„Vajon
készek vagyunk szembenézni azzal, mi vár ránk, ha kitárulnak a pokol kapui?”
Ezzel a vállaltan hatásvadász kérdéssel zártuk
az előző kötetet, hogy a befejező részben pont itt vegyük fel a fonalat. Igen,
a pokol kapui kitárultak, és ezt most itt tessék egészen konkrétan érteni.
Wayward Pines többé nem békés, jólfésült kisváros az idahói hegyek karéjában,
nem a földi paradicsom, hanem egy mészárszék. Nehéz úgy írni egy trilógia
befejező kötetéről, hogy ne áruljam el az előzményeket, ám ez esetben még
nekem, mint a spoiler-parát tökéletes értetlenséggel szemlélőnek is az a
véleményem, hogy kár lenne lelőni a poénokat, szóval jobbára rébuszok
következnek. Én szóltam.
A pokol kapujában
utolsó oldalain Ethan Burke feltárta a borzalmas igazságot Wayward Pines
maroknyi lakossága előtt – az igazságot róluk, városukról, istenként tisztelt
vezetőjükről, David Pilcherről és úgy általában a világmindenségről. Ami után
természetszerűen következett, hogy a városka lakói ahelyett, hogy lehajtott
fejű birkák módjára élték volna tovább a nekik szánt játékfigura-életet a
mesterséges kis babaházaikban, bizony fellázadtak. Csak sajnos egy pszichopata
őrült ellen lázadtak, aki nem sokat teketóriázott, és „ha nem kell a kontroll,
ne legyen biztonság sem” alapon megnyitotta a kapukat – a biztos halálra.
Adja magát a kérdés: megérte? Az egyetlen
kritikám Crouch trilógiájával kapcsolatban, hogy épp itt, a befejezésben
nagyolta el a potenciálisan legizgalmasabb kérdéseket. Mert ez itt a legfájóbb
pont. Ha a kerítés másik oldalán valóban nem vár más, csak a halál, akkor is
kimegyek? Ha tudom, hogy nincs
esélyem, nem lesz mesebeli fordulat, nem jön felmentősereg, akkor is
fellázadok? És vajon mit teszek, ha valaki más lázadása ítél engem is biztos
halálra? Vakon követem, vagy ellene fordulok? Netán könyörögnék az engem addig
elnyomónak hogy ugyan vegye már el nyugodtan a szabadságomat csak hadd élhessek
békében?
Emberek vagyunk, gyarlók és gyávák –
Wayward Pines négyszázvalahány lakója közt sem hős mindenki. Igenis felmerülnek
ezek a kérdések, ott bujkálnak a sorok közt, csak nincsenek elég mélyen
kibontva. Legalábbis számomra. Legalábbis az előző kötet rendkívül ügyes
megoldásaihoz képest. Persze van helyette más, és bár hiányolom a fentieket, el
kell ismernem, hogy Crouch a saját szabályait követve jó, hogy kihagyta őket.
Mert ez a rész egy szakadatlan rohanás, vesszőfutás az életért, ahol nem állunk
meg elmerengeni azon, hogy mit kellett volna másképp. Nem hollywoodi akciófilm,
ahol pergőtűz közepette váltjuk meg a világot, miközben gondosan elkerülnek
minket a golyók.
Nem csak a tempó gyorsul fel embertelenül,
a zsáner is változik – ismét. Az első részben kapott titkokkal teli sci-fi és a
második rész pszichothrillere után ezúttal tömény horrort tol az arcunkba
Crouch. Nincs itt finomkodás, nyers és vad öldöklés vár ránk a kerítés
túloldalán, a városlakók halála bizony tocsog a vérben és mindenféle
belsőségekben – amit ugyan időnként old a feketénél is feketébb humor, ellenben
még borzongatóbbá teszi, hogy tudjuk: itt az emberiség utolsó példányai
hullanak egymás után. Menet közben azon kapjuk magunkat, hogy számolunk: ennyi
öldöklés után hányan maradtak még életben és ennyi emberrel vajon lehetséges-e
még a túlélés?
Túlélés? Ösztönösen számolunk, ösztönösen
drukkolnánk „hőseinknek”, de minek? Miféle esély vár rájuk? Miféle túlélésről gondolkodhatunk
egyáltalán? Hisz tudjuk, mi van a
kerítés túloldalán és tudjuk, mi nincs
a kerítés túloldalán. Szembe kell néznünk azzal, hogy túlélésről beszélni e
ponton értelmezhetetlen kategória. Crouch bevállalja a legmerészebb húzást,
amit szerző a hőseivel szemben bevállalhat: számukra is világossá teszi, hogy
nincs tovább. Kihaltok, kiscsillagaim. Te meg, kedves olvasó, jó eséllyel az
emberiség kihalásához asszisztálsz itt nyálcsorgatva. Vagy…
Vagy fejest ugrunk az ismeretlenbe. Még
barátkozom ezzel a forgatókönyvvel, az én kiábrándult lelkem úgy szeretne
egyszer végre egy annyira bátor regényt olvasni, amiben nincsenek második
esélyek, nincsenek újabb lehetőségek. De tény, ha már van valamiféle esély,
akkor az legalább legyen a totális bizonytalanság. Akkor fussunk neki az
ismeretlennek, illúziók nélkül, hitek nélkül, mentőkötél nélkül. Aztán lesz ami
lesz. A maga módján zseniális ez a trilógia, még ha a befejezés nem is lesz a
szívem csücske (ez az a sajátos helyzet, amikor a középső rész tetszett a
legjobban) – okos kérdéseket tesz fel, számtalan továbbgondolnivalót hagy maga
után, és olyan magabiztosan keveri a zsánereket, ahogy csak a legnagyobbak.
Remélem, nagyon remélem, hogy olvashatunk még a szerzőtől!
(Csak
ne ennek a folytatását, könyörgöm! Kedves Blake, biztos van egy halom remek
ötleted, írd meg őket, én tuti elolvasom, de ezt innen NEM kell folytatni…)
Kiadó: Agave
Fordító: Makai Péter Kristóf
Május 14-én pedig érkezik is a FOX csatornára a könyvekből készült TV-sorozat! Én biztosan nézni fogom, tegyetek így ti is, jó lesz ez :)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése