2015. augusztus 12., szerda

Móra Ferenc, kis cipő, kis ködmön

Móra Ferenc:
A cinege cipője

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
„Kis cipőt, kis cipőt!” -
egyre csak azt hajtja.


A minap csak úgy eszembe jutott – amikor fordítottam a Magyar Madártani Egyesület naptárán. Az augusztushoz ugyanis a búbos bankát szerkesztették. Eszembe jutott a szóról már mondtam is, fejből, hibásan… aztán inkább megkerestem és úgy olvastam fel Timinek, mert kiderült, nem emlékszik erre a versre, nem ismeri. Meghallgatta, rám nézett, és annyit mondott: „Zoli, ez egy nagyon szomorú vers.”

Így igaz. A játék alatt ez egy nagyon szomorú tükör. La Fontaine-i értelemben játszik az állatmesei attitűddel, a nagybá natavana meg a csakacine gének magát ritmizáló csengés-bongása alatt valójában a nyomor állapotrajza; a természetből lesett példa társadalmivá mélyül, ha egyszer csak a könnyed nyelvi, szinte népdali fesztelenség alól előmerészkedik a szavak értelme. Hallgassuk meg, a Kaláka például hogy játszik el vele… mennyire nincs jelen az egyébként remek interpretációban a tartalmi ólomsúly…



Természetből vett analógia… ugyan – mondhatná bárki. Minek cipő a cinegének? Honnét jön ez a fura ötlet, amely aztán továbbgördülve a versen vargát csinál a varjúból – az egy szem jól alliteráló v okán, ugye… Nos, Móra Ferenc fülében az a három hangból álló ereszkedő kis trilla, amivel ezek az áttelelő, a hidegtől sokat szenvedő kis énekesmadarak egymás helyzetéről tájékozódnak a keresgélés közben, így állt össze szavakká. A legegyszerűbb cinegeének (télen szinte bárhol hallhatod, a városban is, parkok, sövények, üres telkek bozótja felől) Móra fülében e három szótaggá állt össze. Kis cipőt. Kis cipőt. Közel áll hozzá tényleg, hangzásra, lejtésre, jól képzik le a szavak a dallamot. Mondhatnánk: a vers magva ott bújik, ahová kifut – onnan bomlik vissza maga az ötlet, épül fel a míves könnyűszerkezet, a biztos költőkéz által remekül formában tartva.

A helyzet azért ennél bonyolultabb. Tekintsünk erre a versre úgy, mint egy népdalra, aminek véletlenül ismerjük a szerzőjét. Gyermekkorban hallott, humortól sem mentes szomorú népi bölcsesség volt a „kis cipőt, kis cipőt”, amit úgy meséltek, szűcslegény édesapja, kenyérsütő-asszony édesanyja a beteges kis Ferkónak? Vagy maga Móra hallotta meg így a cinkehangot? Ha úgy tekintjük, mint egy népdalt – akkor szinte mindegy. A népmese, a népdal világismereti iskola. Meséli nagyszülő, szülő a gyereknek, annak legfogékonyabb korszakában a történeteket, amelyek teljes világa az életre készíti fel. A világra, amely nincs tekintettel. Amely minden vicsorgó kíméletlenségével képes beleharapni a gyerekbe is – ahogy azt Móra Ferenc korán megtapasztalhatta, és felnőve, költőként, újságíróként, régészként, múzeumigazgatóként se feledhette. Amely cipő nélkül hagyta télire az én nagyanyám édesöccsét – akit így vitt el gyermekként egy meghűlés. Nekem még a nagyszülők meséiből volt e szegényvilághoz élményi kapcsolódásom, még ha jobbára csak egy kis sírhalmon keresztül is, amihez kicsi korunkban (mi, gyerekek) külön vihettük a gyertyát a húgommal, mindenszentekkor. Félő, a ma egymást taposó kíméletlen sikeréhe és a saját mítoszait sem ismerő, megvezethető tömeg teljes részvétlensége megint egyre többeknek ad majd élményanyagot hozzá…

Ha engem kérdeztek, Móra legfontosabb érdeme ez az őszinte, mégis ráébreszteni vágyó szomorúság, amely a humorral átitatott, mély empátia mellett e verset is áthatja. Az író a maga szerencséjéből, nehezen kiküzdött és kivételesen szerencsés „kiemelkedéséből” mindvégig őszinte emberséggel fordult az otthona, az Alföld szegényvilágaihoz.  S mikor Pósa Lajos beédesgeti Az Én Újságom-hoz, a kor hatalmas példányszámban megjelenő gyermeklapjához, s megnyílik előtte a gyermekirodalmi tér, az egykori népi bölcsességet oktatná úgy, mindenki nagyapjaként, ahogy neki tanították. A nagylelkűség és gyanakvás pont kellően mért arányát, amivel az idegenhez fordulj; a humor és hit kellő vegyülékét, amivel a megszokhatatlanhoz (legyen nyomor vagy betegség); hogy a választás elkerülhetetlen; a kíváncsiság és elzárkózás arányait mindahhoz, ami értelmünkön kívül esik s mégis érezzük: van; de legfőképp a részvételt a másik életében – hisz ebből születik egyedül részvét.
 
