Ez annyira cuki! Komolyan, minden
dehonesztáló felhang nélkül, őszinte ötéves mosollyal örülök, hogy végre
láttuk. Nagy tartozás volt, Hajao Mijazaki mester művei közül immár az utolsó,
amit megnézhettünk... Valahol még ez is helyén való, hogy ekkora késéssel a Ponyo-t láttuk utoljára tőle - mert
minden örömet keltő, szelíd cukisága ellenére mintha az életmű teljes
összemarkolása volna. Benne az aggodalommal értünk, akik tényleg rommá
szennyezzük ezt a gyönyörű, létünk lélegzetét, testünk vizeit áramlásban tartó
szépséget, benne a szeretettel hazája és annyi veszélynek kitett lakói iránt -
és benne a mesével, s a hozzáállással, amit a mesében szívem legkedvesebb
rajzfilmművésze tényleg fontosnak érez.
Hiszen a Ponyo első rétegében
valóban egy nagyon szelídre hangolt óvodás Kis
hableány-variáció. Nem szoktam szeretni ezt, ahogy a meglelt mítoszaink
elviszik a cukormázba, ahogy alapanyagként használják, főleg ha úgymond a
gyerek védelmének érdekében elhabosítják a valódi súlyát a mesének. Andersen
története kegyetlen, akár az élet - és a feloldása (akár a János vitézé
például) a hitünkre van bízva. De Mijazaki nem ezen az úton jár - nem a
célcsoport óvása lebeg a szeme előtt (ami a cukormáz általánosan használt
indoka), hanem az ötéves nézőpontjába való minél teljesebb belehelyezkedés.
Aranyhalacskája kalandjai az emberré válás útján ebből a gyerekszemszögből
látszanak, s ha elég nyitott vagy, a filmje benned is ezt a szemszöget nyitja
újra.
Mert mindent az ötéves
szemszögéből látunk. Ahonnan nézve természetes a Természet-anyába szerelmes
őrült mágus-tudós, aki a tenger mélyén ki tudja mióta tartó magányában egy új
természeti robbanáson, az élet megújításán dolgozik. Mindent Sosuke
szemszögéből mutat be az alkotógárda. Ahonnan nézve az anyja, Risza tényleg az
a vagány, de a gyereke világára és a megmagyarázhatatlanra egyaránt végletekig
nyitott személyiség, aki felnevelheti a Tenger emberré lett Gyermekét is.
Ahonnan nézve a játékhajóból életmentő motorcsónak lehet egy nagyobbító bűbáj
után, s ha elfogy a gőzhajtást melengető gyertya benne, az ötéves tényleg
meghajtja apró, de hősi praclijaival emberi propeller gyanánt. Akit komolyan
vesznek, tisztelgéssel engedik útnak a meglett, városnyi népet magaslatra mentő
felnőtt kapitányok. Mindent az ötéves szemszögéből látunk benne, aki tényleg
képes szeretni Ponyo-t hal, félig hal és ember alakjában is, mert még tényleg ugyanazt
a szeretetteli, rajongó, világra nyitott személyt látja a szemeiben.
E látásmód érdekében az alkotók
ezer apró csellel élnek; nagyon sok játékkal dalban, képben, utalásban - de
nemcsak ezért. Ahogy a nyitódal felnőtt énekhangja az anyányi Ponyoé... amiben
nosztalgia és honvágy is lakik, hiszen voltaképp a szelek lányainak énekel,
akikké a testvérei lettek. Hiszen az aranyhalacskák őt kísérő raja fénnyé válva
az égbe emelkedett, amikor helyreállt a világ egyensúlya, a kisfiú hűsége, és
Brünhilde-Ponyo választása által (Hiszaisi Dzsó egyik legszebb, amúgy Wagner
Walkűrjének vezérmotívumait pontosan megidéző zenéje szól alatta; Brünhilde,
ugye; így találja magát az egyik mítoszban a másik...). Ahogy végül tényleg a
kislány választ, nem várva ki a kisfiú gesztusát, abban a záró képpé váló,
lebegő bájos gyerekcsókban - uraim, mindig a lányok választanak, ha öt, ha
kilencven évesen...
Vagy ahogy Ponyo szerelmes
rohanása a fiú után egyfajta gyermeki indoka-látásmódja a cunaminak - a Japánt
rendszeresen sújtó három csapás közül az egyiknek; s hogy így (is) személyessé
tehető tényleg a természet (tudományosan nézve teljességgel közönyös, válogatás
nélkül pusztító) nyers ereje. Az anyaistennő maga az óceán, a mérete a
planktontól a bejárhatatlanig terjedhet - s hogy ő is megszemélyesül bennünk,
óhatatlanul, hiszen ilyen a természetünk. Az alkotók ezer apró csellel élnek,
miközben elmesélik ezt az engesztelő mesét - s cseleikben a mese keretein
messze túlmutató szemléletek is laknak. Csak annyi a dolguk, hogy elvessék a
magvakat... Hogy amikor valami más hatás (máshol, máshogy, de) megérinti
bennünk őket, kivirágozhassanak.
Annyira cuki ez a mese! Cukibb,
mint a Totoro, ami nem kis szó... De ebben a meglelt, cuki
gyerek-nézőpontban egy békés, szelíd öregember fejezi ki magát. Hajao Mijazakinak
hívják, és csodákat alkotott. Ez az egyik. Ne hagyjátok megnézetlenül.
(Ez a koncertfelvétel visszatérő vendég a lejátszónkban, az állandó alkotótárs, Hiszaisi Dzsó, Mijazaki filmjeinek zeneszerzője hozta össze a stúdió 25. születésnapjára, a Ghibli rajzfilmjeinek kísérő zenéiből - szerintünk gyönyörű ajándék...)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése