Robert Jackson Bennett: Horzsolások

Mona Bright, a kiégett exzsaru gyűlölt apja halála után örököl egy házat az új-mexikói Winkben – egy házat, mely egykoron édesanyjáé volt, egy olyan életben, melyről Mona mit sem tud. Monának se kutyája, se macskája, leginkább útszéli csehókban töltötte az elmúlt pár évét, mattrészegen, menekülve a múltja elől, így nincs veszítenivalója sem, nyugodtan felkerekedhet hogy birtokba vegye az örökségét – remélve, hogy közben megtudhat valamit anyjáról, aki egész gyerekkorában küzdött depressziójával, mígnem magára hagyva kilencéves kislányát szétloccsantotta az agyát. Irány hát a végeérhetetlen országút, irány a sivatag, irány Wink, az apa egyetlen valamirevaló hagyatéka, a rajongott tűzpiros Dodge Charger nyergében, övünkben az elmaradhatatlan pisztollyal, tarsolyunkban válogatott káromkodásokkal, kérges szívünkben gyermeki reményekkel.

És itt kezdődnek a bonyodalmak. Hogy Wink nem szerepel egy térképen sem, még a legkisebb akadály – valahogy csak elvergődünk Új-Mexikóba, ahol a sivatag mélyén, lélegzetelállító hegyektől körülvéve rátalálunk az ötvenes évekből itt ragadt, Norman Rockwell festményeire illő idilli kisvárosra. Ám odaérve még az átlagos „beteges kisváros” hangulatnál is furább dolgok várnak. A város egyik „nagy öregjének” temetésére érkezünk, ferde pillantásokba ütközünk, villámcsapások nyomaira és tájidegen futurista építményekre bukkanunk, s hogy-hogy nem, egy valamikor nagyon titkos és nagyon veszélyes kutatóintézetre a város melletti monolit tetején. Borzongásfaktor bekapcsol, jöhetnek a titkos kísérletek, melyek valahogy mindig félresikerülnek.

Sablonos is lehetne – hogy mégsem az, egyfelől Mona karakterének, másfelől Bennett félelmetes hangulatteremtő képességének köszönhető. Stephen King, Neil Gaiman, Lovecraft neve bukkan fel rendre a méltatásokban – olvasás közben viszont mindez oly lényegtelen. A bőrünk alá kúszik ez a beteges borzongás, érezzük, hogy valami nagyon nincs rendben, a szemünk sarkából látni véljük hogy van ott még valami, délibábszerűen bukkannak fel emlékek, vágyak, félelmek – fojtogat minket is, mint Monát; vannak pontok, amikor mi is menekülnénk, mint ő, vissza se néznénk. Persze maradunk, Mona is marad – a rejtély túl érdekes ahhoz, hogy csak úgy faképnél hagyjuk.

Bennett ügyes, nagyon ügyes. Egy percre sem csinál titkot abból, hogy honnan merít – felhasználja az összes ismert horror-, thriller klisét, amit az elődei már tökélyre vittek, jóízűen csavarint rajtuk egyet és néhol pimaszul kikacsint ránk: azért nem kell ezt olyan véresen komolyan venni. Aztán persze mégis, amikor megajándékozza történetét egy olyan plusz réteggel, ami után a műfaji kevercsek hozzám hasonló rajongói megnyalják mind a tíz ujjukat. Mert ez az egész sci-fi-horror-thriller-akármicsoda csak a váz, amire csodásan rá lehet aggatni a kisvárosi Amerikai Álom kritikáját, és menni tovább… Félresikerült kísérletek, multiverzum, különböző idősíkok, pándimenzionális érzékelés, a messzi távolból közénk pottyanó idegenek/istenségek/akármicsodák – önmagukban kikerekítenének egy klassz sci-fi-horrort, és mindenki boldog lenne. Mona kétségbeesett hajszája a saját múltja kísértetei után, az anyával (az anya emlékével) való szembenézése és a saját elvesztett gyermeke nemlétező emlékével való megbékélése simán megtöltene egy kicsavart lélektani thrillert – és mindenki boldog lenne. A kettő együtt viszont kiad valami egészen különleges, többdimenziós, eposzi léptékű folyamot arról, miért is érdemes élni, miért is érdemes kergetni a boldogságot, miért kell megküzdenünk a világunkat fenyegető külső-belső szörnyetegekkel és mikor kell megállni, és élvezni a pillanatot – ami viszont lehet, hogy számos olvasónak egyszerűen sok.

