Kiki - A boszorkányfutár

Rádiózás a fűben, az enyhe kora-nyári nyugalomban, amikor kitárul a világ; vonatút az éjszakai esőben; egy pékség eltéveszthetetlen friss-illata (mennyivel cukrosabb-geilebb a metróban szertefújt péksütemény-illatspray…); délelőtti lejtők a bicikli kereke alatt; a macska földön koppanó tálkája – hétköznapi apróságok finom rajzai. Ez jut először eszembe Kiki kalandjairól, pedig elemeli a repülés, seprűvel, vagy propellerrel; elemeli a jámbor boszorkányság megint – pont annyira, hogy a megfelelő szögből látsszon az élet: a fiatal élet, amikor változik. Coming of age - bár lenne teljesebb hatású fordításom rá, mint a felnőtté válás… - történet ez, a végére megtalált, megélhető jövővel.

Mijazaki Hajao mindig szívesen dolgozott alapanyagból – ha talált egy magragadó történetet, a maga módján nekiadta magát. Kadono Eiko regénye – mégis - elég nehézkesen került vászonra. A frissen alakított Ghibli stúdió anyagi nehézségei okán vállalkoztak a megfilmesítésre – mintegy előre menekülve. De Mijazaki ekkor még a Totoro, Takahata pedig A szentjánosbogarak sírja munkálataival volt elfoglalva. Két ifjú titánt (Isshiki Nobuyukit és Katabuchi Sunae-t) ültettek a forgatókönyv-írói székbe, s ez nem bizonyult jó döntésnek. A legendásan jó munkalégkörű stúdió talán legnagyobb veszekedése lett a vége – s a végén Mijazaki mégiscsak maga ült neki, viszont az általa fontolgatott változtatások Kadono Eikot hozták ki a sodrából… természetesen a filmen ebből egy szemernyi sem látszik, de főleg az előkészítés szakaszában eleinte nem a forgatókönyv gyarapodott, csak a viták…

Kiki, a tizenhárom éves kis boszorkány élete legfontosabb lépése előtt áll, hiszen a hagyományokat követve el kell szakadnia otthonról, hogy egy idegen városba utazva maga boldoguljon. Megkezdődnek úgymond a tanoncévei – pont fordítva, mint amit a szó sugallna: épp hogy minden felelősséggel egyedül. Mintha létünk mesterei tényleg mi magunk volnánk: önmagunk tanoncai; s az elhárítandó akadályok is legfőképp belőlünk fakadnának… s a legfontosabb feladatunk az önismeret megszerzése lenne. Úgy érzem, ez igazi kamasz-álom: bele fejjel az ismeretlenbe, a felnőtt kihívások idegen terepére, támasz nélkül az idegenbe: ahogy a kamasz a felnőtt-létet látja – kicsit kívülről és nagyon kritikusan.

A szertelen kislány úgy indul az útjára, ahogy él: impulzívan. Az a hirtelen döntés, kapkodás, ügyetlenkedés, utolsó kis hiszti… szinte nem is kell közölni: a bájitalfőző boszimama lánykája aligha ért bármihez is – a repüléshez egyedül, de ezt a képességét sem uralja biztosan. Kedves filmi ötlet, ahogy a nyitódal – visszahalkulva a seprűre kötött rádió „zajosságába” zavarja az égen felfedezett másik, felkészültebb boszorkánylányt; jelzi: az álmok szintjén tervező Kiki még az input, a befogadás idejét éli – nem válogat, nem rendszerez, s főképp: nem választ. Hiszen lakhelyet is a szerencse választ helyette – így csöppen a jellegében félig észak tengerpartjára, félig a mediterrán hangulatokra hangolt város idegenségébe. Éji szálláshoz viszont már egy (az első) döntés juttatja: segít Oszonónak, a pék feleségének, elrepíti a cumit annak a babakocsit toló kismamának, aki azt a boltban felejtette. Egy jó döntés, egy jutalom… persze szerencsére nem mindig ebben az egyszerű szerkezetben mesél a film a választásainkról.

Kiki csak a repüléshez ért – hát boszi-futárszolgálatot alakít. Kicsit belekóstoltam magam is – igaz nem seprűn – ebbe a szerepkörbe; elmondhatom, a legtöbb kaland jellegzetes „futárkaland” a mese nyelvére átfordítva. A futár emberekkel találkozik – és belevonódhat a kellően nyitott életekbe. Kikit három ilyen erős impulzus-tartalmú élet-látvány formálja – miközben óvatosan köröz a negyedik: a Tombo képében körülötte ólálkodó „élet” körül, amit egy szóval így jellemezhetnék: a „fiúk”. Oszono, a szállásadó pékné (imádom; igazi Mijazaki-karakter: a bárdolatlanságig őszinte, de aranyszívű, érett asszony), a „nagymama” a kék tetős házban, és Ursula, a varjak őrizte erdei kunyhóban lakó festőlány. Oszono a bázis; durván: a trambulin, ahonnan elrugaszkodhatnak az álmok és vágyak. A „nagymama” és az általa képviselt életrend (főleg az unokája flegma nemtörődömségének tükrében) a kijózanító trauma. S Ursula a gyógyítás: a megszülető önismeret.

Hiszen ő mutatja meg: ha eltávolodsz önmagadtól (s egy helyzetben, amikor „elkerülsz otthonról”, ez alap), jobban láthatod, hogyan látszol a saját elképzeléseid szerint, és hogyan, milyennek látnak mások. Az önismeret ennyi – s ennyi kell annak, aki elbizonytalanodott; olyannyira el, hogy nem tud, immár nem képes repülni. A képességet tudatosítania kell, szinte újra kell tanulnia – mégpedig sürgősen, hiszen Tombo bajba kerül, egy szál kötélen függ a levegőben. Tombo személyében Mijazaki szinte kamasz-önmagát teszi elénk, azt a repülés-mániás fiút, aki lehetett, avagy aki szeretett volna lenni: a repülés romantikus, hősi „kamaszkorában” élő bátor vágyat. Aki Kikiért először a repülés-képessége okán rajong, s csak később önmagáért (s mintegy tanácsként közli az összes kamaszfiúval: a lányokhoz türelem, kellő makacsság kell, és bátorság, hogy ne vegye komolyan a felhúzott orrú, sértődött elutasítást az ember fia…).

Imádom Mijazaki fantáziadús pontosságát. Kiki addig érti fanyar humorú macskája: Jiji szavát, amíg szárnyal. Amíg a gyerek repül benne: a fantázia. Amikor a valóság falán koppan a repülés, elhallgat a macskaszó. Vagy talán azért hallgat el, mert Jiji előbb vállalja a szerelmet: a maga „felnőtt-valóságát” imádott hosszúszőrű fehér cica-barátnője oldalán? Imádom Mijazaki pontosságát, hiszen mind a két megállapítás a maga módján igaz. Néhány elemből összetettség: s máris a valóság-ízbe repül a tanmese. Imádom a jelenetet, amikor Kiki megpillantja az erdei kunyhóban az Ursula festette képet. Chagall hangulataira emlékeztető, gyönyörű képet a repülés álmáról. Önmagáról – amilyennek őt Ursula látja. Amilyen ő. Azaz: amilyen lehet. Hiszen ilyennek látszik az éles, figyelő festőszem előtt, ekkora lehetőségnek: olyannak, akivel együtt repülhet az élet.

Szeretem ezt a filmet, holott nem vagyok célcsoport. Talán mert nem kizárólag célcsoportnak készült. S talán mert én is szeretnék repülni a magam „szárnyain” – ahogyan arról a múlt homályba vesző hajnalain egykor én is álmodoztam.