Jurassic World - film

Hűha-faktor

Ez a film egyetlen hatalmas idézőjel. Újrahasznosít mindent: a Jurassic Park minden böszmebüszkén felrakott kerítését, szabályozott, ellenőrzött működésű hamisvilágát, és a szabályozottság által keltett biztonságérzetet (teli vagyunk ilyen hamisvilágokkal egyébként, amelyek a szabályozottság álcaruhájával ringatnak hamis biztonságérzetbe – gondoljunk csak a tömegközlekedésre…). Újrahasznosítja a sanda és mohó sápolást, az etikátlan szakembert, közel a tűzhöz – hisz tényleg mindig akad valaki, aki a más tüzébe pecsenyét lógat; aki akár éleszti a tüzet, ott is ahol nem ég, hogy süljön a maga pecsenyéje (ezek a filmtörténet leginkább várt elégtétel-halálai, amikor úgymond a tűzgyújtó is odasül). Újrahasznosítja a Rambózabálást – ahogy jönnek a bennfentes vigyorú emberi pitbullok puffogtatni, természetet taposni; jönnek a vadászok – ezúttal is zsákmányállatnak, naná. Újrahasznosítja a sikolyt, a menekülést, az utolsó pillanatban megmenekülést… persze úgy hogy még nagyobb legyen a hűha-faktor. Ahogy a filmben nem kicsit (ön)ironikusan el is hangzik. Mert az én szememben ezt a gátlástalan remixet egyfelől ez menti meg: többször és harsányan kiröhögi önmagát. Másfelől a tapintható szándék, hogy megidézzen. A mai eszközökkel az egykori hangulatot, azt az érzést ami akkor elfogta a tátott szájjal bámuló ifjú mozibajárót: ilyen tátott szájakat, tágra nyílt szemeket szeretne a mai, képpel agyonlakatott fiatal arcára varázsolni ez a film – és ezt sikeresen teljesíti.

Tudjátok mit? Visszaveszek a kritikus hangvételből. Ahogyan Timi megfogalmazta: nekünk ez egy hatalmas nosztalgiatrip volt, fütyüljünk az összes kritikára… láttuk, hogyan működött ez a hűha-faktor a fiatalabbakon a moziteremben – így a bevételi adatokon túl személyes benyomásunk is lehetett a kézzel fogható sikerről. Nagyon sok generációt képes volt megszólítani ez a film, egyszerre, és teljesen másként: direkten és utalások rétegeivel. Már önmagában ez egyfajta érték volna, hogy egy alapvetően szórakoztató-borzongató-rémisztgető fussvagyelkapnak mozi ennyi utalás-réteggel, és így zsonglőrködik – valójában az alkotói csak jó érzékkel belehelyezkedtek az egykori „alternatív jelen” jövőjébe: a mai „alternatív jelenbe”. Ahonnan jó volt visszatévedni az „alternatív múltba”… legalábbis nekem az egykori Park főépületébe tett kirándulás minden pillanata maga volt a nagy betűs Nosztalgia… Egy szó mint száz, egy fantáziavilág meglepően koherens jövőjét láthatjuk – ahol a legfontosabb „állandó”, hogy nem tanulunk semmiből.

Nem hivatalos, klasszikus

Ha nem tanulunk semmiből, ugyanazt éljük át. A (voltaképpen egyetlen) különbség: picit oldalt csúszott a fő konfliktus, a cselekménygerjesztő – bele másik moziuniverzumokba; például az Alien gondolatmeneteiből lehet ismerős. Én ezt úgy hívom: Bicska-téma. Az emberiség mottója lehetne: ha idegenekkel tárgyalok, legyen nálam Bicska (páncélosezred, hadiflotta, atomfegyver), lehetőleg a leghatékonyabb. Az Alienből fejtem ki, hogy ne spoilerezzem el, amit szerintem úgyis kitaláltok belőle: ha ismerek valamit, ami fenyegető (például annyira, hogy egy nálam feltehetően intelligensebb faj egyedei végső gesztusként tiltó táblát raktak ki miatta egy bolygóra) azt meg kell szereznem, és Bicskát kell faragnom belőle (ha netalán találkozunk majd mr. intelligenciáékkal, legyen nálunk valamilyen hatékony mifene ellenük – olyasmi, amitől tudjuk, hogy rettegnek). Pusztító paranoiánk gerjeszti itt is az eseményeket, megint kiderül róla, hogy elsősorban önpusztító… ez a baj az intelligens Bicskával, ha gép, ha bio: tanul és hamar maga dönt, kibe szúr.

