Fekete Anna: Oda-vissza

Annak idején a Facebookon akadtam a verseire – nagyon megütött. Halk szóval, szelíden pontos, gonddal összemarkolt, vizionáltató képekkel; úgy, mintha lassított felvételen láttam volna a mozdulatot – de nagyon megütött. Mert miközben önkéntelenül részvét ébredt bennem az egyik rétegétől, a másik pontosan ugyanazokkal a sorokkal adta a tudtomra: nem kér belőle. Nem kér a részvétből. Elege van a részvétből.

Fekete Anna hangja ettől a folyamatosan elénk feszített ellentmondástól válik azonnal felismerhetővé. És nagyon kevés kell hozzá - legalábbis szerintem alig néhány vers - hogy megszeresd ezt a hangot. Egy régi színésznő hagyta itt, a csészéket csak babaujjakkal szabad törölgetni. A törékenysége látszólagos. Legjobban az éjszaka sajog. Seb, telhetetlen. Hús, ami húst akar, gyereket, halott szülőt, bánatot. Kirajzolódik, ha nem is pontosan, ha szemérmesen is, de átélhetően, pont ezektől a finoman elkent kontúroktól – kirajzolódik, ami szánalmat kelt: egy vágás a bőr alatt. De lásd ennek a versnek a címét: Kivetnivaló. Kivetnivaló a becézgetett, takargatott bánat, a bőr alatti seb – amit ránézésre úgysem látsz meg a másikban. Találsz benne, rajta kivetnivalót, ilyenek vagyunk, de nem azt, amit ő maga kivetne. Azt csak így, ha rámutat. Ennyire kontúrmentesen, hogy lásd bele a hozzá hasonlító magadét, amitől elkopik a csend és ilyenkor fáj a sötétség a legjobban. Lásd meg, amit te vetnél ki magadból. És lásd – a részvéttel sem férünk egymáshoz, csak a feltárulkozás után. S lásd: ez a feltárulkozás nem kér a részvétből. Pusztán konstatál. Szelíden számba veszi a magárahagyottságait. A maga kivetnivalóit – amikkel együtt kell élnie.

Így beszélget egymáson a két (számomra) legfontosabb réteg az egész köteten át, minden versben. Az egyes darabok hallatlanul érdekesen beszélgetnek egymással is; a következő költemény általában egy-egy hívó-szóval azonnal visszautal, kapcsolódik, vonatkozik, olykor átértelmez. A versek egymást sem kímélik – a Kivetnivalót szinte megnyúzza a Gyógyulás után, hallgassátok: mint az öregasszonyok, már csak az emlék emlékére emlékszem. A testem megbocsátott. Fekete Anna hangjában tényleg ott mocorog egyfajta öregasszonyos, konok, feszes bölcsesség, sokat-tudás, amely pontosan tudja: minden elfoszlik, felbomlik, porlad, kimerül és elfogy – az efféle költői hozzáállás is, naná; megavul, mint a hiába tisztán tartott fegyverek. Egyszerre ijesztően bölcs, és korlátolt; sértőn egyenes és sértett; pompázatosan, parádésan lila (a Csontváry-Kosztka Tivadar képére írt versben) és löttyedt vízszemű (mint a Lampedusa templomi padsoraiban ülő nők). Mindenhol ebbe a kettősségbe botlok – inkább sokságot kellene írnom, ijesztően bölcs ez a fiatal költőnő, és nagyon sok helyről mer nézni bennünket – és főleg önmagát.

Az egyik kedvencem egészében tárom elétek, mert önmagában hordja ezt a felismerések hurcolta soknézetűséget, amely a kötetben verseken át beszél és vitatkozik önmagával is, amely a három ciklust (Kint, Sebbel-lobbal (Kicsi tenger), és Bent) ugyanúgy egymásnak feszíti, mint az egyes verseket:

MIKOR MEGÜTÖTTEK

Egyszer ütöttek meg. De nem az ütésre, nem is a fájdalomra
emlékszem, hanem a csengésre, a vészjelre, hogy valaki letört
belőlem egy darabkát. Talán a keresztnevemből az A-t, és ez most
az övé marad, ott lapul a zsebében az öngyújtója mellett, elviheti
magával a túlvilágra is. Tudjátok, meséli, mikor azt a nőt
megütöttem, és én ott majd állok a menny kapujában, zavartan
és névtelenül… Mert megvert nő lett belőlem, és ez a valami,
a saját nevem, jobban fog hiányozni, mint a szüzességem.

Azóta értem meg, mért nem bocsátanak meg a kis népek.
Egyetlen perc alatt bosnyák, kurd, örmény, baszk, horvát,
litván lettem. Mert nem a kés öl meg, nem a méreg –

A rómaiak úgy hitték, a rabszolgák nem tudnak meghalni.
Marad a nevükből valami. Egy kis darab, amit valaha letörtek.

Nagyon tudatosan szerkesztett kötet ez – egyáltalán nem első kötet-hangulatú. Nagyon szurkolok neki, hogy meglelje az olvasóit. Hogy minél több sérelmeit, fájdalmait, gyászait magában zárványként hurcoló emberhez eljusson, mert azon túl, hogy gyönyörű, felér egy terápiával. Meg meri mutatni: nem részvét kell, hanem a rész vétele a másik életéből – ha már a sors úgy adta, hogy érintkezéseink súrló fájdalmait csak egy másik ember érintésével vagyunk képesek begyógyítani.

Kiadó: Fiatal Írók Szövetsége
a kötetről recenziós epigonvers is született