjtögetett katalógusok mellett. Ugye? Abba a generációba tartozom, akik úgymond „belenőttek” az IKEA kultuszba – a magyarországi első boltnyitás negyedszázados évfordulóját épp a napokban ünneplő bútoráruház (tekinthetjük akkor ezt egy szülinapi bejegyzésnek?) annak idején korábban felénk ismeretlen szemléletével, letisztult, trendi, a kifinomultnak hitt „nyugati” életérzést hurcoló bútoraival, laza, emberközeli stílusával, berendezett enteriőrjeivel és persze az elmaradhatatlan gyerekeknek játszóház - szülőknek húsgombóc kombóval (no meg az augusztusban vallásos áhítattal várt katalógussal) egy csapásra meghódította a rendszerváltás előtti szocialista egyenbútorokhoz szokott lakosságot. Hogy aztán néhány év alatt újabb egyenbútorokkal berendezett lakások tömegével lepje be a piacot és váljon az egyediséget mindenek felett hirdetők fanyalgásának elsődleges célpontjává, de ez egy másik történet.

Grady Hendrix Horrorstör című katalógusa regénye jó érzékkel lovagolja meg a fent épp csak laza ecsetvonásokkal érintett IKEA-életérzést és annak rajongóit: ha közénk tartozol, jó eséllyel amint meglátod ezt a kötetet, gyorsabban ver majd a szíved (és ez megmarad akkor is, amikor már rájöttél, nem, ez nem egy előrehozott katalógusmegjelenés…). Igen, ez az az eset, amikor a külcsín mindent visz. Szerencsére ez nem merül ki egy ötletes borítóban és a szokatlan formátumban – következetesen úgy is van felépítve, mint egy bútorkatalógus, a házhozszállítás-űrlapba rejtett impresszumtól a fejezetcímek illusztrációjaként szolgáló bútorleírásokon át egészen a záró oldalak akciós kuponjaiig. Na de mégis csak egy regényről beszélünk, lássuk hát, mit rejt „a rémület bútoráruháza” a pavlovi reflexeket kiváltó koncepción túl?

Adva van az IKEA-ra megtévesztően hasonlító amerikai Orsk áruházlánc, mely a nagy testvérhez hasonlóan nem csupán bútort árul, hanem „jobb életet mindenkinek” – vásárlónak és dolgozónak egyaránt. Az Orsk egy nagy család, mely körülölel mint egy kényelmes, süppedős BROOKA kanapé, lesi a kívánságaid, mint egy mindenre kész WANWEIRD konyha, segít rendszerezni gondolataid, mint egy tökéletesen funkcionális LIRIPIP gardrób. Add át magad az Orsknak, és nem lesz gondod többé semmire – legkevésbé arra, hogy önmagad légy. Ha igazán elkötelezett vagy, akár dolgozhatsz is az Orsknak, és ő gondoskodik róla, hogy a vállalat működési elvei mentén egész életed jól szervezett, biztonságos, kielégítő és hatékony legyen. Csak kövesd mindig az Igazak ösvényét, nehogy eltévedj a bemutatótér Patyomkin-szobái között, ne adj’ isten, lerövidítsd a vásárlói szokásokat elemző szakértők által optimalizált utat, mely a kasszákhoz vezet.

Az Orsk maga a tökéletesség, nyugalom, béke – egészen addig, amíg egy reggelen az álmosan becsörtető zombi-alkalmazottak összerondított kanapékat és felforgatott bútorokat nem találnak a jólfésült Bemutatótérben. Az áruház ügyeletes „lelkiismeretes buzgómócsing” menedzsere nem annyira önkéntes alapon, mint inkább bőkezű túlórapénz ígéretével beszervezi a két létező legalkalmatlanabb munkatársát – az évtizedek óta mintapénztáros Ruth-Anne-t, aki a dolgozók Kánaánjának egy kedvezményes Orsk-konyha megvételét tartja és a főiskoláról dobbantó, eladói munkáját szívből gyűlölő, folyton előléptetés után ácsingózó, ám szkeptikus Amy-t – hogy éjszaka fésüljék át az áruházat és adják rendőrkézre a rongálókat. Zárás után kéretlenül csatlakozik hozzájuk a szellemhívő Tiffany, aki filmet készül forgatni az áruházat rettegésben tartó éji rémről, hogy ezzel dobbantson a világhír felé; és az ő segítője, Matt, aki ugyan nem hisz a szellemekben, de feltett szándéka egy MÜSKK ágyon („gyengéden körbefon és elkalauzol az álmok birodalmába”) meghúzni a lányt. Öten vágnak neki az éjsötét áruháznak, hogy aztán rongáló részegek és/vagy hajléktalanok helyett balul sikerült szellemidézésbe és évszázados borzalmak nyomára bukkanjanak. És kezdődhet a futás meg a sikoltozás…

Fogalmam sincs, mennyire működik horrorként Grady Hendrix regénye, tekintve, hogy sosem olvasok horrort (komolyan, még Stephen Kinget sem olvastam) és nem is nézek, mert utálom a hatásvadász paráztatást – ahogy láttam, a műfaj rajongóit minimum megosztja. Én jóindulatú mosollyal átsiklottam a rémisztgetős(nek szánt) részek felett – komolyan venni úgyis lehetetlen. Meg aztán, nem is gondolom, hogy itt az amúgy némiképp klisés horrorsztori lenne a lényeg. Sokkal inkább az a maró gúny, amivel Hendrix a fogyasztói társadalmat, a nagyvállalati kultúrát, a kifinomultnak tűnő, valójában faékegyszerűségű és a vásárlót masszívan hülyének néző marketinget illeti. E tekintetben tök mindegy, voltál-e már életedben IKEA-ban: ha dolgoztál már multinál és/vagy kereskedelemben, garantáltan magadra ismersz a céges agymosás áldozatául esett, szürkén, agyhalott állapotban csoszogó alkalmazottakban, akiknek zsebében állandóan varázsszerszám (SOHA ne költözz IKEA bútorral úgy, hogy előtte nem nyúltál le az áruházból egyet!), fejükben mantraszerűen ismételt sorok a Vezetői Kultúra Kézikönyvéből, arcukon lehervaszthatatlan mosoly, pláne, amikor a főnök közli, hogy karácsony előtt két nappal mégis bent kéne maradni még egy plusz műszakra, mert már az összes munkatársad kimerültséggel kezelik a kórházban és nincs más.

A Horrorstör igazából ezzel nyer – az IKEA katalóguson belül ott a csontig hatoló, bármilyen horrornál rémisztőbb felismerés: a biorobotként napi tizensok órát dolgozó multikatonák és a szétrohadó végtagokkal csoszogó zombik között igazából nincs semmi különbség. Hogy a háromszög harmadik csúcsán ott van az irányított zombiként működő vásárló, aki mindent megvesz, amit eléje tolnak, az már tényleg csak hab a tortán. Nem csoda, hogy a végére azt sem tudjuk, azért röhögünk-e mert a Horrostör vicces (amúgy tényleg az) vagy kínunkban…

Kiadó: Gabo

Fordító: Kemenes Iván

Lev Grossman: A varázslók

/// Zárójeles puffogás az elejére: nagyjából félúton jártam a könyvben, amikor már falba tudtam volna verni a fejem az állandó Harry Potterhez való hasonlítgatástól. Kétharmadnál már úgy voltam vele, hogy ha még egyszer meglátom bárhol leírva hogy „a felnőttek Harry Pottere” péklapátot ragadok és ütöm, akit érek. Értem én, hogy marketingszempontból kevés hatásosabb figyelemfelkeltő eszköz van a The Guardian ajánlásánál, de jelen esetben ez pont annyira visz tévútra, amennyire a könyves közösségi oldalak egynémely értékeléséből az látszik. Aki Pottert vár A varázslóktól, ordas nagy csalódásban lesz része és az sem kizárt, hogy konkrétan utálni fogja… Puffogás vége, térjünk vissza a könyvhöz, megáll az a saját lábán. ///

„Ez az a hely. Itt majd felsegítik a földről, magára találhat, és gondoskodnak róla, hogy újra biztonságban, boldognak és teljesnek érezhesse magát. Hogy romlott el minden ennyire? Hogy lehettünk Alice és én ennyire ostobák? De most már az egész szinte nem is számít. Most már ez az életem – az élet, ami után mindig is vágytam és amire vártam. Végre elérkezett!”