Ha megidézés, akkor hősök… nos, nagyjából a helyükön. Malcolm figurája helyett például egy kedves pojácát kapunk, ugyanazokkal az alapgesztusokkal – de mivel a film egyik legbájosabban ironikus (nemcsók) jelenete az övé, hát egye kánya. Az új tulajdonos másképp gyerek mint Hammond volt, felnőttebb játékai és vágyai vannak, de pont a különbségektől lesz ugyanannyira egyedi. És nem értem a fanyalgókat, a gyerekszínészek hozták az elvárhatót – végülis tényleg annyi a dolguk, hogy fussanak és túléljenek, és nem volt elviselhetetlen a (szerencsére rövid) lelkizésük sem. A női főhős, a „szegény ember Jessica Chastain-je”, Bryce Dallas Howard igenis tud játszani és a kevés lehetőséggel, amit a film nyújt neki él – más kérdés, hogy az első film férfiakkal teljesen egyenrangúan árnyalt dr. Sattleréhez (Laura Dern), női (fő)hőséhez képest bántóan egydimenziós figurát írtak neki. Az elfoglalt, tüchtig karrierrab azért sok lehetőséget nem ad a játékra, ha csak karakter, és nem róla szól a mozi – és az átalakulása is teljesen szabvány (játszhatatlan) iskolapélda. A rendezés is vele szúr ki a legalaposabban – tűsarkúban rohanhatja végig az egész filmen… némileg mulattatott a picike ellentmondás, hogy ha a T-Rex hatvannal is képes futni, akkor emberi csaliként mennyivel kellene előtte szaladni (tűsarkúban…), de ellegyintettem, biztosan lassult az évek múlásával az öreg harcos. Úgyhogy BDH hozza, amit hozhat – egy komoly megbicsaklással: annyira nincs kémia közte és Pratt figurája közt, hogy a csókjuk kiérdemelte tőlem az év eddigi legkínosabb romantikus betétepizódja büszke címét.

Kúúl...

Pratt a tökéletes XXI. századi Indiana. Tökéletes csibész. Minden, ami Harrison Ford volt a moziba járó kölyköknek… és Forddal ellentétben játszani is tud. Mert fiatalon kedvenc űrgolyhóm, kincsvadászom és szökevényem a féloldalas mosolyán, meg a hökkent fején túl egy szem koncentrálok-fejet volt képes felmutatni; öregségére aztán belejött, de Chris Pratt más alapokról indul. Van arcjátéka, képes érzelmet kifejezni – hogy csak egy példát mondjak: a remek CGI melón túl az ő reakcióitól kerülnek tökéletesen a vászonra a Raptorok. Úgy különben a trükkök kivétel nélkül kifogástalanok. A film több mint fele rajzfilm, és baromi jól mutat…

A folytatásnál viszont mindez már kevés lesz. Anyagilag sikeres lehet az is, de kínai gumicukor-utánzat szintjén gagyi lesz, ha a szokásos, „nagyobb, hosszabb, vágatlan” hűha-faktorra alapozzák – azt a patront már ellőtték most (úgy értem, az összes patront…). Az valóban puszta önismétlés lesz; azt már nem menti az „egykori élmény megidézésének szándéka mai eszközökkel” hozzáállása. A végéből, az IN-GEN makacs jelenlétéből persze jól kikövetkeztethető a folytatás alapszituációja (megint csak az Alien mintájára…), remélem lesz valaki, aki mindezt a kellő fantáziával csavarja tovább…

Ebben a filmben álomország vérzik (amennyire a korhatár miatt vérezhet). Ez a film álomország. Mint általában (a legjobb szándékok, professzionizmus, csempészett mondanivaló mellett is) a mozi. Ámulni-bámulni kell (nincs mit tanulni belőle…) – és jobb ha tudjuk, a mozi a kezdetektől erre az ámulatra épített. Hogy művészet is, az pár elkötelezett embernek köszönhető. Kezdettől fogva bámulnivaló volt: látványosság és egyben üzlet. Nincs ebben semmi rossz – és ezen az alapon ezt a filmet sem érdemes szidni. Mert hogy látványos, az hétszentség. És meglehetősen sikeres üzlet. Engem (amint látjátok) megvett.