2015. augusztus 6., csütörtök

Brandon Hackett: Az időutazás tegnapja

Megcsinálta. Ezt az egyszavas mondatot egyből idevésem az elejére, hogy tisztázzuk, Brandon Hackett, Markovics Botond megcsinálta. Értékzúzó idők - többféleképpen és többféle idő - és eseményhorizontig szűkülő lehetőségek pontos feltárása a könyv az utolsó feszült pillanatáig, s ha van is kritikám a rohanásra, az utolsó pillanatokra való permanens, akció-centrikus kihegyezésre, néhány szereplő (nekem legalábbis) haloványabb láttatására vonatkozóan, egyszerűen elmossa a megkönnyebbülés: Az időutazás napja remek felütését nem rontotta el, nem kente el – sőt, annulálta az első kötet kapcsán megfogalmazott nem egy kritikám.

„…hallatlanul önkényes a remekül végiggondolt csapda (amolyan első axióma: nem utazhatunk az időutazás „feltalálása előtti” időbe) feloldása” írtam anno az első könyvvel kapcsolatban… nem tehetek róla, nem viselem jól a deus ex machinát a sci-fiben – pedig dehogy az, a második kötet nagyon durván helyénvalóvá teszi az elsőben megjelenő (hangulatában úgymond) segítő szándékú magasabb rendű civilizáció feltűnését, sőt; mozgatót farag belőle. Azt hiszem, számomra innentől nem kérdés a tehetség mérete: amikor így van több kötetre való koncepciója valakinek és így van türelme az információt szűkmarkúan mérve elővezetni azt, akkor látom, tényleg belakta a saját történetét. Így lesz a mesének valóság-íze… Első könyv, második könyv… lehetne Idő-duológia a címe, ha egyszer tényleg kijön egyben, tartós kivitelben mondjuk. Csalnának így is a címadással, hiszen valójában a kettő egyetlen szerves egységbe fonódó könyv. Ezt leszögezném, és akkor a tény, hogy a második merítés önállóan egyáltalán nem áll meg a maga lábán, nem is követelmény – tehát nem is lehet hiba.

Már az első kötetben tetszett a főhős Beregi Bálint mintegy rejtett-autizmusa, a belülről meglehetősen jól érzékeltetett „szükséges beszűkülés”, amely az összetett, paradoxiát sem nélkülöző problémák folyamatos fókuszban tartásával nagyjából tényleg így járhat együtt – a kiemelkedő „tudós elme” egyfelé figyelése… nos, a kettőzött Bálint-jelenlétben, Vén Balu és a teljesen más körülményvilágba szocializálódott ifjú Bálint közös jeleneteiben pont az a varázslatos, hogy a fiatal én sokkal szocializáltabb személyiség (mintha a szülők, Enikő és Ádám tényleg éltek volna az ajándékba kapott második eséllyel, hogy időn kívül újra felnevelhetik a fiukat); egymásra morgásuk érzetre két különböző érzékenységű egyén, s nem egy elme belső vitája. Ha tágabbra nyitom: egyfelől rímel a gének és nevelés örökvitájára (mi ér többet, az alapanyag, vagy a hatások), másfelől a fantasztikus zsáner klónokkal kapcsolatos elképzelései, az ugyanolyanra duplikálás is megkapja itt a maga sajátos tükrét – és ezt is nagyon jó érzés volt észrevenni.

Egyébként nehezen írtam le, hogy Bálint a főhős – e kötet eseményeinek generálója, elszenvedője, s pont elég alkalommal a mozgatója is inkább Rebeca: a lány az időben, aki az apukáját keresi. Mozgató… mintha valójában az egész mesét áthatná ez a keresés, mintha a keresés volna a mozgató, ahogy a kaotikus jelenekben, időkön és tereken át vadásszák hőseink a szeretteiket. Mintha minden hatalom túsznak akarná hőseink szeretteit – s van olyan is, amelyik ennél is többet akar. Mintha minden tettünk tényleg az egymás iránt érzett ragaszkodás motiválná – s ha ez veszélybe kerül, hát bukjon akár a világ… S mindezt számos szemszögből követhetjük nyomon, üldözött, üldöző és túszejtő szemszögéből egyként; egyes szám első személyben, többszörösen belülről. Túl a jól teremtett különböző belső hangok létrehozta gondolati tereken a fentebb már említett, szűkmarkúan mért információkkal, ráébredésekkel terelgetett cselekmény (az olvasói megértéshez szükséges minimum) csurgatásának is hallatlanul ügyes medrévé válik ez a többszörös narráció.

