2015. május 4., hétfő

Blake Crouch: Az utolsó város

„Vajon készek vagyunk szembenézni azzal, mi vár ránk, ha kitárulnak a pokol kapui?”

Ezzel a vállaltan hatásvadász kérdéssel zártuk az előző kötetet, hogy a befejező részben pont itt vegyük fel a fonalat. Igen, a pokol kapui kitárultak, és ezt most itt tessék egészen konkrétan érteni. Wayward Pines többé nem békés, jólfésült kisváros az idahói hegyek karéjában, nem a földi paradicsom, hanem egy mészárszék. Nehéz úgy írni egy trilógia befejező kötetéről, hogy ne áruljam el az előzményeket, ám ez esetben még nekem, mint a spoiler-parát tökéletes értetlenséggel szemlélőnek is az a véleményem, hogy kár lenne lelőni a poénokat, szóval jobbára rébuszok következnek. Én szóltam.

A pokol kapujában utolsó oldalain Ethan Burke feltárta a borzalmas igazságot Wayward Pines maroknyi lakossága előtt – az igazságot róluk, városukról, istenként tisztelt vezetőjükről, David Pilcherről és úgy általában a világmindenségről. Ami után természetszerűen következett, hogy a városka lakói ahelyett, hogy lehajtott fejű birkák módjára élték volna tovább a nekik szánt játékfigura-életet a mesterséges kis babaházaikban, bizony fellázadtak. Csak sajnos egy pszichopata őrült ellen lázadtak, aki nem sokat teketóriázott, és „ha nem kell a kontroll, ne legyen biztonság sem” alapon megnyitotta a kapukat – a biztos halálra.

Adja magát a kérdés: megérte? Az egyetlen kritikám Crouch trilógiájával kapcsolatban, hogy épp itt, a befejezésben nagyolta el a potenciálisan legizgalmasabb kérdéseket. Mert ez itt a legfájóbb pont. Ha a kerítés másik oldalán valóban nem vár más, csak a halál, akkor is kimegyek? Ha tudom, hogy nincs esélyem, nem lesz mesebeli fordulat, nem jön felmentősereg, akkor is fellázadok? És vajon mit teszek, ha valaki más lázadása ítél engem is biztos halálra? Vakon követem, vagy ellene fordulok? Netán könyörögnék az engem addig elnyomónak hogy ugyan vegye már el nyugodtan a szabadságomat csak hadd élhessek békében?

Emberek vagyunk, gyarlók és gyávák – Wayward Pines négyszázvalahány lakója közt sem hős mindenki. Igenis felmerülnek ezek a kérdések, ott bujkálnak a sorok közt, csak nincsenek elég mélyen kibontva. Legalábbis számomra. Legalábbis az előző kötet rendkívül ügyes megoldásaihoz képest. Persze van helyette más, és bár hiányolom a fentieket, el kell ismernem, hogy Crouch a saját szabályait követve jó, hogy kihagyta őket. Mert ez a rész egy szakadatlan rohanás, vesszőfutás az életért, ahol nem állunk meg elmerengeni azon, hogy mit kellett volna másképp. Nem hollywoodi akciófilm, ahol pergőtűz közepette váltjuk meg a világot, miközben gondosan elkerülnek minket a golyók.

Nem csak a tempó gyorsul fel embertelenül, a zsáner is változik – ismét. Az első részben kapott titkokkal teli sci-fi és a második rész pszichothrillere után ezúttal tömény horrort tol az arcunkba Crouch. Nincs itt finomkodás, nyers és vad öldöklés vár ránk a kerítés túloldalán, a városlakók halála bizony tocsog a vérben és mindenféle belsőségekben – amit ugyan időnként old a feketénél is feketébb humor, ellenben még borzongatóbbá teszi, hogy tudjuk: itt az emberiség utolsó példányai hullanak egymás után. Menet közben azon kapjuk magunkat, hogy számolunk: ennyi öldöklés után hányan maradtak még életben és ennyi emberrel vajon lehetséges-e még a túlélés?

Túlélés? Ösztönösen számolunk, ösztönösen drukkolnánk „hőseinknek”, de minek? Miféle esély vár rájuk? Miféle túlélésről gondolkodhatunk egyáltalán? Hisz tudjuk, mi van a kerítés túloldalán és tudjuk, mi nincs a kerítés túloldalán. Szembe kell néznünk azzal, hogy túlélésről beszélni e ponton értelmezhetetlen kategória. Crouch bevállalja a legmerészebb húzást, amit szerző a hőseivel szemben bevállalhat: számukra is világossá teszi, hogy nincs tovább. Kihaltok, kiscsillagaim. Te meg, kedves olvasó, jó eséllyel az emberiség kihalásához asszisztálsz itt nyálcsorgatva. Vagy…

Vagy fejest ugrunk az ismeretlenbe. Még barátkozom ezzel a forgatókönyvvel, az én kiábrándult lelkem úgy szeretne egyszer végre egy annyira bátor regényt olvasni, amiben nincsenek második esélyek, nincsenek újabb lehetőségek. De tény, ha már van valamiféle esély, akkor az legalább legyen a totális bizonytalanság. Akkor fussunk neki az ismeretlennek, illúziók nélkül, hitek nélkül, mentőkötél nélkül. Aztán lesz ami lesz. A maga módján zseniális ez a trilógia, még ha a befejezés nem is lesz a szívem csücske (ez az a sajátos helyzet, amikor a középső rész tetszett a legjobban) – okos kérdéseket tesz fel, számtalan továbbgondolnivalót hagy maga után, és olyan magabiztosan keveri a zsánereket, ahogy csak a legnagyobbak. Remélem, nagyon remélem, hogy olvashatunk még a szerzőtől!

(Csak ne ennek a folytatását, könyörgöm! Kedves Blake, biztos van egy halom remek ötleted, írd meg őket, én tuti elolvasom, de ezt innen NEM kell folytatni…)


Kiadó: Agave
Fordító: Makai Péter Kristóf


Május 14-én pedig érkezik is a FOX csatornára a könyvekből készült TV-sorozat! Én biztosan nézni fogom, tegyetek így ti is, jó lesz ez :)

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...