Martin McDonaghnak tartoztunk a figyelmünkkel (ti is tartoztok neki, csak lehet, még nem tudtok róla); nos, ezt sikerült megint némileg törleszteni. A Thália Télikertjében, hangulatos, meglepően intim játszóhelyen, kiváló szereposztásban került elénk. Bár minden adósság ilyen nívón csökkenne! Megint szinte teljesen tudatlanul ültünk be rá, ahogy legutóbb is, egyszerűen bízva benne, hogy ez az ír gonoszmanó megint ugyanúgy megugratja az előttünk játszókkal a bukfencet tragédiából komédiába, és viszont. Nem vagyunk régi, gyakorlott színházba járók – különben találkoztunk volna már a Leenane-ben játszódó mesék közül valamelyikkel, a Leenane szépével, vagy a Vaknyugattal. Most már várakozásokat épít, hogy olvastam róluk, most már úgy ízlelem majd ennek a valóban létező kis falunak tragikomédiákba facsart, mesébe görbített közegét, mint aki az ismerőseihez nyit újra be. Kicsit savanyúak, folyton nagyon részegek, de az ajtajuk nyitva áll bárki előtt, aki benyitna. Milyen furcsa ez is... Mennyire érdekes, hogy a róluk festett kép ellenére ez a közeg büszke rá, hogy elmesélik, perlekedés nélkül elviselve a róluk amúgy nem túl hízelgőre festett képet.
A környék, Connemara szerelmese, Martin McDonagh falu-festményében ezúttal Mick Dowd, a sírásó van a fókuszban (Vida Péter), rendszeres whiskyvendége, Maryjohnny Rafferty (Molnár Piroska). És a vénasszony két unokája, Mairtin és Thomas Hanlon (Balaskó Bence és Jaskó Bálint), a szellemben szegény balhés kölyök és a nem sokkal gazdagabban áldott rendőr bátyja (lebeg valahol a szavak mögött, nem mesélődik el, hogy Maryjohnny az anyós, az elhalt feleség anyja, s hogy az egész tragi-móka mellesleg családi dráma is). Úgy nyitunk, hogy eljött a szeptember, amikor rendre eljön az ideje, hogy Mick kiássa a hét évnél régebbi halottakat a kis falu szűkös temetőjéből. Elsuvasztva a csontokat – csak ő tudja, hova. S most az a szeptember jött el, amikor ki kell ásnia Walsh/Welsh (?) atya megbízásából, rongyos húsz fontért a saját feleségét is. A kerítés mellől. Unát, az ő Unáját, aki mellette halt meg, az autóban, amikor azt ittasan falnak vezette. Vagy csak Una teste ült ott, fején pöröly ütötte sebbel? Az „azt beszélik”, a nem alvó gyanú színezi vörösre a lassú, ismétlődő, folyton a banalitás szélén tántorgó mondatokat.
Martin McDonagh mestere ennek – hogy szinte unott közönnyel csordogáló párbeszédekbe gyűrje az elviselhetetlent. Az egymás folyamatos sértegetését, amit aztán az „úgy értetted, hogy... - ...nem, nem úgy értettem, csak...” beteg játékai tartanak az elviselhetőség határán belül. Itt mindenkinek véleménye van a másikról, és nem félnek kimondani – még ha aztán el is simogatják, szintén a szavakkal, ebbe a még éppen elviselhetőbe. Nagyon kényes, színészekre sokat bízó feladat, és megint megdöbbentően jól élnek vele mind. Élettel töltik az amúgy bitang egyszerű képletet, ahol Mick saját szembesülés-történetében valójában Maryjohnny a manipulátor, Mairtin elszólásaival a katalizátor, és Thomas szeretné mindezt az előléptetése érdekében learatni. Akár bizonyíték-hamisítással, ha nem megy másképp. Hogy megoldjon végre egy (szerinte) hét éve lappangó bűnügyet.
Martin McDonagh ezekkel a banalitásból folyton botránnyá növő mondatokkal amúgy szertepofozza a politikailag korrektet. Folyamatosan azon röhögsz, ahogy a szemed előtt létező életekből kinő a hulla- és minden egyéb-gyalázás, például. Azon kacarászol, ahogy huszadjára forgatják meg egymásban a jól megtalált szavak kését. Nagyon komoly meló lehetett ezt így lefordítani, most nem a dialektusok, hanem ez a dekára kimért gonoszságtartalom követelt mestert. Totth Benedek tudja, ezt hogyan kell. Elképesztően fontos, szinte ötödik szereplő ennek a játéktérnek a két színt kiválóan (gyomor)forgató díszlet, Mátravölgyi Ákos munkája. A színészek játéka fenomenális, az egymásnak pattogtatott labdát itt tényleg mesterien ütögetik le a kíméletlenség véres pörölyével, Zayzon Zsolt rendezése remekül játszik a játszóknak adott térrel és a jól tartott alapritmusba szőtt meghökkentő ritmusváltásokkal.
Ez a darab önmagánál sokkal többet elmesél. Úgy, hogy a vége után szinte pont annyi titkot hurcolsz, mint az elején. Martin McDonagh darabjainak mélyén szinte mindig ott ragad valami (hogy Hollywoodból hozzak elemi, rokon példát:) Marcellus Wallace aktatáskájának tartalmából. Amit Tarantino máig nem mesél el, nem tár fel, nem leplez le – pont mert a Ponyvaregénybe ákolt valóságparódia egyik motorja ez a titok. McDonagh egész pályán támad le ebben is. A Hóhérokban valójában nem tudjuk, hogy a +1 akasztás alanya bűnös volt-e, vagy ártatlan. Ebbing óriásplakátjai végén sem tudjuk, ki gyilkolt (vagy kit fognak még meggyilkolni), s hogy hova fajul az igazságosztás. Itt sem tudjuk meg, mi van az ittas vezetés bűnének háta mögött, van-e ott valami egyáltalán. Csak látunk egy másik „ittas vezetést”, morbid eredménnyel – s látjuk a becsődölő hamis békét szertefoszlani. Más kérdés, hogy úgy, és olyannak látjuk, ahonnan nézve tényleg tragikomédia. Teli szájjal röhöghetünk rajta.
Pedig. Mintha Martin McDonagh nem hinne a tisztázásban, a kibeszélésben. A darabok, a filmek szereplői rendre elviselhetetlen alaphelyzeteket viselnek, hordozhatatlan emberi kapcsolatokat, akár évek során át. A darabok, de a filmek is rendre ennek a végét: azt a folyamatot mesélik, amikor ez az elviselhetetlenség tényleg kibeszélődik, meztelenre vetkőzik, amikor nem tartható tovább. Hogy (bármennyire mulass közben jól) a végén (ezúttal) te is részeg sírásó legyél, ülj a lepusztultságodban, az öledben a szeretetted meggyalázott koponyájával – ülj a tudatban, hogy eztán ember nem lesz, aki rád nyissa az ajtót.
Írják: valószínűleg ez a világ legviccesebb McDonagh-darabja. Folyamatosan
játsszák. Nézzétek meg. Hetekre adhat felkuncogni-, borzadni-, és
gondolkodnivalót.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése