2015. augusztus 10., hétfő

Totth Benedek: Holtverseny

Ordító csend a semmi közepén. Egy hatalmas HIÁNY ami lassan akkorára nő, hogy beteríti az egész életünket, mint egy kifelé terjedő fekete lyuk a testünk közepén, hogy aztán szépen belecsusszanjunk, bármiféle kapálózás, ellenkezés, a túlélés vágya nélkül, és eltűnjünk. Ebben az ordító csendben, amiben senki, aki körülöttünk botorkál (a saját különbejáratú csendjében ordítva) nem veszi észre, hogy milyen istentelenül kurva nagy bajban vagyunk… Nekem EZ a Holtverseny – hiány, csend, csúszás a semmibe. Amikor már azt sem vesszük észre, hogy mi magunk hova-mibe csúszunk, nem hogy a másik baját.

Ugyanakkor… Vártam én azt a marha nagy gyomrost, vártam, hogy „úgy vágjon szájba, hogy beleszédülök”, vártam, hogy meglepjen, letaglózzon, kiakasszon – de nem tudott. Az első száz oldalát valamiféle tespedtségben olvastam el: aha, igen, ez vesz körül minket, tök jó hogy valaki végre (VÉGRE!) leírta, őszintén, hiteles kamasznyelven, kendőzetlenül, magasról téve bárminemű társadalmi finnyásságra, píszíségre, szülői félrenézésre, tanári képmutatásra – és akkor mi van? Akad, akinek ez tényleg új? Aki nem ezt látja maga körül nap mint nap? Akinek még voltak (a könyv előtt, mert, hogy utána nem, az tuti) reményei a mai fiatalságot (és úgy en bloc: a mai emberiséget) illetően? Szerencsés ember…

Nem tudott földhöz kenni – ezzel együtt pont eléggé elkeserített az a természetesség, ahogy ezek a szerencsétlen gyerekek lézengenek a saját elbaszott nyomorukban, hogy elgondolkodjam azon, miért. Egyfelől, rövid idő alatt három olyan olvasmányom is volt, amely alaposan megágyazott ennek az élménynek. [Enyhe spoilerek lehetségesek!] Ott van Donna Tartt mesterműve, A titkos történet – mivel a Holtverseny „drámája” sok ponton idézi, nehéz volt függetlenítenem magam tőle, szerencsére előbbi könyv kifinomultságával szemben utóbbi nyers szókimondása azért segített ebben. De a történet épp az előzmények után meglehetősen kiszámíthatóvá vált. Tartt után adja magát Grossman és A varázslók, amely mágiával nyakon öntve szól ugyanerről – kiüresedés, céltalanság, sodródó fiatalok, akik marhára nem tudnak mit kezdeni korlátlan lehetőségeikkel. Hát, köszi. És bár merész társítás, de simán idesorolom A Bunkerrajzolót is – Likó Marcell élettörténet-rekonstrukciója pont úgy rántott le a „kis magyar valóságba” ahogy a Holtverseny, nagyjából el is lőve az összes kötelező patront, amitől utóbbi már túl ismerős lett. (Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Holtverseny nem kurva jó könyv – pusztán a saját viszonylagos érdektelenségem okát próbálom felfejteni.) Másfelől: én tényleg nem értem, hogy lehet ezen meglepődni… Ezt látom magam körül minden reggel a buszon kipirosodott szemmel támolygó, az előző napi mindenféle értelmű „szúrásokat” fennhangon, mondatonként három gecivel cifrázva a busz közönségével megosztó kamaszokon; ezt látom az éjszakain hótrészegen a mellette ülő ölébe hajoló szétfolyt sminkű tinilányon; ezt látom, amikor a plázában legszívesebben ráordítanék az előttem bugyiméretű naciban és bikinifelsőben riszáló, kikent-kifent tizenkét éves kiscsajra hogy látta anyád, miben mész ki az utcára? (látta… jó eséllyel együtt vették és neki is ugyanilyen van). Azt hiszem, egyszerűen túl kiábrándult vagyok már ahhoz, hogy istenigazából pofán csapjon.

