Gregory David Roberts: Sántárám

Bombay, India szíve a nyolcvanas években – európai aranyifjak menedéke, törvénytelen kalandokra vágyó turisták első számú célpontja, maffiaváros, az épülő világkereskedelmi központ otthona, nyomortelepeken élő százezrek kalickája. Pompa, mérhetetlen pénzkötegek és Bollywood minden csillogása az egyik, felfoghatatlan nyomor, kolerajárvány, kutyanagyságú patkányok és embertelen kínzásokban örömet lelő rendőrök a másik oldalon. Itt talál otthonra az ausztrál börtönszökevény, Lin – otthonra, amire nem is vágyott már, amit remélni sem mert, és amit természetszerűleg jó párszor el kell veszítsen a regényfolyam során, hogy igazán értékelni tudja.

Mikor megismerjük, Lin sem más, mint egy átlagos nyugati turista aki hasist szívni és világot látni érkezett Indiába. Szép lassan fejti fel nekünk történetét, ami már a kezdetekkor is elég ahhoz, hogy megtöltsön egy kalandregényt: mesébe illő szökés egy híresen jól őrzött ausztrál börtönből, drogfüggés, rablások, tragikus családi viszonyok, és menekülés, menekülés, egy életen át. Egy gyönyörű, titokzatos nő (ki más?) és egy túláradóan érzelmes, a nyomortelepek minden hihetetlen életszeretetét a zsigereiben hordó Bombay-kalauz ragaszkodása kell, hogy Lin elkezdjen élni Indiában, ahelyett, hogy csak lézengene. Barátokra talál az európai dekadens fiatalok - szökevények, örökösök, lecsúszottak, menekülők - között; soha be nem teljesülő regényes szerelemre lel; küldetést vállal magára és legenda lesz, miközben sosemvolt apafigurát is farag magának – naná hogy a város leghírhedtebb maffiafőnökéből.

Van itt minden, ami egy színes-szagos bollywoodi kavalkádhoz kell. Ha nyomor, hát abból is a legborzalmasabb – ami azonban magában hordozza azt a feltétlen ragaszkodást az élethez, azt a gáttalan, semmit sem követelő világszeretetet, amiről nekünk, jóléti társadalmakban punnyadóknak már fogalmunk sincs. Ha gazdagság, hát abból is a legelképesztőbb – a feketepiaci pénz-, arany- és útlevélkereskedelem világa, a várost irányító maffiatanácsé, a mindent behálózó keresztapáké, akiknek semmi sem szent hogy megszerezzék akit akarnak, mégis: filozofikus hajlammal és valami furcsa, háborúk és nyomor edzette erkölcsiséggel vezetik embereiket újabb és újabb harcokba. Ha szerelem, hát tragikus, elérhetetlen, drámai, filmvászonra illő képekkel – ahol a nő, akit hiába kutatunk-keresünk, a tengerparti naplementében maga talál ránk. Ha halál, hát legyen hősies, felemelő, siratóénekekbe való – ahol a legjobb barát egyedül száll szembe az őt szitává lyuggató rendőrsorfallal hogy aztán teste a zavargásokban eltűnjön, legendákat hagyva maga után. Nem véletlen, hogy a regény egy pontján bollywoodi filmesek közé is keveredünk.

Lin meséje klasszikus mese: szerelemről és háborúról, lojalitásról és árulásról, örömökről és bánatokról, meglepő felfedezésekről és csalódásokról, felemelkedésekről és bukásokról. Majd’ ezer oldalon követjük a főhőst a legkülönbözőbb megpróbáltatásokba: a nyomornegyedbe, ahova körözött, lejárt vízumú külföldiként azért költözik be, hogy eltűnjön a hatóságok elől és ahol nem csupán barátokra lel, de a gettó önkéntes orvosaként híres-hírhedt lesz; egy kis maharásztrai faluba, ahol olyan életeket ismer meg, amilyenekről álmodni sem mernénk; Bombay legszigorúbb börtönébe, ahova egy groteszkszámba menő rosszakarónak hála kerül és ahonnan csak a rend őreinek kapzsisága menti ki – félholtra kínozva, de meg nem törve. Követjük amikor bosszúért lihegve csatlakozik a maffiához és amikor szeretett-rettegett mestere hívására a nyolcvanas évek talajvesztett Afganisztánjába megy háborúzni. És követjük, amikor a háború poklából a béke poklába tér vissza. És követnénk még, sokfelé, akárhova viszi sorsa, akkor is, ha jó kilencszáz oldal vér, verejték és könny után már sok, hogy megint csak azt mondja, sosem látott erőszak vár ránk… Akkor is, ha újra meg újra eldobja magától a boldogság lehetőségét, hogy üldözzön egy nőt, aki elárulja. Akkor is, ha csalódik abban, akit a leghidegebb pokolba is követett volna meghalni. Mennénk utána, mert sodor magával ez az élet…

Mert élet. Igazi, érzéki tobzódás. Végletekig megélt érzelmek, a lapokról lecsorduló ízek, szagok, hangok. A zsúfolt utcák kakofóniája, a nyomornegyed bűze, az ácsorgó jógik fájdalma, az esküvői felvonulás pompája és érzékisége, az afganisztáni hegyek hidege mind itt van, érezzük a csontjainkban. Mi is ott vagyunk, visszaeső bűnöző medvéket csempészünk ki Ganésa-szobornak álcázva a városból, hasist szívva filozofálunk a maffiatanácsban szenvedésről és örömről, verekszünk, harcolunk, hullák alatt rejtőzünk és mindeközben mégis, tiszta szívből élvezzük az életet, ami adatott.

„Nem tudom, mi ijeszt meg jobban, a hatalom, amely összezúz minket, vagy az a végtelen képesség, hogy kibírjuk a csapásait” – mondja az elkényeztetett Karla a frissen ledöntött nyomornegyedbeli kunyhók lakóinak töretlen életkedve és újrakezdésbe vetett hite láttán. Nem tudom, mi ijeszt meg jobban e könyvet olvasva: az, hogy milyen iszonyatos körülmények közt élnek emberek, hogy milyen tragédiák tarkítják a mindennapjaikat, hogy mennyire keveset ér valójában egy élet, ha rossz helyre születik – vagy hogy mégis, mindennek ellenére, mennyivel teljesebben meg tudják élni az életet, milyen szeretettel, bizalommal és jó kedéllyel tudnak egymás felé fordulni. Tömény, sűrű élmény a Sántárám, egyszerűbb, kalandosabb, felszínesebb regényre számítottam – sokkal többet kaptam. Majd’ ezer oldalnyi életszeretet a borzalmakon. Olvassátok!

Kiadó: General Press

Fordító: Szécsi Noémi