2014. augusztus 14., csütörtök

Mijazaki Hajao: Szél támad

Szél támad!... Élni próbáljunk meg újra!
Az óriás lég könyvem nyitja, fújja…
Paul Valéry: Tengerparti Temető


A repülőgép a maga keltette szelet kihasználó játékszer – az életünket bízzuk a sebességtől szárnyak lovagolta szélre. Aki repülőgépet tervez, az szelet is tervez köré. Szelet, ami támad, ha nehéz testünk sebességbe rántjuk, hogy elszakadjon a földtől. A művészet is szelet álmodik a szavak, a képek köré. Ami repít – a lelkünk emeli, nehéz, súlyos, mégis repülni vágyó lelkeink. Nekem évek óta az egyik legkedvesebb repítőm Mijazaki Hajao. Aki immár talán tényleg leszáll, elengedi a szeleket. Úgy hírlik róla, ez volt az utolsó szél, amit támasztott. Ha igaz volna, ha nem tér vissza hetedszer is a rajzasztala mellé repíteni bennünket, álmodni nekünk – hát gyönyörű búcsúval köszönt el. Hiszen ennyire nyíltan még soha nem fogalmazta bele egyetlen filmjébe sem saját magát.

Mijazaki jelen van minden filmjében – ő a kisfiú, aki ébren is álmodik; aki hol varázsvilágokban repül, hol elcsavart valóságokban; pedállal hajtott propellerrel, vagy disznóvá változva akár. De soha ennyire nyíltan nem fogalmazta filmbe saját magát; a kisfiút, aki felnőtté cseperedve tényleg csak „hivatásos álmodó”: tervező lehet, gyönge, rövidlátó szemével pilóta nem. Jiro Horikoshi hasonló lelki alkatú ember lehetett, mint a megidézője, lelki rokon – így érzik e film minden moccanásán. Érzik Mijazaki Hajao azonosulása gyermekkori bálványával. Aki szintén nem lehetett pilóta, de megtervezte korának egyik forradalmi újdonságokkal bőven telipakolt repülőgépét; az elmaradott ipari háttérből, gyengébb teljesítményű motorból, alapanyaghiányból fakadó hátrányokat elképesztő aerodinamikai trükkökkel, korát megelőző, a legapróbb részletekre ügyelő tervezéssel kompenzálva – bőven a szélcsatorna-korszak előtt.


A Zero vadászgép a haditengerészeti légierő pályázati kiírását másfélszeresen teljesítette túl, és a Csendes-óceánon a háború első éveiben nem akadt versenytársa az égen. Nevezhetjük Horikoshit háborús bűnösnek, aki sokakat legyilkoló fegyvert tervezett – de ebben az értelemben minden repülőgépgyár, mérnök és gyártó, sőt, minden háborús pilótahős is gyilkos, háborús bűnös. A repülőgép gyönyörű álom – mondja a nagy, közös álmok egyikében Jiro bálványa: Caproni. Aki az utolsó álomban fájdalmasra egészíti a mondatot: a repülés álma gyönyörű, de szentségtörő álom. Mi, egész emberiség használjuk folyvást a legszebb álmainkat gyilkolásra. S ilyen értelemben a művészet is mindig szentségtörés. Az alkotó ilyen nyíltan soha nem fogalmazta bele a filmjébe saját magát: a művész rendszerint szintén kényes határfelületeken repül, törés-közeli állapotban – s nem tehet semmit az ellen, ha félreértik.

Mijazaki jelen van ebben a filmben. Leginkább a figyelemben érzik az azonosulás. Jiro iszonyú koncentrációval figyel. A kor kulcsszava az ifjú szamuráj számára a hagyományé: a kötelességtudat. Elhivatott ember kötelességtudata rémületig fókuszált figyelmet szül. Ez a figyelem például bezárja a fület minden másra. Nemcsak a tervezés közben kalkulál a hiányokkal. Álmok repítenek ebben a filmben (nem gondolnád ugye, hogy az álom is koncentráció…) de például a környezet hangjai nem. A környezet hangjai nagyon sokszor hiányoznak. Jiro annyira figyel, a számításaira, a víziójára, az álmokra – vagy arra a lányra, akit első pillanattól fogva szeret, hogy nem hallja a környezetét. Nem hallja a rémület hangjait a földrengéskor, s az azt követő tűzvészben. Nem hallja a tüntetők kiabálását. Nagyon sokszor azt sem, aki hozzá fordulva mondana valamit. Aki jól figyel, jól fókuszál, annak megszűnik a környezet. Viszont aki ennyire figyel, az bele is feszül a figyelésbe. Jiro és kollégái láncdohányosok – valamivel oldaniuk kell a feszültséget, s erre alkalmas volt az akkor legdivatosabb drog, a cigaretta. Aki leszokott, ebben a filmben elsóvároghat a veszteségen, amit az egészsége megóvása érdekében vállalt (s megtanulhatja: nem lemondani kell, hanem a fegyelmezett figyelmet tudni kell másképp lazítani…).

Mijazaki jelen van a filmjeiben. És mindig jelen vannak filmjeiben azok is, akiket szeret. A lány, aki elvarázsol, de a maga módján megfoghatatlan: kiérdemelni lehetetlen, csak ajándékba kapható a sorstól. Olyan fájdalmasan szép (és annyira japán) ez a szerelem! Betegségében, gyengeségében is erős nővel, aki az élni akarásánál is jobban szeret. A halálhoz való másféle viszony, egyfajta permanens halálra ítéltség (ezúttal) a tuberkolózison át. Nem tudom, vajon Jiro Horitoshinak a valóságban is át kellett-e élnie ezt a veszteséget, de nem is érdekel. Tudom, hogy Mijazaki a maga módján átélte. Jelen vannak a filmjeiben, akiket gyászol. A nagymama annyi filmen át feltűnő figurája, a külső csúfság alá rejtőző gyönyörű lélek, aki ebben a filmben nemet váltott, Castorp úr lett belőle. Álom az álomban – a zsidó menekült a hegyvidéki nyaralóba Thomas Mann Varázshegyét álmodja, a helyet, amely ütközőzóna-jellege mentén is elsősorban gyógyít és nemesít. Aki bajba keveri Jiro-t, a puszta ismeretséggel, de el is helyezi a világban azzal a pár, jól megválasztott, iránymutató szóval.

Jelen van a békeszeretete. Nem csak Jiro lelkiismeret-furdalásában, a géproncsok nyomorúságos halmaiban, a végén. A gépek tényleg nem tértek vissza. És az álmodó valóban felelős. Nem úgy, ahogyan ítészei felelőssé tennék. Az alkotó ember felel. Válaszol a világra, amikor fest, farag, ír – amikor filmet álmodik. Felel, és nem bújhat ki a felelősség alól ez által. Az alkotás szárnyakat adó erejét mi használjuk repülésre. A mi nehézkes lelkünk repül általa – s ahogy a repülőgép tervezője is az iparnak, s végső soron a harcmezőnek tervez, úgy nem vonhatja ki magát az alkotó a szórakoztató ipar teremtette játéktérből. Hiszen még mi is ezt követeljük tőle: izgalmat, adrenalint, a legszelídebb mesékben is! Egy rajzfilmben is, amely nem a gyerekeknek készült – mert minden szépségéhez szerintem érettség kell.

Mijazaki jelen van ebben a filmben. A filmben, amelyben szél támad, felkavar mindent, tűz pernyéjét és betegítő esőt ugyanúgy hoz, mint enyhülést; fájdalmat és halált ugyanúgy emel, ahogyan a mi nehéz, annyi mindentől súlyosuló lelkeink. És én akárhány szót fűznék még ide, akkor se tudnám méltón megköszönni neki ezt a szelet sem.



Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...