A varázslók maga a kiútkeresés. Mind ezt keressük, szüntelen. A kiutat elfuserált életünkből, unalmas munkánkból, haldokló kapcsolatainkból, gúzsba kötő körülményeinkből. Önmagunkból. Vágyunk valami szebbre, jobbra, többre – másra. Rendületlenül hisszük, hogy ha megtaláljuk, boldogok leszünk. Hogy majd ott, akkor, mellette, vele, egyszer minden megváltozik és elkezdődik az igazi élet. Csak azzal nem számolunk, hogy teljesen mindegy, mikor, hol, ki mellett vagyunk – önmagunktól nem szabadulhatunk. A boldogságért, ha létezik egyáltalán, végső soron úgyis saját magunkkal kell a legnagyobb harcot megvívnunk. Grossman varázslónövendékei ott loholnak Donna Tartt ógörög életérzést tanulmányozó diákjai nyomában – ha hasonlítanom kéne bármihez, sokkal inkább a zseniális A titkos történethez hasonlítanám, mint bármely általam olvasott fantasy-hez.

Quentin Coldwater simán odaillene a Dionüszosz-kultuszt hajszoló kortársai mellé – ő a srác, akinek soha semmi nem elég jó, aki elveszetten, fáradtan, deprimáltan csoszog át az életén akkor is, ha mindene megvan, ami egy korabeli fiatalnak meglehet. Csak épp célja nincs. Legfeljebb hogy eljusson a gyerekkori rajongott könyvsorozat világába, Fillory-ba – de hát tudjuk, hogy varázsvilágok nem léteznek, így inkább bűvésztrükkök elsajátításával üti el az időt, miközben egyre csak sajnálja magát. Aztán egy napon egy rejtélyes füzetet kap egy fura csajtól, amit annak rendje és módja szerint elveszt, hogy a keresésére indulva egy elhagyatott kerten át egy másik világba csöppenjen. Hoppá!

Itt szoktak kezdődni az igazi kalandok – varázslat, bűbáj, csillámpor, minden szép és jó, jöhet a csúnya gonosz, akit hőseink sok-sok megpróbáltatás árán legyőznek. Nemde? Quentin lelkesebb nem is lehetne – varázsvilágba csöppen ő, egy titkos kis egyetemre, ahova huszadmagával nyer felvételt, maga sem tudja, miért. Ég veled, régi élet, ég veletek, szülők, ég veled, borostyánliga! Én már más vagyok, mást élek. Quentin tanulmányozni kezdi a mágiát, barátokra lel, szerelmes lesz, van, amiben kiemelkedik, van, amiben nem, furcsa kalandokba keveredik és megismerkedik a tudatmódosítás egészen új szintjeivel – aztán nagyon hamar rájön, hogy semmiben sem más ez sem, mint ami előtte volt. Ugyanaz a nyomorult Quentin maradt, ugyanazokkal a kételyekkel, depresszióval, kiútkereséssel – csak épp tud varázsolni. De hát nem erről volt szó, ugye?

„Bárcsak hajlandó lennél a kedvemért csak egy másodpercre ránézni az életedre, és látni, mennyire tökéletes így, ahogy van! Hagyj fel a következő titkos ajtó keresésével, ami szerinted az igazi életedhez vezet majd! Fejezd be végre a várakozást és vesztegelést! Mert ez az, máris itt van, és nincsen más. És jobban teszed, ha úgy döntesz, hogy kiélvezed, különben nyomorult és boldogtalan leszel, bárhova mész is és bármit is teszel, egész hátralévő életedben, mindörökre.”

Ismerős? Grossman legnagyobb trükkje, hogy nem veszi ki a képletből az emberi tényezőt – nála a varázslók épp olyanok, mint mi. Nem kiválasztottak, nem földöntúli gonoszok, nem talpig jóságos segítők, hanem emberek. Összetettek, zavarosak, nem tudják, mit akarnak, szenvednek a hihetetlen lehetőségeik és a hihetetlen céltalanságuk ellentmondásaitól. Bevállalja azt, amit előtte tán senki: a varázslat sem ment meg önmagunktól. És nincs olyan varázsige, amitől egy csapásra boldogok lehetnénk.

Persze kijut a kalandokból is – Quentin és társai megkapják a hőn áhított kiruccanásukat még a csudálatos varázsvilágon túlra is. Lemerészkednek a mesék mélyére, olyan csodákat és borzalmakat látnak, amit a varázsvilágból is kevesen – de boldogságra ott se lelnek. Csak áldozatra, szemfényvesztésre, emberi gyengeségre. A mesék megfosztatnak minden tündérporuktól. Egyszerre rendkívül bájos és borzasztó okos, ahogy Grossman lehántja a rétegeket az ismert varázsvilágokról, ahogy darabokra cincálja az eszképista fantasy-rajongók vágyait és kiforgatja az elsődleges inspirációnak tekinthető Narnia-sorozatot. Annál inkább, mert minden sorát áthatja az egykori csillogó szemű rajongó odaadása. Mintha Quentin Fillory-beli pokoljárásával saját magát is fokozatosan fosztaná meg a mítoszaitól.

Ez a lefosztás minden téren tetten érhető – a szereplők mintha mindannyian egy-egy fantasy-archetípus torzói lennének, kezdve a szürke egér barátnővel, akiről csak a legvégén derül ki, mekkora mágus valójában, a fekete lyukakat idéző lúzeren és a drogokba menekülő sznobon át a diákokat megkérdőjelezhető bölcsességekkel útnak indító iskolaigazgatóig. Ám hogy őszinte legyek, nekem mindez – a szereplők, a történet, a Narnia-parafrázis – másodlagos lett Grossman mágiafelfogása mellett. Végre! És hűha! Susanna Clarke A hollókirálya óta várok arra, hogy a mágia végre ismét valami megfoghatatlan, borzalmas, élő entitás legyen és ne csak pálcával hadonászás és varázsige-biflázás. Grossmannál a mágia felemészt, aki megidézi, maga sem maradhat érintetlen – úgy szövődik, mint egy bonyolult szőttes, és miközben azt képzeljük, hogy használjuk, észrevétlen önmagunkat is beleszőjük.

Nem ragozom tovább. Imádom. Ott van az év eddigi legjobbjai között, közvetlenül a Horzsolások és A titkos történet mellett. Köszönöm Lev Grossmannak, hogy megírta, hogy szétcincálta a még mindig a roxforti baglyot váró énem álmait – fáj vagy sem, ideje volt már, hogy valaki megtegye. Hogy az orrunk alá dörgölje: nem a varázslattól kell várni a csodát. Köszönöm a SyFy-nak, hogy sorozatot készít belőle (alig várom) és az Agavénak, hogy kiadta ;) Ide nekem a folytatást is!

Kiadó: Agave

Fordító: Dr. Sámi László 

Fekete Anna: Oda-vissza

Annak idején a Facebookon akadtam a verseire – nagyon megütött. Halk szóval, szelíden pontos, gonddal összemarkolt, vizionáltató képekkel; úgy, mintha lassított felvételen láttam volna a mozdulatot – de nagyon megütött. Mert miközben önkéntelenül részvét ébredt bennem az egyik rétegétől, a másik pontosan ugyanazokkal a sorokkal adta a tudtomra: nem kér belőle. Nem kér a részvétből. Elege van a részvétből.

Fekete Anna hangja ettől a folyamatosan elénk feszített ellentmondástól válik azonnal felismerhetővé. És nagyon kevés kell hozzá - legalábbis szerintem alig néhány vers - hogy megszeresd ezt a hangot. Egy régi színésznő hagyta itt, a csészéket csak babaujjakkal szabad törölgetni. A törékenysége látszólagos. Legjobban az éjszaka sajog. Seb, telhetetlen. Hús, ami húst akar, gyereket, halott szülőt, bánatot. Kirajzolódik, ha nem is pontosan, ha szemérmesen is, de átélhetően, pont ezektől a finoman elkent kontúroktól – kirajzolódik, ami szánalmat kelt: egy vágás a bőr alatt. De lásd ennek a versnek a címét: Kivetnivaló. Kivetnivaló a becézgetett, takargatott bánat, a bőr alatti seb – amit ránézésre úgysem látsz meg a másikban. Találsz benne, rajta kivetnivalót, ilyenek vagyunk, de nem azt, amit ő maga kivetne. Azt csak így, ha rámutat. Ennyire kontúrmentesen, hogy lásd bele a hozzá hasonlító magadét, amitől elkopik a csend és ilyenkor fáj a sötétség a legjobban. Lásd meg, amit te vetnél ki magadból. És lásd – a részvéttel sem férünk egymáshoz, csak a feltárulkozás után. S lásd: ez a feltárulkozás nem kér a részvétből. Pusztán konstatál. Szelíden számba veszi a magárahagyottságait. A maga kivetnivalóit – amikkel együtt kell élnie.

