2017. szeptember 18., hétfő

Veres Attila: Odakint sötétebb

1983-ban egyik napról a másikra csápos idegen lények jelennek meg egy erdőben, valahol Kelet-Magyarországon – honnan jöttek, mik (vagy kik) ők, senki nem tudja, ahogy azt sem, hova lettek a baglyok és mi a magyarázat a jelenséget övező furcsaságokra. Egy magyar erdő a nagy földönkívüli invázió centrumában – ez is lehetne a kezdet, ha ez egy különösen rossz tucat sci-fi lenne. Szerencsére nem az, így a kezdeti idegenkedést az épp a mi erdeinket ellepő idegenektől és a gondozójukul szegődő, közepesen irritálóan önsajnáló Gábortól hamar felváltja az ámulat: ez egy piszok jó regény. Nem hibátlan, de piszok jó.

Kihagyom a „kötelező” köröket arról, mennyire üdítő ilyen jól sikerült magyar SF debütálást olvasni – egyrészt mert nem olvasok annyi hazai spekulatív fikciót, hogy komolyan megalapozott véleményem legyen, másrészt meg úgyis mindenki leírta helyettem. Amúgy sem annyira szeretem ezt a köldöknézős jaj a hazai SF így meg úgy nyafogást. Valahogy úgy vagyok vele, hogy vannak jó könyvek meg vannak rosszak. Tök mindegy, milyen nemzetiségű a szerző. Itthon éppúgy lehet jót írni, mint odaát rosszat. Lapozzunk.

Szóval csápos idegen lények és Gábor, aki világnagy szerelmi csalódása után odahagy várost, albérletet, nemtörődöm anyát és a rég lelépett apa emlékét és vonatra száll, hogy a cellofoidák közt felejtsen. Persze van itt determináció, hogyne lenne: egy balul sikerült osztálykirándulás, gyerekkori rémálmok és az állatok választása együtt eredményezik, hogy Gábor a csápos kiskedvencek etetése és ganézása mellett a világ megmentésének (avagy mégsem…) terhét is magára veszi. Trükkös a fülszöveg (végre!) és trükkös a felvezetés – sokáig, nagyon sokáig azt hisszük, a cellofoidákon van a hangsúly, aztán kiderül, hogy… Nyilván nem árulom el. Mindenesetre leszámítva azt az apróságot, hogy nem szeretem, ha ekkorára nyitják a konfliktust - talán egy picivel kisebb apokalipszis is elég néha - igazán meglepett és picit le is nyűgözött az az elegancia, ahogy a könnyed horror-sci-fiből átcsusszantunk valami másba. Valami sokkal kifinomultabb és misztikusabb történetbe.

Nem szeretem a horrort és nem is olvasom – ezt sem tudom teljes bizonyossággal elhelyezni a horror / sci-fi skálán, nekem misztikus sci-fi, de ahogy olvasom a reakciókat, ez simán horror. Hát akkor lehet, van olyan horror, ami bejön. A „vandermeeri szürreália” emlegetése a fülszövegben viszont nagyon helyén van – sokszor idézte fel az X Térség hangulatát, ami több mint jó. Ez a fajta weird fiction az összes elhallgatásával, megmagyarázhatatlanságával, atmoszférateremtésével, az olvasót partnernek tekintő hozzáállásával tán az, amit én a leginkább keresek a zsánerirodalomban. És ezt Veres Attila nagyon jól érzi – nem rág a szánkba mindent, hagy sötét foltokat, belehúz a rejtélyeibe és aztán hagyja, hadd főjünk a saját levünkben, és úgy teremt atmoszférát, hogy itt érezzük magunk körül csápos lényeit – nem mint groteszk rémálmot, hanem mint szürke valóságunk természetes velejáróit.

„Ha a nyolcvanas években megjelenik egy halom lefényképezhetetlen csápos lény, amik egyébként nem zabálják fel a lakosságot, ugyanúgy elfogadtuk volna a tényt, ahogy elfogadunk minden mást azóta is” – fogalmaz a szerző egy interjúban és ez már messze túlmutat a zsáner keretein: annyira jól kapja el a nyolcvanas-kilencvenes évek Magyarországának hangulatát, ahogy kevesen. A fejezeteket kezdő fiktív vendégszövegek olyan tökéletes összképet adnak, hogy szépíróink jó része is a fél karját adná érte: kulturális reflexiók, dalszövegek, regényrészletek, tudományos eszmefuttatások, kabaréjelenetek és húsz évvel ezelőtti prominens politikusaink túlságosan is ismerős sárdobálásai keretezik Gábor útját. A cukin ijesztő cellofoidák (komolyan, kérek egy ilyet háziállatnak) és a kiváló misztikus sztori nélkül is, már ezért a földönkívüliek érkezését szokott ostobasággal és korlátoltsággal lereagáló fiktív (?) Magyarország-képért is érdemes lenne elolvasni.


Kiadó: Agave

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...