Hadd játsszon el veletek megint
Martin McDonagh – ennél többet nem nagyon szeretnék elárulni erről a darabról,
amivel megörvendeztettek bennünket a szereplők, a rendezés a Centrál színházban. Így, a
darab által való üstökön ragadtatás, az elragadtatás másnapján csaknem azt
mondom: ez eddig a legoptimistább darab, amit az ír fenegyerektől láttunk. Még
ha aztán, vagy annak ellenére... Lehet játszani a vége sugallta tartalmakkal, megint,
lehet ízt érezni bele - nekem e szájíz ebben a mesében volt talán (eddig) a
legkevésbé keserű. A Hóhérok eszelős lekoppanása, A koponya
végén tapintható nézőtéri, elszorult torkú csend viszonylatában szinte
felüdülés. Bár nem ugyanaz a liga, mint A párnaember, amely ebből az
sziklapart-erős életműből úgy emelkedik ki, mint egy borzalmakkal
összefröcskölt világítótorony. Ahogy Timi fogalmazott: bármelyiket újranézné, a
Párnaember kivételével. Az a legjobb.
De egyszer. Soha többé.
A kripli esetében lehet játszani az értelmezésekkel, végén és vége után – az a nyílt lehetőség lakik benne, az elmesélt értelmezésének szabadsága, amit amúgy McDonagh-ban messze a legtöbbre becsülök. Meghagyja neked, hogy a sorsfordító tudomások meséi közül mit tekintesz igaznak. Az elsuttogott pletykák igazságtartalmait a befogadásod teremti. Érdekes ez amúgy, hogy ez az egymással annyira szókimondó, nem finomkodó, nyers környezet hogyan rejtegeti a valószerű-valószínűtlen, létformáló titkokat. Érdekes tükör, hogy ebben a (látszatra egymásra annyira kevés tekintettel levő) viszonyrendszerben hogyan fér ennyi hazugság, mentő és önmentő – hogy mennyire életformáló a hírelt, a pletyka, és mennyire általános az indiszkréció. A hallgatózás...
Keserű és határhelyzeti, de nagyon sokat nevettünk rajta. Holott valójában nem víg e játék. A legkevésbé az, és a legteljesebben az. Annyi tükröt tart, hogy győzhetsz belenézni, ha arra alkalmas öniróniával rendelkezel. Rácsodálkozhatsz a szeretet önzésére, Elieen és Kate, a két „nagynéni” által. Básti Juli zseni, de mi most Pálfi Katára csodálkoztunk nagyon – vagy inkább másodszor nagyon, a Nem félünk a farkastól vele (apropó Básti Juli: velük) átélt teljese után. Rácsodálkozhatsz a jámborság erőszakára Bobby-baba, Mészáros András jelenléte által; és az erőszak naiv jámborságára - Hermányi Mariann Helenje tartja ezt a tükröt. Mucsi Zoltán Mamusa, az alkoholhalálra ítélt túlélő, minden elzárt közösség beton-bázisa – amikor a színész formálta életet látom megint és nem az idült idolt. És ott van a fia, a hír hozója-vivője, az esszencia-szintű sajtómunkás kíméletlen paródiája Johnnypatennmike személyében, amit Magyar Attila tett életbe nekünk – akinek játszók, igazgató és közönség a végén együtt ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Boldog születésnapot, innen is, Fater! A darabot a többiek vállán állva, Billy szerepében Szécsi Bence viszi a hátán. És ami a legtöbb: elbír vele.
Vágyak és remények, filmsztárság és kripliség, borsó és krumpli, borsó és krumpli – meg olykor némi amerikai cukorka. Kis, zárt közösség az egykor volt múltban, aminek a keretét felbontotta azóta az idő, de a reflexeit nem – a kis, zárt közösségek buborékjaiban a mai szereplők a mai napig így gravitálnak, ön-pörögnek a maguk keltette gravitációs csomópontok (közös hit, konteó, értésfélreértés) virtuális mezőin. Ez a darab egy szeletke ír múlt látlelete – is. De sokkal inkább a saját révült, félreértésekből formált, egymásról és magunkról gondolt hiteink kíméletlen paródiája. Az életünké. Amely színesebb, szagosabb, tárgygazdagabb, mint a parádésan átrendeződő színeken – de lényegében ugyanezekkel a tehetetlenségekkel terhes. És ugyanúgy nem tudja a maga (életének értelmet adó) „megmenekülésének” valódi körülményeit, mint Billy, a kripli.
Fordította: Varró Dániel
Rendezte: Puskás Dávid
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése