2014. december 4., csütörtök

A vándorló palota

Az első percek megajándékoznak mindennel, amit tudnod kell erről a világról. Ahol a királyság rendezett békéjéből épp egy népünnepély keretében lépnek át a háborúba az ott lakók. Egyből a furcsa „múlt-jövőbe”, a steampunk álomba helyeznek a pontos érzékkel adagolt, füstös képek. Amelyek „szélén”, a látóhatár szélén már az első képkockákon feltűnik Howl, a varázsló vándorló palotája. Az első pár snitt rögtön feltár mindent, amit tudnod kell erről a világról, ahol majd játszódik a mese. A fura gőzgép-civilizációról, ahol a mágia az élet és a hatalom része – s mely épp a háborúért lelkesedés állapotában van.

Sokáig nem gondoltam utána, miért a mangakák és animekészítők töretlen lelkesedése a gőzpunk iránt. Miért adja annyi mese keretét ez az alternatív „jövő-múlt”. Pedig elég egyszerű: ez volt a technikai civilizáció utolsó pillanata, amikor a maguktól meginduló gépek, a meggyújtott, kőszénfüstöt eregető, etetni való tűz még maga is felruházható volt egyfajta lelkes, mágikus többlettel. A látványosan zakatoló, méreténél fogva is jelentőségteljes gép maga volt a szellem „valósághoz nyúlásának” megtestesülése – maga volt a csoda, s egyéb csodáknak is könnyen ágyazott így a lélekben. A gőzkorszak lelkesült időszaka együtt zakatolt a fejekben például a teozófia, a különböző mágikus rendszerek és „rendek”, de például a kelet vallásaira-filozófiáira, művészetére csodálkozás pillanataival a mi valóságunkban is. Milyen furcsa, hogy ez az ébredés a maga módján még táplálta is a korszak végi háborúért-lelkesedést – de azon egyáltalán nem csodálkozom, hogy áldozatul esett ez is a kiábrándulásnak, ahogy jöttek egymás után a háborúval együtt járó borzalmak…

A steampunk keretbe tehát könnyedén illeszkedik a mágia – még akkor is, ha a hétköznapi ember azért szereti azt a látóhatára szélén tartani. Mintha tényleg csak a horizonton tűnne fel időnként Howl nyughatatlan palotája, a pusztán; mintha a mágia nem költözött volna be a hétköznapi életbe rég, sőt, bürokratának is a királyi palotába. Amit elsőre kapunk: a legenda a varázslóról, aki elrabolja a szép lányok szívét. Azt kapjuk, ahogy a közember látja a világot – Sophie, a kalaposlány például, az apjától örökölt kalapboltban (aminek cselédje, holott úrnője is lehetne…). Látjátok? A mese három alaprétege, a mágikus, háborúba szédülő gőzvilág, a szolgálni kész kisember, és a benne rejlő, rajta túlmutató titok az első képsorokban rögvest a szemünk elé kerül… ezt nevezem én tökéletes bemutatkozásnak!


Sophie-t kísérjük el aztán a fellobogózott utcákon, aki húgához igyekszik (aggódva a sokkal életre valóbbért), s akit két szórakozásra éhes katona markából kiment egy titokzatos, hercegi kinézetű idegen. Sokkal nagyobb bajba keverve persze, mint amiből kimenti – hiszen ő Howl maga, a kóborló mágus, akire az uralkodó főmágusától a Puszták Boszorkányáig annyian vadásznak. Nos, az utóbbi vesz elég kegyetlenül elégtételt szegény kalaposlányon a mágus figyelmességéért – vénségessé bűvölve szegény Sophie-t. Engem innentől hat lóval se lehet elvontatni a képernyő elől, fura mód innen bűvöl el maradéktalanul a mese, mégpedig az „öregasszony” Sophie rezignált humorával. Nem tudom, Diana Wynne Jones eredeti mesekönyvében is ennyire szórakoztató-e ez a beletörődésből folyvást ki-kiszólogató öregasszonyhang – be kell vallanom, még tartozom neki és magamnak ezzel az olvasással…

Annyira szép ez a látomás! Hogy csak az öreg lélek tudja megemelni azt, aki gyermek maradt – mert egy gyönyörű, csillaghulló éjen elcserélte a szívét a tűzre. Sophie öreg lélek a fiatal testben is, szolgálatra és figyelemre kész, nem a kíváncsiság hajtja, hanem az empátia. S persze csak az érett öregség képes magára idézni a fiatalságot – hiszen bármikor felébredhet benne a gyermek. Mert van, amiben a lélek szerintem sem öregszik – az nem öregszik, ahogyan szeret. Egyszerűen varázslatos, ahogyan fokozatosan kibomlik előtte (és előttünk) a gyermek számára múltba kiabált ígéret – s ahogyan persze az ifjú mágus is felelőtlenül lehet „szabad”, hiszen megígérték neki egy csillaghulló éjen a segítséget.

Szépségesen játszik ez a mese az öregséggel és a fiatalsággal. Howl repülése gyermeki gesztus, akár egyszemélyes háborúja a háború ellen – nem véletlen, hogy a játékok garmadába szakított alagútban ér véget. Ez a gyermekszoba a káoszé – mégis, mennyivel személyesebb, mint a Csihiro történetében látható… Nézd a két egymásba gabalyodó sorsú szereplőt innen, a gyerekszoba gyermeki és „szülői” aspektusából: a varázslat nagyvonalú, palotabővítő ajándéka és a verejtékes munkával megejtett takarítás szemszögéből… Sophie repülése mindig kényszeredett és beletörődő, s mégis: ő látja meg az utat a gyermekkor labirintusából, egyszerűen azzal, aki. Hiszen azzal szelídíti úgymond magához Calcifer-t, a Tüzet (a láng valódi természetét vacsoratűztől tűzviharig), Markot, a varázslóinast, még Répafejet, a madárijesztőt is: hogy az, aki. Nincs benne hamis szánalom, annál több részvét. A szándék helyett a rész vétele. Sophie maga a teljesített kérés – ha fiatal, ha öreg testben.

Úgy teljes a képünk róla, ha mellé látjuk – hiszen teljességgel mellé rajzolódik – a maga nem múló fiatalságvágyával a Puszták Boszorkányát. Aki csak szórni képes az átkot, feloldani nem. Nincs a kezében a feloldás gesztusa, minden pillanatával pazarolja – csak kötni képes. S mégis – az ő kezében landol aztán a szív, s az ő kezéből érkezik maga a feloldás is, amikor végre önmagába érkezik. S ha a történet egészét nézed: milyen érdekes, a boszorkaátok maga az áldás – ha képes vagy nagy szívvel megélni azt. Az elátkozottság gyönyörű vállalása állítja melléd a hatalom négylábú, jópofa kémét. S ami a legfontosabb: az „átkozottság” lehet az egyetlen valóságos út a vágyaidba, amit be sem mersz vallani magadnak. Az egyetlen út ahhoz, akinek a múltjába te a saját jövődből majd ígéretet teszel.

Tündöklők ezek a rajzolt képek, a béke képei ugyanúgy, ahogy az elkeseredés esőiben zokogó öregasszonyé. S torokszorítóak a háború vörösben, tűzben játszó képei. A szürkefeketeségbe hasító még mélyebb fekete, s annak mélyén az izzás. Nem kapunk didaktikus mondatokat a borzalomról, képeket kapunk – a rajzolt gyerekfilm világába pontosan illeszkedő, szimbolikus figurákkal, mágiával és olajszerű, távolított „művérrel”. Mégis, szerintem teljesebben ad át mindent az intézményes erőszak értelmetlenségéről, mint a naturálishoz közelítő, a fotó-realisztikus – és szerintem nemcsak a gyereknek. Ez a „szépen mesélt más meséje” Mijazaki kezében igazi vádbeszéddé válik a háború ellen. Érdemes kilesni azt a három-négy háborús hétköznapba horgonyzó kegyetlen részletet, amelyek nem szerves részei a történetnek, de valósággá teszik körülötte a miliőt. Rajzolt besúgókkal és provokátorokkal…

A madárijesztő, Répafej volt elsőre a kedvencem - akkor még nem tudhattam, valójában mennyire fontos is ő. Hiszen a háborút nem lehet a háború eszközeivel felszámolni. A felszabadítás gesztusai megnevettettek – az a fintorgó félmondat az ingatag szívekről. Megnevettetett, mikor megértettem: a végén valójában az szabadít fel mindenkit, aki átkozódott. Aki elátkozta a másikat, vagy saját magát. Más persze nem is tehette volna – hiszen ezt követeli mese logikája. Van, hogy úgy remélem: a valóságé is…


7 megjegyzés :

  1. Ahhoz képest, hogy legtöbbször "hirdetem" magamról, hogy nem vagyok egy nagy fantasy rajongó, a Ghibliket végignéztem, és imádtam őket. De azért állításomat igazolandó A szentjánosbogarak sírja a kedvencem. A vándorló palotát meg olvasni is szeretném majd. Most lehet ugrik is pár helyet előrébb a listámon. :) Amióta láttam a filmet, olvasás közben sokszor a vén Sophie magyar hangját (Illyés Mari azt hiszem) képzelem el kedves idős néniknek. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, A szentjánosbogarak sírjáról még tartozom egy bejegyzéssel... de annyira felkavaró, mindig halogatom. Nem tudnék kedvencet választani közülük, de zavarban is vagyok, ha arra kének, hogy csak az egyikről meséljek :)

      Igazából az anime annyira szerteágazó, és műfajokkal telipakolt világ... a következő bejegyzés e tárgyban valószínűleg vagy Tezuka Metropoliszáról, vagy a Ninja Scroll-ról szól majd. (mind a kettőt szeretem, teljesen más okokból... amely okok szinte beszélő viszonyban sincsenek azokkal, amiért Mijzakit szeretem:))

      Törlés
    2. Bennünk még nem vagyok otthon, úgyhogy várom a bejegyzésed. :)

      Törlés
  2. Múltkor Ilweran spoiler-monológjával kapcsolatban gondolkoztam el azon, hogyan is állok én ehhez a problémához.
    Hát én nem szeretem, ha elmesélik előre részletesen, mi vár rám és milyen stílusban, ha egy filmet megnéznék, könyvet elolvasnék. Visszafelé viszont néha jó, ha egy már olvasott könyvet, látott filmet valaki részletesen felelevenít nekem és olvashatom róla a véleményét. Mint most például.
    Mert a Vándorló palotát én is nagyon szeretem és már régen láttam.
    Úgyhogy itt üzenem, hogy lehet, hogy a spoilert mindenkinek csak a maga szabályai szerint kell használni. Talán ez az ultimatív megoldás!?

    VálaszTörlés
  3. Igyekeztem elkerülni a nyilvánvaló spoilert most is... de úgy látom a szavaidból, kevés sikerrel. :)

    Néha jó lenne tényleg pontosan a senkiföldjén fogalmazni végig, ahol maradéktalanul, információátadás nélkül ajánlom azoknak, akik nem látták; másfelől azoknak, aki látták mégis megmutatom valahogy a saját rácsodálkozásaim. Majd gyakorlom...

    VálaszTörlés
  4. Nem akartam, hogy félreérts. Csak azt akartam mondani, hogy azzal, hogy felelevenítettél egy két jelenetet, megint elkezdtem látni a filmet és ezt nagyon élveztem.

    Pontosan az a jó a Miyazaki elmélkedéseidben, hogy "információátadás nélkül ajánlod azoknak, akik nem látták; másfelől azoknak, aki látták mégis megmutatod valahogy a saját rácsodálkozásaidat". Aki esetleg csak mint az ikszedik nagyszeműs japán rajzfilmek gondolja, annak azonnal kinyitod a szemét. És ez így jó!

    VálaszTörlés
  5. hú, köszi... én mindig attól félek, hogy túl sok - mert valljuk be, leginkább mindent feltárva szeretek okoskodni bármiről :)

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...