2015. január 21., szerda

Lauren Beukes: Tündöklő lányok



Időutazó sorozatgyilkos – erre a két hívószóra igen sokan kaptuk fel a fejünket tavaly ősszel, amikor híre jött, hogy a minden hibájával együtt is lenyűgözően eredeti, friss, kíméletlen Moxyland és Zoo City után Lauren Beukes harmadik regényét is olvashatjuk. Hogy a Tündöklő lányok tán nem feltétlenül az, aminek az elhíresült szlogen alapján elképzeltük, csak annak okozhat igazán meglepetést, aki nem ismerte az írónő előző két könyvét. Mert noha valóban egy időutazó sorozatgyilkos áll a középpontban, ez a regény egyszerre több is és kevesebb is mint egy sorozatgyilkosos sci-fi-thriller.

Kevesebb, mert az időutazás jóformán csak díszlet, annak is meglehetősen vázlatos. Nem hogy megmagyarázva nincs, jóformán semmit nem tudunk meg róla – ott van és kész. Egy ház, melynek ajtaja a huszadik századi Chicago tetszőleges évére nyílik, slussz-passz. Miért, hogyan, követ-e bármilyen szabályt, irányítható-e vagy saját akarata van, honnan indult az egész – lényegtelen. És több, mert mindez tényleg nem számít – ez egy vérbeli pszichothriller, egy saját tettei spiráljába csavarodott pszichopatával és az ő áldozataival, akiknek így-is úgy-is meg kell halniuk. Nincs mindent megváltoztató túra a múltba és könnyes megmenekülés. Az időutazás nem segít semmin. Nincs menekvés sem. Csak a mocskos gyilkos van és egy halom halálra ítélt lány, újra meg újra, ismétlődő körökben, ki tudja, tán az idők végezetéig…

Mert igazából nincs idő sem. A harmincas évek Chicagojában veszi kezdetét a történet, tombol a világválság, lecsúszott hajléktalanok gyilkolják egymást halomra kocsmai verekedésekben, az utcákon hömpölyög a reményvesztettek tömege, miközben a bárokban pult alatt ömlik a tiltott szesz, és rádiumfestékkel bevont táncosnők táncolják magukat halálba a színpadon. Őrült egy világ, sötét, kilátástalan, nyomasztó. Tökéletes táptalaj embertelen mocskok kitermelésére – mint Harper. Harper, a divatos sorozatgyilkosok antitézise, akinek nincsenek elnyomott traumái, nincs mögötte gyerekkori bántalmazás, nem megmentenivaló szexi rosszfiú, aki csak arra vár, hogy egy karjaiba omló szépség a jó útra terelje – nem. Ő a meztelen gonoszság, a perverz rosszakarat, akit nem hajt semmi más, mint hogy szenvedést okozzon másoknak. Nincs célja, amiért gyilkol, még csak kielégülése sincs, egyszerűen szenvedést akar okozni. Harper az, aki egyszer csak rátalál a házra, melynek ajtaja más-más időre nyílik, és a „térképre”, mely a lányokhoz vonzza – hogy megölje őket.

A lányokhoz, akik tündökölnek, ahogy a cím mondja – hogy ki mit „ért ki” eme tündöklésből, már az olvasóra van bízva. Nem hősök, nem világmegváltó tudósok, nem egetrengető tehetségű művészek – igazából hétköznapi nők, akik küzdenek, szeretnek, boldogulnak, így-úgy-amúgy, de fáradhatatlanul. Tán ez a fáradhatatlanság az, ami kivívja ellenük a sorsot – hogy nem törnek meg, nem szürkülnek el, nem adják meg magukat a hétköznapok nyomorának? Hogy bíznak, hogy mennek előre? Ez lenne, amit ez a minden szempontból megrekedt, lecsúszott őrült nem visel el? Épp e lányok „hétköznapi tündöklése” az, ami közel hozza hozzánk a könyvet – kellemetlenül közel – mert nehéz azzal takarózni, hogy ’áh, velem úgysem történhet ilyesmi. Frászt nem. Bárkivel megtörténhet, és Beukes ezt pontosan tudja: hogy a gyilkosság igazából ebben az elcseszett világban pont olyan mindennapos dolog, mint a bárányhimlő. Nem ment meg minket sem az átlagosságunk, sem az ellenkezője, ha egy őrült pszichopata feni ránk a kését. És nem, nem mi leszünk azok, akik majd lebeszélik a rosszfiút, hogy ’lécci-lécci ne ölj meg…

Zavarba ejtő és zseniális egyszerre a realizmus, ahogy a gyilkost és magát a gyilkosságokat tálalja a szerző – nyíltan vállalva, hogy célja szembemenni a popkultúrában oly divatos „szexi-gyilkos” ábrázolással. Mert a gyilkosság az nem halálában is vonzó pózba rendezett, makulátlanra sikált női holttest, mellette komor rendőrökkel és kisírt szemű, de gondosan sminkelt gyászolókkal a tévékamerák előtt – a gyilkosság az többnyire kiomló belek, vér és összehugyozott nadrág, fásult rendőrök, akik keménységgel védekeznek a józan ésszel felfoghatatlan borzalmak ellen és gyásztól megtört hozzátartozók. Beukes úgy naturális, hogy nem folyat patakvért, egyszerűen (egyszerűen?) minden szépelgéstől és angolkisasszonyos távolságtartástól mentesen leírja, hogy mi történik, ha valakinek felhasítják a hasát és kidekorálják a környéket a beleivel. Nem lesz utána szexi hulla, az biztos. Kellemetlen szembenézni vele? Igen. Lesznek tőle rémálmaink? Attól függ, mennyire ringattuk eddig illúziókba magunkat. Kell olvasni ilyesmiről? Kell! Mert hiába jófej Dexter, azért nem árt tisztában lenni azzal, hogy a sorozatgyilkosok jó része nem Dexter. Hanem Harper.

S ha mindez még nem lenne elég, Beukes van olyan gonosz, hogy a gyilkosságokat az áldozatok szemszögéből ábrázolja – akik jönnek-mennek a regény lapjain, igazából csak felvillanásokat kapunk belőlük, időnk sincs megismerni őket alaposan, hál’istennek, mert így legalább nem kell megsiratnunk a vesztüket. Bőven elég, hogy a saját gyomrunkban érezzük a kést miközben ők véreznek el a lapokon. Mégis, sajnáljuk a lehetőséget, ami elvész velük – mert hiába vázlatosak, rajtuk keresztül ismerjük meg a női szerepek változását és a különböző életút-lehetőségeket a huszadik század második felének Amerikájában, és Beukes van annyira fifikás szerző, hogy érdekeljen a sorsuk. Nem lesznek belőlük valódi karakterek, de nem is válnak random áldozat-dekorációvá.

És persze ott van Kirby. Az egyetlen tündöklő lány, aki túlélte Harper támadását, és aki, képtelen lévén feldolgozni a traumát, a gyilkos nyomába ered. Újságírótanoncként egy kiégett oknyomozó riporter gyakornokának szegődik, és nyomozni kezd. Naná, hogy maga sem hiszi, mit talál, amikor a különböző korokból az áldozatok mellé dobált totemtárgyakból és a kortalan gyilkosból összeállni látszik egy groteszk kép. De nem áll meg és nem tojik be. Bizonyos szempontból Harper őrületének mása az övé: éppúgy nem állítja meg semmi, nem törődik semmivel, nem számít tér, idő, fizikai korlátok, nem érdekli, hogy egy fantomot üldöz-e vagy egy élő embert, csak megy a mániája után. Drukkolunk neki, mert megérdemelné az elégtételét és sajnáljuk, mert szenved, de ettől még látnunk kell, hogy hasonló őrület hajtja őt is. És vajon hoz-e bármiféle elégtételt, ha elkapja? Megold bármit? Nyugodtabban tud aludni akár ő, akár az áldozatok hozzátartozói? Megállítható-e egy sorozatgyilkos, aki oda-vissza ugrál az időben? Vagy csak egy epizód ez is, aztán kezdődik minden újra?

Bár ez messze nem egy „poénra” kihegyezett könyv, még így is vár minket pofon a legvégén. Mert Beukes itt sem szépít: nem, rohadtul nem old meg semmit ha kinyírod a gyilkost. Attól még ugyanúgy fáj. A szenvedés örök – egy önmagába záródó időhurokban pláne. Nincs olyan, hogy vége.


Kiadó: Gabo
Fordító: Körmendi Ágnes

4 megjegyzés :

Miamona írta...

Hú. Erőteljes bejegyzés lett. Most egyszerre érzem azt, hogy olvasni akarom, és azt hogy isten ments... Nincs mit szépíteni, félek tőle... Majd az idő eldönti, kiválaszt-e a könyv magának...

Ilweran írta...

Nem egyszerű egy könyv (mmint lelkileg, amúgy elég egyszerűen van megírva), szóval nem ajánlgatom bele a vakvilágba mindenkinek, de ha valami különlegesre vágysz és a sci-fi már unalmas :D szerintem próbálkozz vele. Amúgy nem te akartál női thrillert olvasni valamikor? Na ez pont olyan!

szeee írta...

Nem hiszem, hogy el fogom olvasni, viszont ajánlom az Időhurok (Predestination) c. filmet annak, akinek ez tetszett. Nem ilyen belezős, de eléggé beteg és eléggé ott van.

shizoo írta...

oké. megnéztem az előzetest. ez tényleg kell (nekem legalábbis)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...