Martin McDonagh: Leenane szépe

Martin McDonagh ezzel a darabbal debütált a színi világban, 1996-ban – nekünk idén késő tavasszal sikerült törleszteni ezt a tartozást, amikor megnéztünk a B32 Galéria és Kultúrtérben. Számos helyen játszották és játsszák most is, nem tudatos döntés, nem igazán kifejezett választás volt a részünkről, hogy ezt az előadást lássuk – úgy sodort bennünket az élet, úgy sodorta elénk a lehetőséget, hogy erre sikerült jegyet váltani. Nem bántuk meg, ezt a brutálisan sokrétű mesét torokszorító pontossággal sikerült elénk varázsolniuk a színészeknek.
 
Valahol teljesen értem, Mucsi Zoltán miért akarta ezt a lehetőséget, hogy eljátszhassa Mag-et. Az egyetemesen eljátszható nagy manipulátorokhoz minden porcikájában méltó, de elképesztően esendő, rémületét irdatlan cinizmussal felütő karakter az előadás motorja, akkor is a központban van, ha nincs a színen (ritka kegyetlenség, a többi játszóval is, amikor a hiány is ennyire jelen van). Nem csodálom, hogy rákívánt, és a helyzetben, ahogy a játék bevont bennünket, nagyjából öt perc alatt felejtettem el a szereposztás keltette zavar érzetét, és onnan Mag-et láttam tényleg, abban a keserves kudarcban, ahogy a lányára szorul, és abban a brutális, de teljesen hétköznapi abúzusban, ahogy ezzel minden gátlást levetve visszaél.
 

Ebben az alapszituációban a többiek játéka is felértékelődik, ha mégis sikerül elvonni a figyelmünket erről a jelenlétről (avagy hiányáról). A címszereplő, Leenane szépe, Jankovics Anna megtette nekünk azt a szívességet, hogy ebben a látszólag nyerhetetlen meccsben, mégis, számos esetben az ő megéléseit éljük át. A passzív-agresszív szótenisznek kitett borzalom anélkül is berendezkedett bennünk, hogy rezonáljon a bennünk élő, anyaviselkedésre adott tehetetlen leány- vagy fiúválasszal. Mindannyian megvívunk az anyáinkkal, nemtől függetlenül (vagy berendezkedünk egyfajta vereségben – súgja bennem egy igazságérzet), de az itt elénk tárt szint van valóban annyira patológ szélsőség, hogy ne egyből rokon érzetekbe kapaszkodjon, hanem jó lakmuszpapírja legyen a mi hétköznapi működéseinknek. Jankovics Anna nyílt tekintetű megfosztottsága (tudja miért, tudja, hogyan; ha tesz ellene, elképesztő esetlenséggel és tkp. tehetetlenségben), súlyosan valódi ízt ad ennek a kidekázott szélsőségnek.
 

És ebben csodálatos partnere a két fiú, a Kovács Krisztián (Pato) és Katona László (Ray) által játszott nyámnyila testvérpár. Pato és Maureen szerelme az a szerencsétlen valóság-íz, ami kortól függetlenül itt van velünk, az introvertált, gyerekpozícióban tartott, a felnőtt választásokat mindig eszelős szélsőségekben (mint amilyen a kivándorlás) megélő, és a döntésekben gyakorlatlanok lévén evidensen rosszul választó anyalányák és apjukfiák ezt és így élik, emancipációtól, fesztiváloktól és bármilyen magadra ébresztő, korba ágyazott mozgolódástól függetlenül. Pato életre valóbbnak tűnik, mint a szituációban a maga módján berendezkedő Ray – de ez csak a nagyobb cselekvéskényszer látszata. Az ő választásai is rosszul sülnek el, a rettenetesen nehezen kiküzdött őszinte megvallását sose sodorja a szél oda ahhoz, akinek szánná.
 

Kifogástalanul vezetett színészek, az utolsó pontig átgondolt és elénk tárt értelmezés. Minimál, de pontos kellékeivel időtlen valóságkeretet elénk táró díszlet. És négy ember, aki nem megy sehova, még az se, aki meghalt – a dologban továbbra is jelen van, mint hiány, mint lét-ok (az összes evidens és az összes gusztustalan hozzávalóval). Mindez megint Martin McDonagh tökéletesen idézhető, koppanó, kegyetlen, de humorba ágyazott, nevetésre ingerlő mondatain át. Most már kibontakozhat előttünk: Leenane egyfajta határvidék a pokol és purgatórium közt – ahol a létezésnek (ha nem akar az őrülete monotóniájával kiegyezni) a menekülésen túl nem sok választása van. Más kérdés, hogy ezt a határvidéki mivoltot a legtöbben magunkkal hurcoljuk, bárhová meneküljünk előle.  
 

Az élmény odaillett a többi mellé, A koponya (továbbra is a kedvenc), a Hóhérok, A kripli és A párnaember (továbbra is a messze legerősebb), meg az írt és rendezett filmek ívén kering ez is - ha nem tudom, ugyan meg nem mondom, hogy ez volt az első. Az író teljes fegyverzetben ugrott ki Zeusz (a BBC-nek hiába kínált 22 rádiójáték) „fejéből”; talán pont ezért mindig fenntartásokkal kezelem, mit nyilatkozik. Mert bár tényleg metaforát alkotott Connemarából és a székhez kötöző hatás mindig szinte büszkén mutogatja, milyen dramaturgiai trükk, a szerző a nyilatkozataiban inkább „felöltözik”, a darabjaiban és a filmjeiben meztelen. És mindig úgy hagy ott a hogyan tovább kérdésével, hogy neked se árt levetkőzni a dilemmához beidegződést, előítéletet. Nézzétek meg ezt a darabot! És szeretettel ajánlom ezt a feldolgozást.