Így beszélget egymáson a két (számomra) legfontosabb réteg az egész köteten át, minden versben. Az egyes darabok hallatlanul érdekesen beszélgetnek egymással is; a következő költemény általában egy-egy hívó-szóval azonnal visszautal, kapcsolódik, vonatkozik, olykor átértelmez. A versek egymást sem kímélik – a Kivetnivalót szinte megnyúzza a Gyógyulás után, hallgassátok: mint az öregasszonyok, már csak az emlék emlékére emlékszem. A testem megbocsátott. Fekete Anna hangjában tényleg ott mocorog egyfajta öregasszonyos, konok, feszes bölcsesség, sokat-tudás, amely pontosan tudja: minden elfoszlik, felbomlik, porlad, kimerül és elfogy – az efféle költői hozzáállás is, naná; megavul, mint a hiába tisztán tartott fegyverek. Egyszerre ijesztően bölcs, és korlátolt; sértőn egyenes és sértett; pompázatosan, parádésan lila (a Csontváry-Kosztka Tivadar képére írt versben) és löttyedt vízszemű (mint a Lampedusa templomi padsoraiban ülő nők). Mindenhol ebbe a kettősségbe botlok – inkább sokságot kellene írnom, ijesztően bölcs ez a fiatal költőnő, és nagyon sok helyről mer nézni bennünket – és főleg önmagát.

Az egyik kedvencem egészében tárom elétek, mert önmagában hordja ezt a felismerések hurcolta soknézetűséget, amely a kötetben verseken át beszél és vitatkozik önmagával is, amely a három ciklust (Kint, Sebbel-lobbal (Kicsi tenger), és Bent) ugyanúgy egymásnak feszíti, mint az egyes verseket:

MIKOR MEGÜTÖTTEK

Egyszer ütöttek meg. De nem az ütésre, nem is a fájdalomra
emlékszem, hanem a csengésre, a vészjelre, hogy valaki letört
belőlem egy darabkát. Talán a keresztnevemből az A-t, és ez most
az övé marad, ott lapul a zsebében az öngyújtója mellett, elviheti
magával a túlvilágra is. Tudjátok, meséli, mikor azt a nőt
megütöttem, és én ott majd állok a menny kapujában, zavartan
és névtelenül… Mert megvert nő lett belőlem, és ez a valami,
a saját nevem, jobban fog hiányozni, mint a szüzességem.

Azóta értem meg, mért nem bocsátanak meg a kis népek.
Egyetlen perc alatt bosnyák, kurd, örmény, baszk, horvát,
litván lettem. Mert nem a kés öl meg, nem a méreg –

A rómaiak úgy hitték, a rabszolgák nem tudnak meghalni.
Marad a nevükből valami. Egy kis darab, amit valaha letörtek.

Nagyon tudatosan szerkesztett kötet ez – egyáltalán nem első kötet-hangulatú. Nagyon szurkolok neki, hogy meglelje az olvasóit. Hogy minél több sérelmeit, fájdalmait, gyászait magában zárványként hurcoló emberhez eljusson, mert azon túl, hogy gyönyörű, felér egy terápiával. Meg meri mutatni: nem részvét kell, hanem a rész vétele a másik életéből – ha már a sors úgy adta, hogy érintkezéseink súrló fájdalmait csak egy másik ember érintésével vagyunk képesek begyógyítani.