Imádtam ezt! Ugyanis az egyik narrátor Octavia, Donald Haugen örököse. És személyében végre úgy kap távlatot az ellenpólus, a könyvi gonoszság, húst és ízt, ahogy szeretem, a maga komplex, morbid, érthető, de el nem fogadható módján. Azzal a kiszámíthatatlansággal, amelybe belefér a szerethetőség is akár – van olyan nézőpont, ahonnan szétszálazhatatlanul csúsznak egymásba az érzelmek vele kapcsolatban. Látjuk: van olyan szereplői nézőpont, ahonnan nézve a csodálat a gyűlölettel, a rajongás a megvetéssel keveredik – akár bennünk, olvasókban is olyan katyvaszt állíthat elő, hogy ihaj, a részvétellel e nézőpontban részvétet is teremt. Olyan érzelmi katyvaszt az úgymond (tan)könyvi-gonosz iránt, amely valóban ellentmondásokkal terhelt, valódi kapcsolatainkra hasonlít. Ráadásul ahogyan Octavia láttat, királyi többesben, az a szokásosnál is bonyolultabb szemszög, és jóval előbb elfoghat a kényelmetlen érzés ezzel kapcsolatban, olvasó, mint mire megkapod az első elszólás utalását e szemszög bonyolultságának mértékéről…

Nehéz volna pont a rendkívül kifinomultan adagolt információk miatt tovább kerülgetnem a forró kását – ha eddig nem csináltam kedvet a könyvhöz, akkor szerintem eztán se fogok-, úgyhogy innentől nem fogom vissza magam. Súlyosan élménygyilkos mondatok következnek!


Octavia jellemzése egyetlen, rendkívül morbid gesztussal teljesül: ahogyan úgymond „túlélőt”, értéket válogat az időben, a neveseink, a híreseink, a celebjeink közül. Ez a rémisztően hideg szívű csúcsfej-válogatás nekem egészen bizarr módon ismerős: összecsukló cégek vezetői értekezletein tapasztaltam ilyet, ahol a vezetőség eldöntötte, melyik kolléga „létezzen tovább” a cégnek és ki hulljon. Igazi hatalomgesztus, skrupulusok nélkül: a saját önkényes ízlésválasztásait, szimpátiáit simán közérdekké transzponáló embertelenség – és írói értelemben zseniális ötlet: alig pár szóval világokat árul el a lány személyiségéről és szocializációs fokáról. Jellemző, pontos, fontos tudás; körülbelül emiatt teljesen esélytelen emberiességre kérlelni a hatalmasaink. Az ilyen döntésekhez ekkora távolságtartás kell – máskülönben bárki belerokkan. Viszont pont az önvédő távolságtartástól dönt aztán a „hatalmas” egyre felszabadultabban a maga beteg szempontrendszere szerint…

Ráadásul ez a szemlélet most egy sokkal bonyolultabb tudatjáték alapja is. Erre az alapra, a hatalom-szocializált belülről átélt szemléletre további pajkos rétegeket húz a paradoxon-technikán alapuló poszthumán „szervezet”, amelynek Octavia a magva. Valódi ízű: az általam eddig ismert összes eddigi elképzelt összesség-tudat, Gaia, mifene akármennyire szelídre hangolt steril felsőbbrendűségével szemben képes beleképzelni az elmeközösségbe a vágyak testszagát is, ebbe az egyesült embertudatba a defektusokat, a csábító könnyebb-utak mindenki (még saját magunk) elől is eltagadott szörnyetegét; azt, amiről nem beszélsz – amit az egyesülés (márpedig, ha akarod, ha nem) bepakoltatna veled a közösbe. Amely valójában (ettől is) egyfajta őrület volna. Bár az író látszatra alaposan körüljárja, mélységeiben valójában a pont szükséges eleget tudjuk meg erről az elmeközösségről – tényleg úgy vélem, Markovics Botond egyik legerősebb írói fegyvere ez a szűkmarkú információ-csurgatás: mivel folyvást továbbgondolható távlatokat rejt.

Ez az új, idegen, isteni fajra is vonatkozik… szerintem nem jutottak ki a saját Összeomlásukból – azóta is benne élnek. Ez az idegen faj, a Maxwell-démonoknak nevezett angyalfaj igazából úgy jött ki a saját idő-paradoxonából, úgy élte túl a saját összeomlása eseményhorizontját, hogy nem jött ki belőle, nem lépte túl. Mintha az összeomlás permanens állapotában lennének, ezt hurcolják magukkal fajról fajra, ezért „ajándékozzák” az időutazás tegnapjának lehetőségét, sőt, a még annál is többet – mert számukra ez a jelenleg egyetlen élhető közeg. A könyv leggonoszabb játéka ez, amivel Botond a számos, általa eddig bemutatott idegenséget újra képes volt megfejelni. Mégis így fogalmazok: az idegenjei „csaknem teljesen” embertelenek – van olyan nézőpont, ahonnan fájdalmasan ismerősek, látok hozzájuk a gondolkodásunk történetében analógiát. Számomra a természetükről egyetlen mondatuk árulkodik: így döntöttünk. Egy faj, amely a saját összeomlását magában hurcolva permanensen mások összeomlásába kényszerül – a táplálkozásnak ez egy igen sajátos formája, mintha valaki csak összeomlást lenne képes fogyasztani… ez a fajta „embertelenség” voltaképp a múltunkból ismerős: mintha a Maxwell-démonok antik, barbár istenek volnának, mitológiai lények, a saját ragnarökjükbe szorulva – istenek, akik az összeomlásból táplálkoznak. Így döntöttek: számukra a Végső Ütközet az egyetlen idő…
 
Figyeljük meg a velük való kommunikáció kísérletét: valójában a Maxwell-démonok rajtudata semmit nem árul el sem magáról, sem a céljairól. Mellébeszél egyfelől, másfelől saját felsőbbrendűségének stabil tudatában rendelkezik – és sajátosan emberi vonás bennük ez a felsőbbrendűség-tudat. Az ember is így gondolkodik a „Természetéről”: ha valamit el tudok pusztítani úgy, hogy engem nem érinthet, annál felsőbb rendű vagyok. Így rajzoljuk meg az evolúciót; s valójában mi is így táplálkozunk; a növény, az állat elfogyasztásából tartjuk fenn magunkat – az életünk csak úgy képes fennmaradni, ha másokét megszünteti. Ősi hitek gondolatmenete hatja át a könyv legidegenebb, látszólag legyőzhetetlen lényeinek ábrázolását – pontos, emberi dilemmák lenyomataként… S milyen érdekes, a legyőzhetetlen legyőzésének megoldása tényleg itt is az „egy lépés hátra”. Megkeresni azt a pozíciót, ahonnan ez a felsőbbrendűség eltűnik. Ennek kapcsán tanulságos végiggondolni, egyfelől milyen jelzéseket ad például az általunk „leigázott” természet manapság arra, hogy ha lépéskényszerbe kerül, meglépi ezt az „egy lépést hátra” – körülöttünk a Természet egésze, úgymond. Másfelől ez a történet a saját félelmeink „isteneinek” legyőzésére is remek példa tudományos-fantasztikus környezetben: meg kell keresni a helyet, ahol a nálam nagyobb félelem velem egyenrangú, és átléphetővé válik.

Hátrébb lépni… akár az időben, akár az időutazás napja elé. A jó időutazás-szabály jobbára azért van, hogy megszegjék – de hogy így kerülje meg valaki a maga paradoxonjait, így kerüljön egy csellel mögéjük... Ez a megoldás valójában szinte fölfejti az előző könyvben felépített cselekményszerkezetet, és úgy varrja össze újra, hogy szinte minden teljesen más értelmet kap tőle. Valahol Botondnak sikerült érzékeltetnie azt is, mi várna az idő vándorára az általa kitalált közegben – pontosan így értelmezendő újra meg újra a világ, ha folyamatosan változik körülöttem. A Haugenista álom, a Tempus pont erre válaszol a maga tökéletesen merev „öröklétével” – s ha magát az időutazást nem is hozza közelebb a valóságunkhoz a könyv, az idő (és a bele rejtett változás-lehetőség) természetéhez való hozzáállásunkat meglepő alapossággal tárja fel az ábrázolt eszmények és reakciók által. Persze mennyire alapvetően emberi, hogy ez a létünket mentő hátralépés valójában e történetben is előrerohanás: a mi univerzumunk megmentéséhez egy komplett másik kell. Az expanzió, a térben kiterjedés nélkül úgy tűnik a fantázia terepén sem jutunk sehova – még a végén kiderül, hogy tényleg parazita-faj vagyunk… mintha a dilemmáink tényleg el szeretnének jutni, emigrálni akár a galaxis legtávolabbi szegletébe is.

Annyit bántottam a kiadót a Bradbury-kötetek külcsíne miatt; hadd írjam most ide: ennek a két kötetnek az arca telitalálat – mindkettő jelenti a könyvet, és pont a megfelelő mértékig mást jelent, miután behajtod az utolsó oldalakat…

Ez a könyv nagyobb, mint amekkora teret köré vonhat a nyelvi környezet. Valaki fordítsa le angolra! Most rögtön! Sőt! Lehetőleg tegnapra!


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...