Megcsinálta. Ezt az egyszavas
mondatot egyből idevésem az elejére, hogy tisztázzuk, Brandon Hackett,
Markovics Botond megcsinálta. Értékzúzó idők - többféleképpen és többféle idő -
és eseményhorizontig szűkülő lehetőségek pontos feltárása a könyv az utolsó
feszült pillanatáig, s ha van is kritikám a rohanásra, az utolsó pillanatokra
való permanens, akció-centrikus kihegyezésre, néhány szereplő (nekem legalábbis)
haloványabb láttatására vonatkozóan, egyszerűen elmossa a megkönnyebbülés: Az időutazás napja remek felütését nem rontotta el, nem kente el – sőt,
annulálta az első kötet kapcsán megfogalmazott nem egy kritikám.
„…hallatlanul önkényes a remekül végiggondolt csapda (amolyan első
axióma: nem utazhatunk az időutazás „feltalálása előtti” időbe) feloldása”
írtam anno az első könyvvel kapcsolatban… nem tehetek róla, nem viselem jól a
deus ex machinát a sci-fiben – pedig dehogy az, a második kötet nagyon durván
helyénvalóvá teszi az elsőben megjelenő (hangulatában úgymond) segítő szándékú
magasabb rendű civilizáció feltűnését, sőt; mozgatót farag belőle. Azt hiszem,
számomra innentől nem kérdés a tehetség mérete: amikor így van több kötetre
való koncepciója valakinek és így van türelme az információt szűkmarkúan mérve
elővezetni azt, akkor látom, tényleg belakta a saját történetét. Így lesz a
mesének valóság-íze… Első könyv, második könyv… lehetne Idő-duológia a címe, ha egyszer tényleg kijön egyben, tartós
kivitelben mondjuk. Csalnának így is a címadással, hiszen valójában a kettő
egyetlen szerves egységbe fonódó könyv. Ezt leszögezném, és akkor a tény, hogy a
második merítés önállóan egyáltalán nem áll meg a maga lábán, nem is
követelmény – tehát nem is lehet hiba.
Már az első kötetben tetszett a
főhős Beregi Bálint mintegy rejtett-autizmusa, a belülről meglehetősen jól
érzékeltetett „szükséges beszűkülés”, amely az összetett, paradoxiát sem
nélkülöző problémák folyamatos fókuszban tartásával nagyjából tényleg így
járhat együtt – a kiemelkedő „tudós elme” egyfelé figyelése… nos, a kettőzött
Bálint-jelenlétben, Vén Balu és a teljesen más körülményvilágba
szocializálódott ifjú Bálint közös jeleneteiben pont az a varázslatos, hogy a
fiatal én sokkal szocializáltabb személyiség (mintha a szülők, Enikő és Ádám
tényleg éltek volna az ajándékba kapott második eséllyel, hogy időn kívül újra
felnevelhetik a fiukat); egymásra morgásuk érzetre két különböző érzékenységű
egyén, s nem egy elme belső vitája. Ha tágabbra nyitom: egyfelől rímel a gének
és nevelés örökvitájára (mi ér többet, az alapanyag, vagy a hatások), másfelől
a fantasztikus zsáner klónokkal kapcsolatos elképzelései, az ugyanolyanra
duplikálás is megkapja itt a maga sajátos tükrét – és ezt is nagyon jó érzés
volt észrevenni.
Egyébként nehezen írtam le, hogy Bálint
a főhős – e kötet eseményeinek generálója, elszenvedője, s pont elég alkalommal
a mozgatója is inkább Rebeca: a lány az időben, aki az apukáját keresi.
Mozgató… mintha valójában az egész mesét áthatná ez a keresés, mintha a keresés
volna a mozgató, ahogy a kaotikus jelenekben, időkön és tereken át vadásszák
hőseink a szeretteiket. Mintha minden hatalom túsznak akarná hőseink szeretteit
– s van olyan is, amelyik ennél is többet akar. Mintha minden tettünk tényleg
az egymás iránt érzett ragaszkodás motiválná – s ha ez veszélybe kerül, hát
bukjon akár a világ… S mindezt számos szemszögből követhetjük nyomon, üldözött,
üldöző és túszejtő szemszögéből egyként; egyes szám első személyben,
többszörösen belülről. Túl a jól teremtett különböző belső hangok létrehozta
gondolati tereken a fentebb már említett, szűkmarkúan mért információkkal,
ráébredésekkel terelgetett cselekmény (az olvasói megértéshez szükséges minimum)
csurgatásának is hallatlanul ügyes medrévé válik ez a többszörös narráció.