Kiadó: Fiatal Írók Szövetsége
a kötetről recenziós epigonvers is született

Jurassic World - film

Hűha-faktor

Ez a film egyetlen hatalmas idézőjel. Újrahasznosít mindent: a Jurassic Park minden böszmebüszkén felrakott kerítését, szabályozott, ellenőrzött működésű hamisvilágát, és a szabályozottság által keltett biztonságérzetet (teli vagyunk ilyen hamisvilágokkal egyébként, amelyek a szabályozottság álcaruhájával ringatnak hamis biztonságérzetbe – gondoljunk csak a tömegközlekedésre…). Újrahasznosítja a sanda és mohó sápolást, az etikátlan szakembert, közel a tűzhöz – hisz tényleg mindig akad valaki, aki a más tüzébe pecsenyét lógat; aki akár éleszti a tüzet, ott is ahol nem ég, hogy süljön a maga pecsenyéje (ezek a filmtörténet leginkább várt elégtétel-halálai, amikor úgymond a tűzgyújtó is odasül). Újrahasznosítja a Rambózabálást – ahogy jönnek a bennfentes vigyorú emberi pitbullok puffogtatni, természetet taposni; jönnek a vadászok – ezúttal is zsákmányállatnak, naná. Újrahasznosítja a sikolyt, a menekülést, az utolsó pillanatban megmenekülést… persze úgy hogy még nagyobb legyen a hűha-faktor. Ahogy a filmben nem kicsit (ön)ironikusan el is hangzik. Mert az én szememben ezt a gátlástalan remixet egyfelől ez menti meg: többször és harsányan kiröhögi önmagát. Másfelől a tapintható szándék, hogy megidézzen. A mai eszközökkel az egykori hangulatot, azt az érzést ami akkor elfogta a tátott szájjal bámuló ifjú mozibajárót: ilyen tátott szájakat, tágra nyílt szemeket szeretne a mai, képpel agyonlakatott fiatal arcára varázsolni ez a film – és ezt sikeresen teljesíti.

Tudjátok mit? Visszaveszek a kritikus hangvételből. Ahogyan Timi megfogalmazta: nekünk ez egy hatalmas nosztalgiatrip volt, fütyüljünk az összes kritikára… láttuk, hogyan működött ez a hűha-faktor a fiatalabbakon a moziteremben – így a bevételi adatokon túl személyes benyomásunk is lehetett a kézzel fogható sikerről. Nagyon sok generációt képes volt megszólítani ez a film, egyszerre, és teljesen másként: direkten és utalások rétegeivel. Már önmagában ez egyfajta érték volna, hogy egy alapvetően szórakoztató-borzongató-rémisztgető fussvagyelkapnak mozi ennyi utalás-réteggel, és így zsonglőrködik – valójában az alkotói csak jó érzékkel belehelyezkedtek az egykori „alternatív jelen” jövőjébe: a mai „alternatív jelenbe”. Ahonnan jó volt visszatévedni az „alternatív múltba”… legalábbis nekem az egykori Park főépületébe tett kirándulás minden pillanata maga volt a nagy betűs Nosztalgia… Egy szó mint száz, egy fantáziavilág meglepően koherens jövőjét láthatjuk – ahol a legfontosabb „állandó”, hogy nem tanulunk semmiből.

Nem hivatalos, klasszikus

Ha nem tanulunk semmiből, ugyanazt éljük át. A (voltaképpen egyetlen) különbség: picit oldalt csúszott a fő konfliktus, a cselekménygerjesztő – bele másik moziuniverzumokba; például az Alien gondolatmeneteiből lehet ismerős. Én ezt úgy hívom: Bicska-téma. Az emberiség mottója lehetne: ha idegenekkel tárgyalok, legyen nálam Bicska (páncélosezred, hadiflotta, atomfegyver), lehetőleg a leghatékonyabb. Az Alienből fejtem ki, hogy ne spoilerezzem el, amit szerintem úgyis kitaláltok belőle: ha ismerek valamit, ami fenyegető (például annyira, hogy egy nálam feltehetően intelligensebb faj egyedei végső gesztusként tiltó táblát raktak ki miatta egy bolygóra) azt meg kell szereznem, és Bicskát kell faragnom belőle (ha netalán találkozunk majd mr. intelligenciáékkal, legyen nálunk valamilyen hatékony mifene ellenük – olyasmi, amitől tudjuk, hogy rettegnek). Pusztító paranoiánk gerjeszti itt is az eseményeket, megint kiderül róla, hogy elsősorban önpusztító… ez a baj az intelligens Bicskával, ha gép, ha bio: tanul és hamar maga dönt, kibe szúr.

Ha megidézés, akkor hősök… nos, nagyjából a helyükön. Malcolm figurája helyett például egy kedves pojácát kapunk, ugyanazokkal az alapgesztusokkal – de mivel a film egyik legbájosabban ironikus (nemcsók) jelenete az övé, hát egye kánya. Az új tulajdonos másképp gyerek mint Hammond volt, felnőttebb játékai és vágyai vannak, de pont a különbségektől lesz ugyanannyira egyedi. És nem értem a fanyalgókat, a gyerekszínészek hozták az elvárhatót – végülis tényleg annyi a dolguk, hogy fussanak és túléljenek, és nem volt elviselhetetlen a (szerencsére rövid) lelkizésük sem. A női főhős, a „szegény ember Jessica Chastain-je”, Bryce Dallas Howard igenis tud játszani és a kevés lehetőséggel, amit a film nyújt neki él – más kérdés, hogy az első film férfiakkal teljesen egyenrangúan árnyalt dr. Sattleréhez (Laura Dern), női (fő)hőséhez képest bántóan egydimenziós figurát írtak neki. Az elfoglalt, tüchtig karrierrab azért sok lehetőséget nem ad a játékra, ha csak karakter, és nem róla szól a mozi – és az átalakulása is teljesen szabvány (játszhatatlan) iskolapélda. A rendezés is vele szúr ki a legalaposabban – tűsarkúban rohanhatja végig az egész filmen… némileg mulattatott a picike ellentmondás, hogy ha a T-Rex hatvannal is képes futni, akkor emberi csaliként mennyivel kellene előtte szaladni (tűsarkúban…), de ellegyintettem, biztosan lassult az évek múlásával az öreg harcos. Úgyhogy BDH hozza, amit hozhat – egy komoly megbicsaklással: annyira nincs kémia közte és Pratt figurája közt, hogy a csókjuk kiérdemelte tőlem az év eddigi legkínosabb romantikus betétepizódja büszke címét.

Kúúl...

Pratt a tökéletes XXI. századi Indiana. Tökéletes csibész. Minden, ami Harrison Ford volt a moziba járó kölyköknek… és Forddal ellentétben játszani is tud. Mert fiatalon kedvenc űrgolyhóm, kincsvadászom és szökevényem a féloldalas mosolyán, meg a hökkent fején túl egy szem koncentrálok-fejet volt képes felmutatni; öregségére aztán belejött, de Chris Pratt más alapokról indul. Van arcjátéka, képes érzelmet kifejezni – hogy csak egy példát mondjak: a remek CGI melón túl az ő reakcióitól kerülnek tökéletesen a vászonra a Raptorok. Úgy különben a trükkök kivétel nélkül kifogástalanok. A film több mint fele rajzfilm, és baromi jól mutat…

A folytatásnál viszont mindez már kevés lesz. Anyagilag sikeres lehet az is, de kínai gumicukor-utánzat szintjén gagyi lesz, ha a szokásos, „nagyobb, hosszabb, vágatlan” hűha-faktorra alapozzák – azt a patront már ellőtték most (úgy értem, az összes patront…). Az valóban puszta önismétlés lesz; azt már nem menti az „egykori élmény megidézésének szándéka mai eszközökkel” hozzáállása. A végéből, az IN-GEN makacs jelenlétéből persze jól kikövetkeztethető a folytatás alapszituációja (megint csak az Alien mintájára…), remélem lesz valaki, aki mindezt a kellő fantáziával csavarja tovább…

Ebben a filmben álomország vérzik (amennyire a korhatár miatt vérezhet). Ez a film álomország. Mint általában (a legjobb szándékok, professzionizmus, csempészett mondanivaló mellett is) a mozi. Ámulni-bámulni kell (nincs mit tanulni belőle…) – és jobb ha tudjuk, a mozi a kezdetektől erre az ámulatra épített. Hogy művészet is, az pár elkötelezett embernek köszönhető. Kezdettől fogva bámulnivaló volt: látványosság és egyben üzlet. Nincs ebben semmi rossz – és ezen az alapon ezt a filmet sem érdemes szidni. Mert hogy látványos, az hétszentség. És meglehetősen sikeres üzlet. Engem (amint látjátok) megvett.