2015. november 5., csütörtök

Nick Cutter: Mélység

Napok óta azon gondolkodom, vajon mennyire gáz, hogy én az „év legfélelmetesebb horrorján” egy percig sem voltam képes félni – ellenben olvasás közben néha nagyon jól szórakoztam, rettenetesen sokszor undorodtam és olykor picit unatkoztam. Gáz? Nyilván nem, egyszerűen most már leszögezhetjük azt, amit régóta sejtek: a könyves horror nem az én műfajom. Egyszerűen nem tudom annyira komolyan venni, hogy tényleg féljek tőle. Ami azért különösen érdekes, mert a filmes horrort meg egyáltalán nem bírom nézni – a legkisebb suspense elemtől is a frász kitör. De ennyit rólam.

Ami a regényt illeti… Baromi erős alapszituációból indulunk és a Nick Cutter álnév mögé bújt Craig Davidson mindent meg is tesz, hogy ezt kimaxolja. Pillanatnyilag nem tudok elképzelni nyomasztóbb helyszínt a Mariana-árok mélyén lévő Trieste laboratórium-komplexumnál. Olvasás közben jó párszor eszembe jutott A marsi (nem véletlen, lásd ragasztószalag :) és főhősünk is többször utal a kietlen űr és a „világ pincéje” közti hasonlóságra – nahát én bizton azok köré tartozom, akik inkább elsodródnának a semmibe a csillagok közé minthogy a fejem fölött 11000 méternyi vízzel és ennek megfelelő víznyomással nézzek szembe. Nincs az a pénz.

Szóval a világ pincéje… Luke Nelson, a tipikus „semmikülönös” állatorvos akinek múltját (természetesen) megannyi sötét titok és elfojtás terheli, zseniális tudós bátyja után ugrik fejest a mélybe, miután a hadsereg szolidan megkérte, ugyan legyen már olyan jó és segítsen kideríteni nekik, miért szakadt meg a kapcsolat az odalent trilliárd dolláros cuccal játszadozó tudósokkal. Akiknek feladata nem más, mint hogy megtalálják az ellenszert a világot rettegésben tartó titokzatos Kórra (és mellesleg tán az összes létező betegségre, ráktól az AIDS-ig). A Kór, bármily izgalmas is az ötlet, csupán katalizátor – kár, a magam részéről érdekesnek tartottam volna a betegséget, mely úgy öl, hogy áldozatával szép lassan elfeledteti a dolgokat, míg a szerencsétlen szervezete konkrétan elfelejt élni. Na, ez is jó kis horroralap lenne – azért meg külön elismerésem Cutternek, ahogy eljátszadozik Luke felejtés utáni vágyával és a felejtéssel ölő betegséggel. Naná hogy pont az nem kapja el, aki másra sem vágyna…

Nem, Luke nem lesz a Kór áldozata, annál sokkal rosszabb dolgok várnak rá. A mélyben ugyanis nem valami békésen lebegő isteni gyógymód várja a kutatókat és az utánuk kutatókat, hanem valami, ami rosszabb az összes felszínen ismert betegségnél. Az Ambrózia – az istenek eledele, ami kigyógyít mindenből ami emberi, hogy átformáljon egy halhatatlan, megfoghatatlan, örök sötétségben létező ösztönlénnyé. Az első perctől nyilvánvaló szereplő és olvasó számára is, hogy a Felfedezés itt nem a miénk – mint önként a bűvész csapdájába sétáló tátott szájú nézőkkel, úgy játszik velü(n)k az Ambrózia: először bemászik a fejünkbe, életre hívja a legmélyebbre temetett rémálmainkat, a gyermekkor elfeledett rémképeit, a lelkünket szakadatlan rágó megbánásainkat; aztán amikor már pépesre puhította az agyunkat, felfal, megrág, magába olvaszt.

Fúj…

Meg kell mondjam, ennyire undorító biohorrorral még nem találkoztam (de hát én ugye nem is olvasok horrort…) – egy biztos: finnyások ne olvassák. Klausztrofóbiások se egyébként, de finnyások pláne ne. És még véletlenül se egyetek olvasás közben. Utána meg úgyse lesz kedvetek (fogyókúrázóknak ideális olvasmány). Ja, állatvédők is inkább kerüljék el – itt-ott azért viszketett a tenyerem hogy a zseniálisan seggfej Clay Nelson professzort úgy istenesen orrbagyűrjem (persze tisztában vagyok vele, hogy ezerszám rohangálnak körülöttem a Clay Nelsonok). Nem egyszer jutott eszembe róla Atwood Guvatja (néha az az érzésem, mindenről Atwood jut eszembe) – van egy olyan olvasata ennek a regénynek is, ami a tudomány telhetetlenségéről, a tudósok semmilyen korlátot nem ismerő, minden emberséget sutba dobó megismerésvágyáról szólna. Már persze, ha mindenáron egyéb olvasatokat akarunk keresni egy horrorban, ahelyett hogy elfogadnánk, hogy pusztán és egyszerűen az, ami: horror. Annak összes kliséjével, hatásvadász megoldásaival, itt-ott az unalomig ismételt rémlátomásaival. Ahogy látom, a műfaj rajongói szeretik, szóval valószínűleg ez egy jó horror.

De még mindig nem az én műfajom. Lehet egyébként, hogy sokkal jobban szeretném, ha többet hagyott volna a képzelet játékának és kevesebbet magyaráz meg. Viszont az biztos, hogy olvastatja magát és a Luke múltjába tett rémisztő - lelkifurdalással terhelt - szomorkásan boldog - boldogan szomorú kirándulások a könyv legsikerültebb részei. Cutter tud írni, nagyon is – annyira, hogy kíváncsi lettem a Craig Davidson néven írt regényeire és novelláira (melyek közül a Rozsda és csontból remek film is készült). Remélem, egyszer azokat is kiadja valaki. 


Kiadó: Agave
Fordító: Tillinger Zsófia

3 megjegyzés :

PuPilla írta...

Már itt ül a polcomon nekem is, és hamar sorra akarom keríteni, mert valami zsigeri borzongásra vágyok, nem baj az se ha undorító lesz. Ellenben én nagyon félős vagyok, szóval ebből előre láthatóan kislámpával alvás lesz :D :D ...
Nagyon érdekes ez a Kór, ebbe még jobban bele lehetett volna kapaszkodni, de az inkább lélektani dráma féleség lett volna.

Ilweran írta...

Zsigeri borzongás az van itt, csiklandozza rendesen az agyat, de szerintem nem félelmetes :) Na, kíváncsi leszek, te mit írsz róla ;)

PuPilla írta...

Ez érdekes, nekem a zsigeri borzongatás is félelmetes :D :D

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...