Imádtam ezt! Ugyanis az egyik
narrátor Octavia, Donald Haugen örököse. És személyében végre úgy kap távlatot
az ellenpólus, a könyvi gonoszság, húst és ízt, ahogy szeretem, a maga komplex,
morbid, érthető, de el nem fogadható módján. Azzal a kiszámíthatatlansággal,
amelybe belefér a szerethetőség is akár – van olyan nézőpont, ahonnan
szétszálazhatatlanul csúsznak egymásba az érzelmek vele kapcsolatban. Látjuk:
van olyan szereplői nézőpont, ahonnan nézve a csodálat a gyűlölettel, a
rajongás a megvetéssel keveredik – akár bennünk, olvasókban is olyan katyvaszt
állíthat elő, hogy ihaj, a részvétellel e nézőpontban részvétet is teremt. Olyan
érzelmi katyvaszt az úgymond (tan)könyvi-gonosz iránt, amely valóban ellentmondásokkal
terhelt, valódi kapcsolatainkra hasonlít. Ráadásul ahogyan Octavia láttat,
királyi többesben, az a szokásosnál is bonyolultabb szemszög, és jóval előbb
elfoghat a kényelmetlen érzés ezzel kapcsolatban, olvasó, mint mire megkapod az
első elszólás utalását e szemszög bonyolultságának mértékéről…
Nehéz volna pont a rendkívül
kifinomultan adagolt információk miatt tovább kerülgetnem a forró kását – ha
eddig nem csináltam kedvet a könyvhöz, akkor szerintem eztán se fogok-, úgyhogy
innentől nem fogom vissza magam. Súlyosan
élménygyilkos mondatok következnek!
Octavia jellemzése egyetlen,
rendkívül morbid gesztussal teljesül: ahogyan úgymond „túlélőt”, értéket
válogat az időben, a neveseink, a híreseink, a celebjeink közül. Ez a
rémisztően hideg szívű csúcsfej-válogatás nekem egészen bizarr módon ismerős:
összecsukló cégek vezetői értekezletein tapasztaltam ilyet, ahol a vezetőség
eldöntötte, melyik kolléga „létezzen tovább” a cégnek és ki hulljon. Igazi
hatalomgesztus, skrupulusok nélkül: a saját önkényes ízlésválasztásait,
szimpátiáit simán közérdekké transzponáló embertelenség – és írói értelemben
zseniális ötlet: alig pár szóval világokat árul el a lány személyiségéről és szocializációs
fokáról. Jellemző, pontos, fontos tudás; körülbelül emiatt teljesen esélytelen
emberiességre kérlelni a hatalmasaink. Az ilyen döntésekhez ekkora
távolságtartás kell – máskülönben bárki belerokkan. Viszont pont az önvédő
távolságtartástól dönt aztán a „hatalmas” egyre felszabadultabban a maga beteg
szempontrendszere szerint…
Ráadásul ez a szemlélet most egy
sokkal bonyolultabb tudatjáték alapja is. Erre az alapra, a hatalom-szocializált
belülről átélt szemléletre további pajkos rétegeket húz a paradoxon-technikán
alapuló poszthumán „szervezet”, amelynek Octavia a magva. Valódi ízű: az
általam eddig ismert összes eddigi elképzelt összesség-tudat, Gaia, mifene
akármennyire szelídre hangolt steril felsőbbrendűségével szemben képes
beleképzelni az elmeközösségbe a vágyak testszagát is, ebbe az egyesült
embertudatba a defektusokat, a csábító könnyebb-utak mindenki (még saját
magunk) elől is eltagadott szörnyetegét; azt, amiről nem beszélsz – amit az
egyesülés (márpedig, ha akarod, ha nem) bepakoltatna veled a közösbe. Amely
valójában (ettől is) egyfajta őrület volna. Bár az író látszatra alaposan
körüljárja, mélységeiben valójában a pont szükséges eleget tudjuk meg erről az
elmeközösségről – tényleg úgy vélem, Markovics Botond egyik legerősebb írói
fegyvere ez a szűkmarkú információ-csurgatás: mivel folyvást továbbgondolható
távlatokat rejt.