Bennett ügyes. Mona boldogságkeresése ebben a díszlet-kisvárosban ezer szinten rímel az idegenek egyszerű, boldog élet utáni vágyára, ami meg kínzóan (olykor megmosolyogtatóan) rímel az egész, röhejesen túlhajszolt, ennek következtében önmagát felemésztő Amerikai Álomra. „…a kisvárosban beleszerettek egy álomba. A maguk álmába. Az amerikai álomba, az amerikai népbe. Csendes, kisszerű élet… Nem tudom, volt-e valaha bármiféle valós alapja, de maguk hittek benne. Úgy vélem, a maga népe éppúgy azt az álmot kergeti, ahogyan az enyém.” Ezt azért nem olyan nehéz dekódolni, ugye? Bennett ügyes, gondolhatjuk olvasás közben, ez pedig egy rém ügyesen összerakott könyv. Aztán egyszer csak úgy mar belénk, ahogy a legelvetemültebb szépirodalmárok szoktak, miközben dübörög körülöttünk a világok harca… 

„Egyszer kérdezte csak meg az anyjától, mit rontottak el régen. A válasz nem is lehetett volna egyszerűbb: „mindent”. […]

- Arról volt szó, hogy az otthonunk tökéletes lesz. Mindennek tökéletesnek kellene lennie. És nem is lehetetlen, hogy azzá váljon. De ezzel itt… ezzel a házzal én nem tudok mit kezdeni. Nem éri meg a fáradságot.

Mona könyörögve kérlelte az anyját, hogy hagyja a csudába, és próbáljon meg örülni annak, ami van.

- Nem megy. A dolgokat úgy kellett volna elrendezni, hogy érvényesülhessen a szépségük, drágám.”

Jó belekucorodni ebbe a könyvbe – a személyes hangvétel, az olykor simogatóan lírai szövegvilág párosulva a zsigeri félelmeket felszínre csalogató ismeretlennel olyan elegy, amitől nehéz szabadulni. Szerencsénkre igencsak termetes darab (ám cseppet sem túlírt), így van is mibe belekucorodni – mondjuk a vége felé szinte kényszerítettem magam a lassú, komótos olvasásra, hogy minél tovább benne maradhassak. Ami nem is baj – azzal együtt, hogy épp a vége kissé kizökkent a tempóváltással és az akció középpontba helyezésével, azért az első oldaltól az utolsóig érdemes kiélvezni, ízlelgetni minden sorát. Rohanás, tízoldalankénti lerakás nélkül. Nem BKV-kompatibilis olvasmány – inkább olyan, amihez rohanok haza a munkából, hogy neki ajándékozhassam az estém. Szerelem első olvasásra, eddig az év legjobb zsánerregénye, előbb-utóbb biztosan újraolvasandó, a szerző többi műve kötelezően beszerzendő.

Kis szőrszálhasogatás a végére: csak én érzem úgy, hogy az egyébként remek, áthallásos magyar cím épp egy kósza árnyalatnyival máshová pozicionálja a regényt, mint az eredeti? Nekem az American Elsewhere (nyilvánvaló Gaiman-utalása mellett) egyértelműen az Amerikai Álom lebontására helyezi a hangsúlyt, míg a Horzsolások inkább a misztikus-tudományos vonalra. Más kérdés, hogy az eredeti cím elég bambán hangzana magyarul, a különbség pedig tényleg csak árnyalatnyi, ettől még bennem motoszkál, hogy ott van…

Ja és említsük meg a csodálatos (az eredetinél szerintem ezerszer jobb) borítót – nem szoktam erre külön szót fecsérelni, de ezúttal muszáj, mert konkrétan leesett az állam, amikor összeraktam, mit is látok.

...plusz…

Nézegessetek hangulatképeket Nimánál – én mindig lusta vagyok illusztrációkat keresni, ő viszont talált néhány több mint tökéletest :)

Zene a könyvhöz – kis híján sikoltozni kezdtem a gyönyörűségtől amikor olvasás közben mellbe vágott ez a sor: „One day the giants of the deep horizon will settle in a tiny village”. Meg amúgy is jó zene ;)

Kiadó: Agave

Fordító: Huszár András