Igen, ez a mai magyar valóság… Tizenévesek, akiknek a világát a pia, a drog, a szex, az FPS, a pornó, a fater sportkocsijának lenyúlása, a fegyverszekrény feltörése és a kisebbek-gyengébbek-lúzerebbek megalázása teszi ki. Ahol, ha azt mondanám valamelyik megelevenedett szereplőnek, akik ennek a meg nem nevezett vidéki nagyvárosnak a szétrohadó romjain próbálnak menőzni, hogy legalább az úszás, a versenysport, a sikerek adhatnak kiutat, kapaszkodót, értelmet az elbaltázott fiatalságuknak, a képembe röhögnének: te meg mi a faszról beszélsz? „Ússzál tovább, fiam, ha beledöglesz is” – vissza-visszatérő (álom)apai jótanács: így is úgy is beledöglünk, de ha már itt vagyunk, ússzunk tovább, az legalább visz előre. Amíg úszunk, nem látjuk, mi van a medencén túl.

Óh, igen, az apák. Meg az anyák. Megint csak a nagybetűs hiányok. Kortünet ez is – egy elveszett generáció gyerekei érnek lassan kamaszkorba, akik hogy a jó büdös francba is találnák meg magukat ha már a szüleik sem tudták, hol keressék? Apák, akik nincsenek – vagy mert leléptek, vagy mert csak a lóvén jár az eszük és a gyereknevelést a milliós tévével meg a korlátlan kokópénzzel oldják meg. Anyák, akik beletompultak a másik lelépésébe, és alkoholista zombiként lézengenek; anyák, akik a plasztikai sebész és a műkörmös között félúton néha csak azért néznek be, hogy flörtöljenek fiuk haverjával. Minta? Itt már nincs értelme mintáról beszélni. Nincs kötődés, nincsenek érzelmek, nincsenek felelősök és nincsenek felelősségek. Aki minimális szinten is törődik ezekkel a fiatalokkal, az heti kétszer saját kezű hereletépéssel fenyeget – és még ez az alkoholista, idegbajos edző a legépkézlábabb felnőtt, akire - ha nem is fel, de legalább - ránézhetnek.

Nincs mese, aki itt kötődni akar, azt kiröhögik, akiben felüti a fejét a lelkiismeretnek bármily kis csírája, azt bedarálják, akinek elvei lennének, azt kinyírják. És nem is biztos, hogy csak átvitt értelemben. Van az a pont, ahol már ijesztően vékony a határ a poénból odavetett „kinyírlak bazmeg ha köpsz” és a fater szekrényéből csórt vadászkés között. Persze a zsíros ügyvédek kimagyaráznak mindent – van, aki úgyis megússza, kamasz is, szülő is. Felelősségre vonás? Szembenézés? Elgondolkodás? Ugyan már… Úsznak tovább ők is, legfeljebb másik medencében. Már ha szerencsénk van.

Örülök, hogy nincs gyerekem – úgy hiszem, egy szülőnek fokozottan nehéz lehet olvasni ezt a könyvet. Ugyanakkor meggyőződésem: olvasni kell. Nektek, szülőknek főleg! Igenis, legyünk már tisztában azzal, hogy ez van. Hogy lehettek ti bármilyen jó szülők, lehet a szemetek fénye bármilyen értelmes, okos, jól nevelt, figyelemmel megajándékozott gyerek, ott kint ez is várja. És tetszik vagy sem, fel kell készíteni arra is, hogy szembenézzen a Kacsa-félékkel. Örülök, hogy olvastam, és hálás vagyok Totth Benedeknek, amiért megírta – főleg a bátorságáért, amiért így írta meg. Dühösen, erőből, nem finomkodva, trágáran, ahol kell, okosan beszűkített nyelvi eszközkészlettel (ettől lesz igazán hiteles, nem a káromkodásoktól és a kamaszszlengtől), a céltalanság és üresség felvállalásával a történet és a narráció szintjén is. Azért a végére egy helyen csak gyomron vágott engem is. Nem a csúcsponton, nem a drámánál, nem az utolsó mondattal – hanem azzal az álommal a viaduktnál. Abban benne volt minden… A saját ordító ürességem is. Ettől lesz zseniális.


Kiadó: Magvető

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...