Ez az új, idegen, isteni fajra is
vonatkozik… szerintem nem jutottak ki a saját Összeomlásukból – azóta is benne
élnek. Ez az idegen faj, a Maxwell-démonoknak nevezett angyalfaj igazából úgy
jött ki a saját idő-paradoxonából, úgy élte túl a saját összeomlása
eseményhorizontját, hogy nem jött ki belőle, nem lépte túl. Mintha az
összeomlás permanens állapotában lennének, ezt hurcolják magukkal fajról fajra,
ezért „ajándékozzák” az időutazás tegnapjának lehetőségét, sőt, a még annál is
többet – mert számukra ez a jelenleg egyetlen élhető közeg. A könyv leggonoszabb
játéka ez, amivel Botond a számos, általa eddig bemutatott idegenséget újra
képes volt megfejelni. Mégis így fogalmazok: az idegenjei „csaknem teljesen”
embertelenek – van olyan nézőpont, ahonnan fájdalmasan ismerősek, látok
hozzájuk a gondolkodásunk történetében analógiát. Számomra a természetükről
egyetlen mondatuk árulkodik: így
döntöttünk. Egy faj, amely a saját összeomlását magában hurcolva
permanensen mások összeomlásába kényszerül – a táplálkozásnak ez egy igen
sajátos formája, mintha valaki csak összeomlást lenne képes fogyasztani… ez a
fajta „embertelenség” voltaképp a múltunkból ismerős: mintha a Maxwell-démonok antik,
barbár istenek volnának, mitológiai lények, a saját ragnarökjükbe szorulva –
istenek, akik az összeomlásból táplálkoznak. Így döntöttek: számukra a Végső
Ütközet az egyetlen idő…
Figyeljük meg a velük való
kommunikáció kísérletét: valójában a Maxwell-démonok rajtudata semmit nem árul
el sem magáról, sem a céljairól. Mellébeszél egyfelől, másfelől saját
felsőbbrendűségének stabil tudatában rendelkezik – és sajátosan emberi vonás bennük
ez a felsőbbrendűség-tudat. Az ember is így gondolkodik a „Természetéről”: ha
valamit el tudok pusztítani úgy, hogy engem nem érinthet, annál felsőbb rendű
vagyok. Így rajzoljuk meg az evolúciót; s valójában mi is így táplálkozunk; a
növény, az állat elfogyasztásából tartjuk fenn magunkat – az életünk csak úgy
képes fennmaradni, ha másokét megszünteti. Ősi hitek gondolatmenete hatja át a
könyv legidegenebb, látszólag legyőzhetetlen lényeinek ábrázolását – pontos,
emberi dilemmák lenyomataként… S milyen érdekes, a legyőzhetetlen legyőzésének
megoldása tényleg itt is az „egy lépés hátra”. Megkeresni azt a pozíciót,
ahonnan ez a felsőbbrendűség eltűnik. Ennek kapcsán tanulságos végiggondolni, egyfelől
milyen jelzéseket ad például az általunk „leigázott” természet manapság arra,
hogy ha lépéskényszerbe kerül, meglépi ezt az „egy lépést hátra” – körülöttünk
a Természet egésze, úgymond. Másfelől ez a történet a saját félelmeink
„isteneinek” legyőzésére is remek példa tudományos-fantasztikus környezetben:
meg kell keresni a helyet, ahol a nálam nagyobb félelem velem egyenrangú, és átléphetővé
válik.
Hátrébb lépni… akár az időben,
akár az időutazás napja elé. A jó időutazás-szabály jobbára azért van, hogy
megszegjék – de hogy így kerülje meg valaki a maga paradoxonjait, így kerüljön
egy csellel mögéjük... Ez a megoldás valójában szinte fölfejti az előző
könyvben felépített cselekményszerkezetet, és úgy varrja össze újra, hogy
szinte minden teljesen más értelmet kap tőle. Valahol Botondnak sikerült érzékeltetnie
azt is, mi várna az idő vándorára az általa kitalált közegben – pontosan így
értelmezendő újra meg újra a világ, ha folyamatosan változik körülöttem. A
Haugenista álom, a Tempus pont erre válaszol a maga tökéletesen merev „öröklétével”
– s ha magát az időutazást nem is hozza közelebb a valóságunkhoz a könyv, az
idő (és a bele rejtett változás-lehetőség) természetéhez való hozzáállásunkat
meglepő alapossággal tárja fel az ábrázolt eszmények és reakciók által. Persze mennyire
alapvetően emberi, hogy ez a létünket mentő hátralépés valójában e történetben
is előrerohanás: a mi univerzumunk megmentéséhez egy komplett másik kell. Az
expanzió, a térben kiterjedés nélkül úgy tűnik a fantázia terepén sem jutunk
sehova – még a végén kiderül, hogy tényleg parazita-faj vagyunk… mintha a dilemmáink
tényleg el szeretnének jutni, emigrálni akár a galaxis legtávolabbi szegletébe
is.
Annyit bántottam a kiadót a Bradbury-kötetek
külcsíne miatt; hadd írjam most ide: ennek a két kötetnek az arca telitalálat –
mindkettő jelenti a könyvet, és pont a megfelelő mértékig mást jelent, miután
behajtod az utolsó oldalakat…
Ez a könyv nagyobb, mint amekkora
teret köré vonhat a nyelvi környezet. Valaki fordítsa le angolra! Most rögtön!
Sőt! Lehetőleg tegnapra!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése