Martin McDonagh: A párnaember - Radnóti

Jó szokásunkhoz híven nem olvastunk utána A párnaembernek, sem a darabnak, sem az előadásnak; elég volt a tudat, hogy Martin McDonagh írta, és tejszínhab volt e tudaton, hogy Szikszai Rémusz rendezte. Túl sok cukor ezen felül nem jutott ebbe a kicsit több, mint három órás színházi sütibe. Mindazonáltal mindenkinek szívből ajánlom, mert kitépte a szívem és visszarakta; és bár beleélőkénk mértékének szörnyű tudatában meg nem néznénk újra Timivel, de ez nem is szükséges – a kitépett és visszarakott húsba billogozta magát. Ennyit az ajánlásról. Szerintem ez a színi kegyetlenség is akkor üt a leginkább, ha csak ennyit tudsz róla előzetesen, ha analóg zarándok módra kihelyezkedsz a trailer-korból, s csak az ismeretlen izgalmát várod (analóg hozzáállásal, ámde valóságos, biológiai seggel) a Radnóti irgalmatlanul kényelmetlen, fakírnak való székein. Menj és nézd meg. Ezt ajánlom.

Aztán, ha megteszed, az ismeretlen izgalma úgyis ismerős lesz, mégpedig bő rétegekben. Egy meg nem nevezett diktatúra templombelsőből újraszabott kihallgató helyiségében két nyomozó, Tupolski és Ariel kihallgatja a magára kicsit hiú írócsírát, Katuriant. A szomszéd szobában (hamar kiderül) ott a bátyja is, a fogyatékos (autista?) Michal. Ő a rossz zsaru, én vagyok a jó zsaru...Na, térjünk vissza az irodalomhoz! mondja Tupolski Katuriannak, miután már belekóstoltak a gyanúsítottba. Merthogy a Katurian által művelt irodalom horrorisztikus műmeséi közül nem is egy klinikai leírás-szinten írja le a városban közelmúltban történt gyerekgyilkosságokat.

Látni, hogy Martin McDonagh palettáján ez a történetek keretéül szolgáló történet, a maga kíméletlenben tapicskolásával inkább A sziget szellemei ízvilága, semmint például a Hóhéroké. Jut ide is angol temetői humor, beteg, de helyénvaló módon (valójában a legtöbbször egyszerűen szituációs – csak a nekünk festett keret miatt érzik feketének). Viszont valahol az egész előadást inkább egyfajta tragikus alaphuzat járja, tényleg egyfajta Banshee-sikoly. Amilyen a jajszóval sűrűn áztatott falak közül, a cella vasajtaján, a kukucskálónyílás körül süvít be. A fenegyerek ezúttal első blikkre egy igazán fene-ette, a maga módján elemelten realista rémmese-főttest helyezett a (csak látszólag) tartalmaitól fosztott, egykori gyóntatókeretbe.

Holott nekem e forró kása némi döbbent kerülgetése után eszembe jutott, hogy mennyire P.Howard-i, mennyire Rejtő-rokon ez a megközelítés. Mert az egymásra vetülő, előttünk eső esetek rétegei egytől egyig valóban sűrű realizmussal terhesek, akárcsak a mi filléres világtehetségünknél. A nyomozók és az általuk pontosan élt önkény (térjünk vissza az irodalomhoz: Sötétség délben). Az író felelőssége a gazdag eszközökkel elmesélt, jól mesélt mese beteg mintaadásával (itt az összes, sorozatgyilkos által mintaként forgatott mű szerepelhetne, a Zabhegyezővel bezárólag). A testvér, szegény, aki ezer finom rétegének egyikét az Egerek és emberekből nyerte... Ilyen ez: a mi sűrű realizmusunk valójában irodalmi (bár nem zárja ki, hogy ismerjük személyesen a sikollyal áztatott falakat, a kukucskálónyílást, vagy a hétköznapi autoriter nyelvtant). Viszont mindezek kerete, bázisa, alapja egy mese. Egy magas valószínűtlenségi tartalmú gyerekkor traumameséje, ami sarkít és tipizál, és valóban leginkább bábjátékként adható elő a szigorúan felnőttkorba ért gyerekeknek.

És a keretbe helyezett realizmus-kép élénk, olykor harsányra festett színei is további, elmesélt mesék. Katurian novellái. A fosztóképzőkkel újramesélt nép- és műmesék. Andersen szomorú története (van másmilyen?) kettőpontnullás horrorverzió. Mert hiszen ez is irodalom, idézés, és történetek kegyetlen „kihallgatása” a tehetség által. Itt tényleg kulcsmondat, hogy térjünk vissza az irodalomhoz! Hiszen a színház is, a film is hazudik; ha mással nem, azzal, hogy időt kezel. A történet írója ezzel tisztában van (még a legnagyobbak, az időmegörökítés szerelmesei is tudták ezt, Tarkovszkij, hogy mást ne is mondjak), de Martin McDonagh tudja azt is, és nem először mutatja meg: hogyan kell igazat hazudni. Végrehajtani a bukfencet: a teljesen hamis tálcára helyezett, valóság-ízbe göngyölt elfurcsuló kultúra-sütemény hogyan adhat mégis bármelyikünknek torokszorító kor- és jelenlét-ízeket.

Ezt a színészek minden porcikájukkal értik és élik (röhej, hogy a kortárs kritika felkentjeiből hányan nem voltak erre nézőként képesek, hogy értsék és éljék, basszus: ízleljék). Láthattam Schneider Zoltán rossz zsarujának gyöngédségét. Köles Ferenc Tupolskijának álságos, ruháját vesztő, kisszerű „jóságát”. Rusznák András bőrében egy teljesen átélhető korlátoltságot (autizmust?), iszonyatig kerek belső logikával. Láthattam a bábjátékos szülők, Pallai Mara és Ács Norbert leképezte valóságot, ami nem ennyire báb, de ugyanígy kikel belőle a borzalomlepke. Vagy a zöld kismalac, Kozma Veronika meghitt jelelését a rossz zsaruval. És. Láthattam Pál András Katurianjának elhivatottságát. Életem leghosszabb színi megértés-csendjét tőle, ami alatt pissz nem hallatszott a nézőtéren. Mert egy nézőtérnyi ember osztozhatott vele a csendben és a megértésben.

A darab végén viszont megint csak a kérdéseink maradnak. Mert a látott bűnügyi bizonyítás sánta. Mert egy gyilkosságot láttunk, és talán még egy gyilkosságról tudunk, ami úgy, és akkor - de a többiről csak a vallomásokat. Amik itt túlnyomórészt kicsikartak, áldozathozatalok, engesztelések - egyszóval hamisak. A tudomásaink hamisságát látjuk. Egyfajta ítélet-keretet, amivel McDonagh mindig eljátszik minden színi és celluloidvíziójában. Amit te, kedves kultúrafogyasztó töltesz meg tartalommal. És hogy milyennel, valójában nem az elmesélt meséről, de rólad, rólunk tanúskodik.