Ezt a részvétet ébresztené ezzel a verssel is a gyerekben. Nem rögtön – először csengjen-bongjon bele a fülébe a dallam. A tartalom (ahogyan a népdal vagy a népmese átadása során történt évszázadokon át) ülepedjen le – s csak később, a kellő pillanatban bomoljon ki. A szavak értelme, akkor, amikor kell, amikor megérkezik az élmény, vagy a trauma. Ez volt a szájhagyomány életre felkészítő technikája, és kiválóan működött – nem teremtett idillt a nyomorúságban, de nem hagyta kapaszkodó nélkül sem a mindennapok, sem a katasztrófák idején a „hordozóját”. Nem hagyta elidegenedni önmagától… Móra a maga módján remek pedagógus, a maga bőrén érzi a „népi tanátadás”, a szájhagyomány örökségét, nevelő hasznát – tehát él e módszerrel, versben és mesében. Azon a végtelenül közvetlen, sallangmentes, érthető hangon, amit mindannak ismeretében, amit fentebb leírtam róla, a magas irodalom semmilyen alapon nem mosolyoghatna meg és intézhetne el lekezelően. Hiszen többek közt az olvasót, a közönséget neveli neki. Gondoljuk meg – nem véletlenül fojtaná, vágná el, intézményesítené, óvná-védené és ezzel törné meg ezt a hagyományt minden totális irányba kacsintó politika; s aki mégis ennek szellemében alkot, nem véletlenül kerül időről időre egyfajta szellemi űrbe: maga Móra, Weöres Sándor, legújabban (kövezzetek meg ha akartok) Varró Dani… A hatalomnak (ha egyre inkább így gondol magára) bármit is kommunikáljon, nem kiművelt emberfőkre, hanem szorgos hangyákra van szüksége…

Milyen érdekes: most egyfelől kíméljük a gyerekeket. Értelmes, jól fogalmazott szövegeket olvastam arról, hogy miért olvastatnánk a gyerekkel olyan nyilvánvalóan horrorisztikus, 18+ karikás történeteket, mint a Kincskereső Kisködmön. Sok érvükkel egyetértek – meg kell keresni azokat a hiteles meséket, amelyhez a gyereknek jelenleg van kapcsolható élményi anyaga; azokkal kell elmondani a legfontosabbakat: hogy a „gonosz” bennünk és velünk él; hogy a szerencse nem elég, kellenek a támogatók, a stratégiák; hogy a szerelemben deka logika nincs – de a párkapcsolatok jó része nem szerelem; hogy a „világ ha szembejön”csak a többiekkel együtt, vállvetve élhető túl; sőt, nem is élhető túl: a végén mindannyian belehalunk. Mert bár a mai gyereknek oldalanként legalább öt szót el kell magyarázni belőle, és közben szinte az egész akkori élet szerkezetét, úgy elrohant velünk a világ – a Kincskereső Kincsködmön elmondja mindezt; a legfontosabbakat, amire ráépülhet az életben való részvétel…

Ennyit egyfelől. Másfelől: Nem irigylem a magyartanárokat, amikor eljutnak Móra Ferencig. Amikor Mórát az ő valósága szerint kellene átalvezetni a nintendó-generációhoz tartozó tanulók fejébe. Nem irigylem, mert ez a kor alkalmatlan arra, hogy a szolidaritást, a szolidaritás sokféleségét, derűjét és emberségét a nevetségesség veszélye nélkül előadhassa. A kor arról szól, hogy aki gyenge tipord el, amid nincs, szerezd meg. A kor arról szól, erőt mutass, ha gyenge vagy, véged. A kor arról szól: hatalom, pénz és mindenkinek kuss. Onagy Zoltán szavai, az egész cikket érdemes elolvasni, mert mély empátiával mesél minderről és még sokkal többről Móra kapcsán. Nem tudom, volt-e valaha ennyire magára hagyva a világában a gyerek (avagy bárki), mint most, az információ elsodró korában, a ránk özönlő hírben, nézetben és véleményben nem tudom volt-e ennyire tanácstalan.

Móra versei és meséi elfelejthetők. De ha azt az attitűdöt elfelejtjük, aminek köszönhetők, tényleg a kultúránkra szögeljük a koporsót. Ennyit a Cinegéről. A kis cipőről. Ami nem jutott nagyanyám Gyulácska öccsének – és sajnos egyre több gyereknek nem jut megint.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...