Mi rajongásig szeretjük Martin McDonagh dolgait. De úgy alakult, hogy színházban eddig nem láttunk tőle semmit – csak a filmekért, a hét pszichopatától Ebbing óriásplakátjain át a szigeten sivító szellemekig voltunk úgy oda. Ami (lévén a pasi a saját szemében is elsősorban drámaíró) eléggé ferde lesiklás ezen az amúgy kiváló pályán. Igyekszünk javítani ezen, beteg angol-ír humor menetszelében siklani rendkívül élvezetes, a fekete komédia, amit anyanyelvi szinten űz, mindkettőnk egyik favorit nyelve ebben a tempós kultúrafogyasztásban. Úgyhogy nagy örömmel foglaltunk helyet a Városmajori Szabadtéri Színpad nézőterén, ahol a Szemle Plusz keretében a tatabányai Jászai Mari Színház színészei előadták McDonagh Hóhérok című darabját.
1965-ben Angliában eltörlik a halálbüntetést – és ez nem érinti valami haj’ de jól Harry Wade urat, az észak-angol Oldham kocsmárosát – aki szívbéli hivatását tekintve, és jogilag is Britannia ezek szerint utolsó, rendszeresen foglalkoztatott hóhéra (volt). A regnáló, de nem a legnagyobb: örök második Albert Pierpoint, az elődje és mestere mögött. A nagy napon, amikor egy karrier így kényszerű véget ér, a szokott cimborák, meg egy kotnyeles riporter mellett megjelenik egy délről jött, baljós idegen is. Pont az évfordulóján annak, amikor Wade úr és Sid, a segédje kivégezték az ártatlanságát utolsó lehével is világba üvöltő Hannessey-t.
Jó kis kutyulék. Anno jókat röhögtünk a Ravasz, az agy...-ban látott, az északiak, meg déliek közti béna acsarkodáson, ez itt megkapja a maga mélységeit – rögvest igen nehéz helyzetbe hozva magyar fordítót, rendezőt, színészeket. Mert az egyik (fekete) humorforrás a kétféle, egymást ezért is folyvást alázó dialektus. Morcsányi Géza mindent megtett, hogy legyen egy ilyen variáció magyarul, nem csak a kiejtéssel, hanem a mondatok sajátságos szerkezetével – főleg a nők szájába adva remek, kort és helyet elénk festő mondatokat. Szikszai Rémusz rendezése ezt képes fokozni azzal, hogy a mellékszerepek figurái, a kocsmatöltelékek, Bill, Charlie, Arthur, meg Fry főfelügyelő különböző szintekig torzult módon beszélik az „északit”, a szinte érthetetlenségtől a minimális színezetig. Maga Harry a nyitójelenetben hadar csak úgy, ahogy amúgy nyilván egész valójában – aztán lelassul a kedvünkért, hogy értsük.
Hölgyeim és uraim, ezeket a szemléket tényleg látni kell, hogy rádöbbenjünk, mennyi istenadta rohangál ebben az országban csak a vájt fülű kevesek által megbecsülve. Király Attila a hóhér szerepében, s Mooney, a londoni idegen szerepében Mikola Gergő... Nem szerepében-helyzetek, hanem átlényegülés, az utolsó, csendre intő gesztusig. Alice-t, Wade feleségét Danis Lídia helyett Bakonyi Csilla játszotta ezen az estén (Danis Lídia biciklibalesetet szenvedett). A beugrás, ha nem mondják be, fel se tűnik, úgy szervesült az előadásba a játéka. Ebben az előadásban mindenki jó. Külön kedvencem Fry felügyelő szerepében Honti György. A folyvást tettre kész, alkoholista tehetetlenség.
Fekete komédia. Nem egy helyen olvastam, hogy McDonagh valahol a sekélye meg a mélye közt merül, félúton, a kommersz rózsaszín könnyűbúvár-pipájával a szájában – hát, nem tudom, nekem mesterjegy, ha valaki úgy szakít szíven, hogy közben könnyesre röhögöm magam. A lassú építkezést emlegetik a darab első felében, amihez képest a második felvonás végre felpörög – ha hagyod, hogy mocorogjon benned a tudás az első félidő alatt, hogyan játszik macska-egeret a várakozásaiddal, a történetek nevelte becsípődésekkel, beidegződéseiddel ez a mese, szerintem az elején sem unatkozol. A véglet könnyítése, a hóhérság tükre már az elején is elég élesre foncsorozva mutatja meg, mennyire trágya kisemberi gesztusokkal állunk hírhez, hírnévhez, hivatáshoz, mennyire önáltatás is minden tekintély egy közösségben, mennyire viszonylagossá satnyul, ha valaki megjön kívülről, és belepancsol.
Nem tudom, hogy az északi sör valóban ennyire pocsék-e. Mint ahogy azt sem, londoni emberünk kicsoda és valójában mit akart. Ez is a csodálatom alapozza – olvasom a kritikákat, s látom, mennyire sokan rakják értelemszerűen a titokzatos idegent a perverz gyilkos-szerepbe. Aki helyett ártatlant lógattak fel (pardon: akasztottak fel). Hiszen bevallja Sydnek... Azaz mesél neki, és hát mond neki mindenfélét, amiről majd (szinte hallani lehetett a nézőtéren szívekről legördülő kövek csattanását) a darab végére kiderül, hogy nem volt igaz. Ha komolyan vesszük a darabot, ezt kell a végén belátni: nem tudtuk meg, ki volt, mi motiválta – s ha kikerekítjük ezt a nem-tudást valami értelemmé, az a saját habitusunk választása lesz. Ami nem Mooney-ról; elsősorban rólunk mesél.
Nekem az Ír-angol gonoszmanó ezért az egyik etalonom. Mert tükröket foncsoroz, amiben mi látszunk. Mert a végletek könnyen fogyasztható érdekességében a saját kisszerűségeinket nézegethetjük. Vegyük magunkra. Hiszen a végén, a kifosztottságban, ha akarnánk, ha végrehajtanánk az „ítéletet”, akkor se mi leszünk a Hóhér. Valaki nálunk nagyobb érzet rántja ki a titkaink alól a széket.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése